Lélekkoldus

Kezeim között aludtál el, tested melege adta gyönyörrel fonódik lelkem, a testem megremeg, s ez álom megtelik szerelemmel. Füstgőzösök húzzák lassan vontatva, Sötét ködük csattan arcnyílásaimhoz halkan, s ez álom megtelik szerelemmel. Árnyék kúszik padló résén, hold fényében e vér sötét, ziháló testtel köszönt az éj, s ez álom megtelik szerelemmel. Csendes buborék pattan most szét, tested illatos verejtékben, szép arcod angyali fénye, élesebb a kép, s ez álom megtelik szerelemmel. Szemedben ragyog a sötét s a bronz, karjaid közé taszít ez ismeretlen, vonz lefelé ágyékod párnájához, s e torz álom megtelik szerelemmel. Lüktető testem beléd tapad, ujjaink fonódnak egybe, csókunk ragad, áhítat az, mi a test után marad, s az álom megtelik szerelemmel.

Sár sikított szennyes vízen át, láttam halvány, ázott mosolyát, s hallom cseppnek lebukó zaját. Tűz harsogott hosszú éjen át, szél vitte hát reccsenő baját, simítva fűt s haldokló arát. Fény ordított nap sugarán át, égetett száradó kopjafát, pofozva fel bíbor oldalát. Hang visított tompa télen át, s mint disznó halálnak hajnalát, üli meg életeknek jó torát. Eb vonított szűk hajnalon át, vicsorgva fémsorja fogát, marta át időnek múlt torkát. Hús rikoltott véres téren át, érzem édes rothadásszagát, s tartok kézben porcból tiarát. Csont üvöltött halott érán át, kattanva jött, hozva sorvadást, s némák közt suttogva az elmúlást.

Szörnyű öltönyt nyújt felém gyönyörűn mosolygó, női lélekhang. Durva, posztóból szőtt gúnya ez, melynek imája s hibája egyedül mintája. Mert bárhogyan tekintesz is rám, s bármilyen halkan szólsz is hozzám, bámulok csak üresen, mint tekergő kölyökkutya, ki anyja forró öléből szopni kíván. Úgy nyílana nehezen lelkem s a szám, Csak még egy percet várj! Csak még egy percet szánj! Mindjárt kész vagyok! Látod!? Már nem is nagyon remegek, Csak belül. Kívül már nem szenvedek! Nézd! Figyeld csak, hogyan nevetek, amilyennek látni akarsz, kívül olyan leszek. De hadd legyek néha csakis az enyém, s akkor maradj mellettem, de senkim se legyél!

Fellélegzett bennem a halál, súlyos dallamot énekel, zenegépek 72. dallamát dúdolom önzetlenül, felemel. Elindul, de életet bennem már nem talál, Mosolyogva, együttes érdekkel macskakövön 72-őt lépünk hát, mint gép mozgok, lemerült teleppel. Szól! A fájdalmadat érezzük már, szenvedjük éjjelen bűbájos képekkel. Majd a 72. lépés után mattot ád, s kalapot emel önérzettel. Megsimogat most, s örömmel vár, fekszek hidegen, mellen font kezekkel. S a 72 centis antik urnán egy név villan fel tűzgravír betűkkel. E név jó helyütt van már, talán egy szempár tekint rá tisztelettel. Szomorú-boldog könnyet csal e 72-es szám, Mely egykor telve volt élettel s reménnyel.

Figyeld hát! Soha meg nem tört testű. Figyeld! Mert megmutatom! Érezd hát! Sosem csorbult fényű. Érezd! Mert tükröd tartom! Rettegj most mosolyszemű! Rettegj! Boldog múltadon. Féld! Mert nem életszerű, féld sorsod e méregnapon! Utazz velem forró pokolba, utazz hideg fagyokba! Ha majd lehajolsz jeges mocsokba, lehajolsz, s torzulsz mosolyba!

Elfáradtam! Annyi arcot erőltettem magamra, hogy joggal kérdezém tőled, ismersz-é magadra? Ismersz-é rám, látod-é mi vagyok? Látod-é, hogy kínok közt vergődöm? Látod-é, hogy haldoklom, hogy halott vagyok? Elkárhoztam! Annyi harcot hívtam már magamra, hogy joggal érzem, amint félelmem átragad másokra. Lehet, nem is ismernek, hisz én sem őket, félnek, ha látnak, s éreznek borús felhőket. Szólnék én! De megszólíthatom-é őket? Elhagyattam! Újra, de mindezt már megszokhattam. Így joggal kérdem: van-é esély még számunkra? Hisz hiszem, hogy hontalan vagyok, de nem egyedül, nem csak én érzem e félelmet legbelül, s nem csak én tudom! Tudom, hogy mögöttem a halál ül!? Itt maradtam! Hogy minek íly nyomorultan? Hogy joggal kérdezhessem, miért ülünk megfagyottan? Ha huszonnégy másodpercre rám érne a fény, hogy éltessen örökké, s legyen még remény, hogy hihessem, életem még mindig az enyém!

Fogok-é valaha kacagni még? Ez időm csak lassan forgó lélekkerék, és csak a poraim vannak itt már rég. Vajon fogok-é valaha nevetni még? Fogok-é valaha álmodni még? S lesz-é ez álom újra majd szép? E szépség ragyog-é majd, mint óikonkép? Vajon fogok-é valaha álmodni még?

Néha ajkam szólana hozzád, de van, hogy szíved zárva. Néma dallamom repít olykor magzatot lüktető méhedbe. Csendes csecsemőd most küzd benned, s az életre várva óriás énekét ordítja, borús ódaként lelkedre. Nem a tiéd, és nem az enyém, és nem magától fogant e remény! Víz tükrében tipródva törik szét arcod mása, apró lábak alázzák e pocsolyát. Elméd megriad, mikor tested vágya szétrombolja bensőd hallgatag mosolyát. Gyönyörű éden most szomorú lelked ágya, mely pihentet, s kékje arcodra vetíti alakját. Tündérkönnyek szántják szép szemed, megható kép ez, mégis megremeg. Igaza, akár lehulló eleganciád, akár a melléd csapódó mesevilág. De gonosz világ sanyarú tükre ez, melyben csak te egyedül vagy gyönyörű nékem, nem riaszt meg most dallam sem fürge nesz, és semmi sem emészti nyiladozó énem. Bár néha túl halkan szól hozzád, hidd, várja szíved nyílását néma dallamom. Jajongva sír fel, akárha apró élet, s én oly boldogan hall

Fülledt erotikát lélegzik ágyam. Csend van most, síri, néma, s néha érzem, erőtől sír most vágyam. Bűnös már vágyterhes tárgyam, gondolatom felnyög, mint léha korcsmód imbolygó árnyam. Engedd meg kedves, hogy a csendet lássam, s mécs fénye mellett arcod, még ha oly gyötrelmes is szétbomlott váram.

Tündérek szántják végig az eget, véres kezű angyalok ők, kik végeznek velem /is/, s ha lehet, kérnek majd testemben rejteket, hitetve tisztelem őt, míg enyészet bontja apróra sejtemet. Nem emelhetek csak fél kezet, jelezve gigászi csodaerőt, mert igaza hamis, /és/ rejteget, bújtatva egymáshoz őrültet s véneket. Láttatva ez életcsodaszövőt, s mint mosdatlan vérszagú gyermeket, ölelnek várván, hogy szent legyek, bontsak szénszagú álomjövőt, s legyen, ki mártírként előttük tetszeleg. De üzenő hírmondó nem lehetek, térdeltem tétlen falai előtt, túl jól megismert halódó lelkemnek.

Óh, szerelem! Kimondva kattogsz, mint gépfegyver zárja, amely most holtan fekvő testek fölött véresen várja, mikor hullik mellé örömittas párja. Óh, szerelem! Félelmes erőkristály, kinyitád az nyomornak ablakát, és őrültnek szemével engeded látni, e világnak őszinte halálát. S ha koporsófedél halkan kattan, férgekkel mulatja legújabb lakását. Óh, szerelem! Igazságod igazságtalan, léted is oly bizonytalan, kit megérintesz örömmel, mára mind boldogtalan. Kettéroppant Ámor nyila már, s mered maga elé ólomtorz alakban. Óh, szerelem! Ki bizonytalan – megölöd. Kinek hite van – tőle elveszed, minekutána rákacagsz, s közlöd, nem adsz újabb életet, de aljas módon simogatod, mint karodon ülő gyermeked.

Prostituált világ ostoba sarja vagyok, összeomlok halkan, s várrom fölött, ha nap ragyog, cseppfolyós arcom lassan elpárolog. Nyomort szül bennem, s lesz fertelmes tályog, lelkem lészen az, s csak nő, ha bántod. lettem megszállott, nem érzed, nem látod, parány részre szakítasz, s mosollyal várod, mikor omol végleg össze ostoba barátod. Hát játssz csak! Lelkem e hangszer, furcsa egy átok, te vagy művész...én meg csak a bábok. Drótokon csüggök, s bohócként mosolygok rátok, befelé ordítok, befelé sírok! S hogy mire várok? Nem számít, mit érzek, hisz annyira fázom. Holland cigars füstjén át új vigyort láttok? Halott e lélek, s haldokló a lény, mit találtok.

Jajszavát idő mossa e toroknak, mely látszatjátékot éltetőn küld, s elémenvén az élő pokloknak, a tündérek földjén tovatűnt. Angolbíbor ikonkép! Önbírásan ítél, mikor fellép, arca, ha emelvényre ér, mosolyt szakít agyamból, mikor tép testemből gennyes húscsomót, csüngő mócsinghegyet, álomra hajtja bársony fejét, mielőtt megvetőn felnevet.

Hátadon kúszik most fel a rémület, hajadon hajnal jő, s mit talál majd – révület, márványhoz tapasztja arcod, s lám mi lett? Gyilkossal jár dicső idő s büszke tett. Mondtad, könnyek köszöntöttek tegnap, de higgyem-e? Nem tudom, e feleletnek mi lészen hitele, nem álom-e, minek ösztönös lett eleje, s félelmes riadat jött, mert hatalmas ereje. Mögötte én nem vagyok, s nem bízhatok, - tenyeremre nem fektethetek fényelő csillagot, sem fényes holdat, mert felhőmtől nem ragyog, mert számodra csupán apró pondró vagyok. Figyel, mikor zúzod halomra testem, s mikor halottra, fehérre meszeltem sápadt arcod hiába rejted előlem, semmit sem bújtathatsz el belőlem. Vonzol, taszítasz, közeledsz, visszalépsz. Hány lesz az a lépés, mellyel közelembe érsz? Vajh’ mit teszel, mit vársz, remélsz? Naiv e hit, amelyben benne élsz. Mulattat, míly szörnyű vagyok! Mulattat csodálatos, tükörcsapda alako

Újra folynak szavak, s válnak létre mondatok. Töretlen fájdalmak vannak, vajh’ mit is mondhatok? Mint üres, megrepedt ablakok, porosan, éhesen tátongok, szeretnék lenni más alakzat, de sajnos húsból és vérből vagyok. Fia vagyok halott napoknak, vértől iszamos szemmel pislogok, szülötte lettem üres éjszakáknak, bennem csak halvány tündérárny ragyog. Mint az özönvíz s az áradat, elmosok tüzeket, mit más gyújtott, elérve a lelked köré emelt falakat. Kitárt kézzel létem az, mit feléd nyújtok. Építsünk együtt körénk kővárat, s ejtsük rabul álmaink majd ott, ringatózzunk, mint összetapadt álomfonat, s mint papírcsónak, mit e két kéz összehajtott. És ússzunk együtt a messze jövőbe, mit e mocskos lét nekünk hagyott.

Boncolok! Halott lelkeket, s táncra kél vélem e világ. Életjárvány tépte üres tereken, koszladt porát szuszogja rám egy haldokló örömvirág. Rozsdás hintaoszlopok önhitten, kik között csonka csontszilánk csupán ez arc, vériszap pocsolyában látom gőgösen, míly sebeket hagyott ez életharc. Léte nagy belépő, a nagy nyitány, ostoba keringő ez, mely annyira hitvány. Mint csonkolt, csókra ingerlő szájmosolya, mely mögött ott ül a kusza fogcsontharmónia. Érett múltszépségű halott ez, nyomorlábait mocsokban húzza, mégis hitet visz, jóságot feltételez, miközt bőrét a fény húsáig nyúzza. Rárivall jelene: a feltétel ez; te már nem léphetsz sehová sem vissza. Bár az út s az élet megfordulhat, és mégis mindent megtagad, a fényed elragadja majd tőled, önmagad!