avagy (kikapcsolok egy napra, egy hétre, egy életre) Azt véled gondolni, játék csupán az egész, van egy őrült pont, amit egyszer csak megélsz, mindig akkor, mikor csak fájdalmat remélsz, azt is kapsz majd, mert nyomorodban vetélsz. Élted féld tőlem, rozsdás szög leszek, véred fertőzöm, miként beléd megyek, nagy csönd jő, s kielégült csönd marad veled, de csak üres lét az, mely ott marad neked. Szépnek látod, szépnek éled, napos is lehetne, pedig bús eső mossa simára ez hegyet, s az a felhő felette mocsokzöld szín, mely könnyet okád, de mellette mint fátyol lebben tova életed, mert játszottál helyette. Ahelyt, hogy vállalnál bút s borút mely néha biz’ kísért, s hogy felemelnéd néma hangod néha valakiért, hogy ne ítéld el azt, mi mást is megsért, mert egy tükör, felelőssé tesz a végén – mindenért. Csendes vagy most, halk, félsz, mert nem tudsz élni, álmodni kellene tudni, de csak egyet lehet – félni, mert
