Lélekkoldus

Egy szép kora tavaszi nap lehetett – vagy késő őszi? – már nem is emlékszem. A nap aranysugarai beszívták szobám éjszakai, áporodott, dohos illatát. Apró zúzmaravirágokat festett ablakpárkányomra a kellemes, kissé csípős hideg, harapdálva a fák vele viaskodó törzsét, s ágait, amikor elindultam. Elég rosszul éreztem magam, azon gondolkoztam, előző írásommal rossz irányba vittem el magam, hiszen a fájdalom, - mi bennem lakik – s nap – nap után felébreszt, felriasztva különben is zaklatott álmaimat, elfordult tőlem, kifacsarta gondolataimat. Aberrálttá váltak, s gonosszá. Kínoztam képzeletszülte teremtményeimet, pedig, nem hiszem, hogy bármelyikük is megérdemelte volna, eme iszonyat bánásmódot. Akkor úgy hittem, helyesen cselekszem, hogyha lassú kínjaimat, haláltól való, őszinte félelmeimet rájuk hárítom, s rajtuk keresztül üzenem ki a világnak. Csak mentem előre a félporos, félsáros utcákon, s a napnak fénye megtáncoltatta azt a néhány porcsomót, melyet sik