Lélekkoldus

  Most próbálok hát valami szépet, próbálok gyors jót, pedig bensőm éget, lehet, hogy évszázadok múlva ér egyedüli véget, de bánt, éget és fáj a végzet, ha végzett. Lidérces hangok nagytermen át suhannak felém, s a fény is csak lopva özönlik belém, az egyetlen dolgot, mit szabadon engedek, nem övezi e békés erény.   Csak fellegfüst ez, mely pillanatnyi örömet tartalmaz, mert talpalatnyi falnak vetületére sírnám, bárcsak a csak por lenne, mi zúdulna énrám,    mert mi pírja volt arcomnak, manapig örök, ez is csak azért, mert csontjaimban zörög, mert odalát és felfigyelve hörög, rám nehezedik, s az egyedüllét hömpölyög. E kézirat is csak vázlat marad, én annak tartom, mert fájón tapad, hozzánk, s belénk ragad, mert ha másban nem is, de örökre bennünk marad.

Iszonyat-én jött! Mindenütt könnyek, a pokol felé nyögök egy táncatört hölgynek dalt, hogy lépje újra lépését, de mint megnyúzott tölgyek túl sárga már burokban bőre ez eleven szülöttnek. Iszonyat-fény jött! Megtépett, mint villám a fát, látom, amint zöld lepel ellep egy halott anyát. Halk hangon szólaltatom meg ez ősi orgonát, nyöszörgve adja át éjemnek bánat-dallamát. Iszonyat-tér jött! Üres, erős és húz, mint sötétségben vérre vadászó éber hiúz, áldozatként fénysugár alá fektet és lenyúz, majd rámlel egy ősi talány, míly ostoba Andalúz! Iszonyat-lét jött! Csillám hangon fülembe súgta, miképpen lehettem oly vak s oly ostoba, hogy születésemmel életterhet vetettem magamra, eképp ítéltetve élők közt örök magányra. Iszonyat-kép jött! Rám ordított vádlón, hogy lépjek már át eme nyomorult váltón, minek küszködök fetrengve a rideg padlón, s minek, kinek írom még mindig fertelmes szövegnaplóm? Iszony