Lélekkoldus

Láttam sok dolgot felnőni, köröttem mégis áll, engem nem jár át idő. Láttam sok embert szeretni, körbefon karja – ahogy mellettem áll; Élettől remegve e csontarcú nő. Láttam sok harcot megvívni, egymást segítve – váll mellett váll, remélve szebb lészen jövő. Láttam sok éltet elbukni, horgasztott fej, leesett áll, mikor rárémül – kis halál jő. S láttam két kézzel ragadni, kapkodni sors után, miközben körém pókhálót sző az engem már nem érintő múlt idő.

Újra kell tanulnom e világot, újra kell tanulnom állni, járni. Ismernem kell évezres átkot, hogy tüzét képes legyek vigyázni. Ülj mellém, névtelen kedvesem, gyönyörödre szemeimmel vágyom, álomkönny csordul kedvesen, darabokra hullt ez álom. Légy ölelő, védelmező váram, lehetnél megértő, angyali álmom, légy pihentető szűzarany ágyam! Magam sem tudom már, mire kell vágynom. Lázasan várom, remélem, megérem, mint fuldoklón első levegő, tébolyodom, talán majd megértem, maró gúnya miért oly megvető. Hörögve nevető önmagam elé vetem testem. Élvezem! Nyílik a hús, s az inak, bensőmben érzem, mily fennkölt mit tettem, s gondjaim már csak cikázó nyilak.