Lélekkoldus

Mer már marni most a hajnal, holt hegyen hűsen harsan e kardal, kontúrkép közt kér egy angyal; Adj! Apát, anyát s arcokat felfal. Fűt, finom, fanyalgó, füstös e hajnal, hárs halk hozamát hallatja egy bordal, bíz büszke bűnt, birokra kél karddal, külön kék kosztümben költ szóval. Szít szívós színt szép, szürke hajnal, hall halott hévet hűvösen, s majdan mond mondákat, mér, mogorván zakkan, zord, zúgó zúzmarát, s zizzen halkan. Hisz hitet, hősöket hoz hajnal rajtam, ravaszul romlás ráz, rését bújjam, bűvbárban bajt bíztam, s ó jaj, sarjad sárban, sűrű sásban hóval.

Úgy érzem, most hideg lett, szél fütyültet sírkertet, s száraz füst már tüdőt kerget, lesem lopva bűnös táncát, várom félve kék madarát, simogatva kupoláját. Bíztat, s vet majd vak pokolra, sárga hernyó kél birokra, s nyílik ketté szűk szitokra. Nyugodt szőttes keleti álom, mit kellene meghálálnom. De vihar rontott át e tájon, villámja ér belém csendben, simogat, ó, mit tesz velem? Túl csendes lett e kényelem! Remélem, többé nem látom, ég sötétje úgy rémálom, ahogy életjelem felvigyázom. Úgy érzem most forró lett, tűz fal fel már sírkertet, s száraz füstje most is kerget.

Hosszú réteken sétál ma festett törzsű sétapálca. Tenyerem lett nyűgruhája, földhöz érve már azt várja, mikor múlik fáradtsága, s lészen törzsek totemfája. Festett arcú shoshon szépség, ábránd járja inas testét. Fátylahullott porokhoz rég kárhoztatja saját lényét. miért szerzett örömestét, s vesztette el vágya jöttét? Ágya sem lett feslett, s nem színlelt büszke tettet, de csak halottakat fektet lába előtt, s csókkal esket, áldván azt a kételyestet, mit minap az halál festett. Lékekbe szerettét temeti, könnyeit fájdalom ihleti, vérben szülve azt üzeni, hiányoznak halottai s életének szép ívei, menne ő, de nem teheti. Láttam testét, megremeg, ittam vérét, fergeteg, szoptam mellét, réveteg, sírva nézett – én beteg. Most félőrülten hempereg, ádva nékem életet. Erkölcs fája szép volt, sétabot lett félholt, mellém zuhant egy hold, fájdalmat most felold, elveszett e

Szavakból lett lét forrása, lész teherből, de már kevés, üres utcák bús kongása sercen, mint az dögevés. Hollócsőrek kattogása száll égre, mint nevetés, izzó vasnak lágy folyása, már érzéketlen lebegés. Kivájva koponyámból eszem, letisztult lett sima csont, agyammarta fél győzelem, lüktet léttől vaskolomp. Szívem hagyva itt most velem, csapkod bennem, hűs dorong, elengedve szép életem letérdelek, bölcs bolond. Formák, testek nagy hibája, kis káprázat lész minden, húsát zárja fényruhába, visszalépő itt már nincsen. Beléfúlok világába, őrült voltam, mikor hittem! Földhöz láncolt víg álcája, mit nem pokolra vittem. Minden téren átlépdeltem, s elhittem: a jó nehéz. Késő volt, hogy ráébredtem, míly hibás az öntevés. Ülök félve, félmeredten, száraz vagyok, mar nyelés, bocsánatért esedezem, s megszólít a feledés. Smaragd fényét értem küldi, zöldje hűsen m

Mezítelen testtorzók, miket látok, porctalan csókjaik cuppognak. Ostobán ölelkeznek – miként parány rákok, s hiányos álluk összetapad, mint levélboríték hátán egy nyálkás ragasztószalag. Csonttestük haláltáncát birtokolja szemem, hogy örömömet bennük leljem, de eszemet vesztettem. Lelkemből szivárgó ezüstméreg enged teret nekik, akként képzelik majd, új barátság születik. Kegyetlen kihasználtság körülményes érzete ez, mérhetetlen kincseket méltán feltételez, nyögve karcos kacajuk az ég kékig ordítja, süketségemet, féktelen dühömet megnyomorítva. Születik belőle balga kényszervers most, abban bízva, hogy feloldozást hoz, akkor eszmét remélt tükörvilágba repít, hogy ezer oldalról vetítse rám e kínt, hogy kivájhassam üregéből a szemem, hogy letéphessem arcomról a fülem, hogy görnyedve lassan kiokádjam nyelvem, hogy tudjam, e torz világ Prominens torzója

Kúszik az éteren őrült nő halk hangja, úszik fülből, s az agyhoz érve hallja, könyörgve kéri különös énekét, hagyja végre abba! Szánalmas, szedett–vedett, szerzet, könnyelműn könnyeket hullajt, s hullámarcon kerget. Múlt igéző sorokat szül most e csendvégzet, szétpattanva, mint színes megvénült buborékképek.

Egyiptom álmait álmodom, szépséged szentségét szomjazom, hited hiányát érzem, s vélem, talán megtalálom.

Akarom, tél legyen már! Hallani sovány hólapátok hangját, örömittas szürkét, fehéret látni, s érezni, miként az idő bennem megáll.

C sillagközi bölcsők ringatnak, örömittas álmot látok. Hideg, csontos ujjak testemen matatnak, gerincemen rémület fut, hideg lett ez átok. Néma parázssugár lágyan ölel, a fáradt éj megtelik e fénnyel, farkasvak lett e néma, szürke szem, mely életet kémlel. Csökönyös gőggel köszöntött jövő, mely recsegő deszkaszilánk csupán, leszakadt az üveget szertetörő kéz lehelte gyönge erő után.

Tegnap meghaltam újra! Életvizem palackja homokszáraz, miként tévedéseim útja. Totemek megvadult tánca mellettem csak ócska álcája, torz bensőmnek koptatott mintája. Hullafolttal érkezett ez éj, s lehelte bőrömre titkait. Apró ajkáról, mint női szeszély, szaggatta szürkületnek acélláncait. Mindent feldúlva jött éjszakai fény, tánca simítva bőröm ráncait, meglátta bennem mi erő s erény, midőn vázam leokádta húsruháit. Álltam acélszín meztelen, s a köd eszmélt először rám, majd hold táncolt lelketlen testemen, mint dürgő fajdkakas hatalmas pusztán s az arannyal körbefont ónserlegen. Taszított rajtam hűsítő harmatkorty, azonnal látta, azonnal és tisztán, hogy nőnek szirmok dizőz testemen, buján, édesen, elevenen, de tisztán.

Ki táncol éjente ágyam mellett? Angyali Lucifer ő? Szerelemmel közelít felém, majd konok félelem jő. Mezítelen testem hidegen, fagyosan remeg, pedig belül széttép, eléget e meleg. Csak látnék fényt alagútnak végén, s szólna valaki felém, mint régben égvén, s esetlen testem karolná egyszerűn fel, egy mesevilágába repítne ostobán el. Platina lelkem csillanna, Óz simogatná, egy élettelen acélgép az, mivé változtatná. Majd jőne újabb, boldog idő, megszállná sebeim e félszeg erő, láncait eldobva szakadna álmom. Szűzi szépre nézve csak ezt vágyom, szomjaznám ajkait, legelébb lelkét. Mikor nyújtá nekem didergő, fagyos kezét? Reményre cserélném életem – adtam fel hirdetést – anonim folt lett lelkemen, s hogy ne éljem át szégyenét, a jelentést magam küldtem a Kisherceghez el, válaszát nem várva meg indultam a pokolba fel. Esély elrejteni, az már r