Lélekkoldus

Néha ajkam szólana hozzád, de van, hogy szíved zárva. Néma dallamom repít olykor magzatot lüktető méhedbe. Csendes csecsemőd most küzd benned, s az életre várva óriás énekét ordítja, borús ódaként lelkedre. Nem a tiéd, és nem az enyém, és nem magától fogant e remény! Víz tükrében tipródva törik szét arcod mása, apró lábak alázzák e pocsolyát. Elméd megriad, mikor tested vágya szétrombolja bensőd hallgatag mosolyát. Gyönyörű éden most szomorú lelked ágya, mely pihentet, s kékje arcodra vetíti alakját. Tündérkönnyek szántják szép szemed, megható kép ez, mégis megremeg. Igaza, akár lehulló eleganciád, akár a melléd csapódó mesevilág. De gonosz világ sanyarú tükre ez, melyben csak te egyedül vagy gyönyörű nékem, nem riaszt meg most dallam sem fürge nesz, és semmi sem emészti nyiladozó énem. Bár néha túl halkan szól hozzád, hidd, várja szíved nyílását néma dallamom. Jajongva sír fel, akárha apró élet, s én oly boldogan hall

Fülledt erotikát lélegzik ágyam. Csend van most, síri, néma, s néha érzem, erőtől sír most vágyam. Bűnös már vágyterhes tárgyam, gondolatom felnyög, mint léha korcsmód imbolygó árnyam. Engedd meg kedves, hogy a csendet lássam, s mécs fénye mellett arcod, még ha oly gyötrelmes is szétbomlott váram.

Tündérek szántják végig az eget, véres kezű angyalok ők, kik végeznek velem /is/, s ha lehet, kérnek majd testemben rejteket, hitetve tisztelem őt, míg enyészet bontja apróra sejtemet. Nem emelhetek csak fél kezet, jelezve gigászi csodaerőt, mert igaza hamis, /és/ rejteget, bújtatva egymáshoz őrültet s véneket. Láttatva ez életcsodaszövőt, s mint mosdatlan vérszagú gyermeket, ölelnek várván, hogy szent legyek, bontsak szénszagú álomjövőt, s legyen, ki mártírként előttük tetszeleg. De üzenő hírmondó nem lehetek, térdeltem tétlen falai előtt, túl jól megismert halódó lelkemnek.