Kőhalmi Levente: A kárhozott

Rohamléptekkel közelített felém s elnyújtott hangjával szólított meg a bíbor színeket szikrázva táncoltató elmúlásidő. Bölcsnek és hiúnak egyszerre gondoltam e perceket, mik felém száguldottak, miképp vízért alázuhanó sebes szárnyú létmadár, kinek tollazata felragyog a napfényben s elégedetten veszi tudomásul annak andalító melegét. A szépség mi ekkor rakódott rám, hamarosan odaveszett a boldogság ittas szürke légek közepett, mikor harminchatszor fordult meg velem ez az éhes és kiszáradt világ. Valamilyen furcsa rettegés telepedett rám, feszülten várakozott a mellkasomban és bár szorítása féltő volt, mégis oly embertelen fájdalmat okozott, mit ajzószerek bódító csilláma nélkül elviselnem megvalósíthatatlan feladatnak tűnt, így hát tehetetlenül adtam át magam ez élménynek, szemem lezárva élveztem, ahogy elhatalmasodik felettem ez a fagyos, mégis mosolyokat féltve őrzött rejtekükből előcsalogató leigázott élményvilág. Hatalmasra tágult a tér, lassan megszilárduló vérem oly nehezen lüktetett agyamban, hogy azt reméltem menten kettéreped koponyám, melyből megkövült velőm szikladarabként csapódik a padlóra, majd óvatos nyikorgással gurul ki életemből, magára hagyva méla merengéssel üresen bámuló testem. Úgy hiszem ekkor pattantam el újra! Nem első volt már, most azonban nem éreztem a rettegést, mert tudtam, lassan mindennek vége van. Ám e nyomott légkörök után, megjelent az elektromosság itta hajsza, újabb lidércnyomását ültetve rostjaim közé.

Mikor fájdalomremegésem illúziója már elviselhetetlenné vált, kiragadtam magam e gőgös létvilág ragacsos hálójából, és megpróbáltam utat biztosítani szertehullott agyvirágzásom lüktető morajának. Úgy hiszem, ez hatalmas energiákat felemésztő nyögés hullám lehetett mitől megremegtek szobámban a falak, és kihullott alólam eleddig mindig biztonságosnak tűnő csendtermem padlózata, s a halvány narancsszín erekkel tarkított, fakó-piros szőnyegen keresztül zuhantam át a territóriumokat elválasztó terek sokaságán, minden merengő gondolatok rabláncát tekerve magam köré és élvezve, miként tépik szét testemet az apró láncszemek, hogy engedjék szabadjára az időközben harcossá vált sziklákból porrá lett véremet. Nevetve emeltem fel elcsüggedt fejem, de kacagásom olcsó károgássá hanyatlott e haldokló tereknek sivár visszhangjában, így hát meglepődve láttam, hogy kinyíló arab rózsakerté változtatta az időt érces zengése torkomnak. Hatalmas csattanással érkeztem meg e nyíló virágok pompája közé, már majdnem élveztem is e hely miliőjét, mikor megéreztem, miként hatol tüdőmbe a rothadás émelyítőn édeskés illatangyala, Pompeji láváival égetve érzékszerveim kifinomult ragyogását. Határozottá vált bennem a tenni akarás, mert tudtam, le kell küzdenem önmagam, hogy újra láthassam tisztán az eddig oly homályba bújt létrügyeket, melyek minden egyszerű utat szegélyeznek. Véltem egyszerű lesz, csak felállok, indulok, s többé nem fulladok. De mielőtt visszaérkezhettem volna magával ragadott egy ismerős, ám álomszerű vízió, mely visszarántotta a lápok mélységébe elsatnyult, összeaszott testem, magával vonszolva minden esélyem, hogy valaha is emberként térjek vissza oda, hol sírok közt táncoltat álomvázlatokat az időtlen lágy szellő, és simít végig őzeket, kik néha meg-megriadva szökkenek tovább, míg egy iszonytató csattanás őket is sírva veté ez álomittas sírkert virágai közé, tovább cirógatva összeránduló testüket. Már nem éreztem oly merevnek magam. Két és fél méterre voltam vonagló testemtől, hatalmasra tágult bogárszememen keresztül láttam, miként válik lassan megvakuló belső szemem fakó szürkévé. Kitekintve a vélt, vagy valóságos világok különös színeiket rajzolták lábam elé és testem köré. Együtt szárnyaltam az árnyalatok sivár sűrűségével. Már-már azt hittem, visszanyerem elveszített életesélyem, de megjelent előttem egy angyal, hatalmas szárnyait kiterjesztette és fekete vonalakkal cirkázott halvány rózsaszín tollaival végigsimította merengő arcom. Kellemes borzongás járta át testem, mely szinte észrevétlenül változott jeges rémületté, mikor agyamba karmolt szavaival, rejtelmes búvallomásra kötelezte megfáradt, sivár lelkétől menekülni vágyó elmémet.

Megtettem!

Lehet, hogy nem értettem tisztán vágyait, de engedtem, hogy mellém érjen átöleljen és beterítsen burjánzó életösztönével. Engedtem utat neki üres szemem üregén keresztül elmém kinyilatkoztatásához, vállalva annak minden rejtelmét.

Megérkezett velem egy különös sziget méla álomvilágához s a hosszan, álmosan elnyúló lassú ívekben kacsázó parti föveny, simogató homokjába vetette kérkedő embertestem. Apró szilánkokkal telt meg a szám és a torkom, nyelvem hegyével nyalogattam fogam hasította lüktető szájszélem. Ajkaim közt összegyűlt vérem köptem az aranyló homok láncszemei közé, aláhullva sötét bíborra mázolta a lábaim előtt csillogó teret. Szinte ihletetten bámultam miként válik leplezetlen növekedése éterivé, majd hogyan szárad csontkeményre a felragyogó fényben.

Riadtan rándultam össze, mikor mezítelen bokám simította végig a dagálytól lassan, de dölyfösen duzzadó tenger, áthatóan éteri zöldet felém árasztó és álomtól részegülten áramló apró fodrait a lábaim köré óvatosan, – szinte simogató anyai szeretettel fonó tengervízhullám. Láttatván micsoda iszonyat hatalommal bír, visszahúzódva a part homokját épphogy megérintve mosta el vérszínem. Kisétáltam útjából, mert tisztában voltam vele, hogy törékeny emberi sárhüvelyem ily erőnek hatására rövid időn belül darabokra hullana. Két-három nehéz sóhajtása után, már homok sziluettem is mérhetetlenül nagy gyomrába került az dölyfös tengereknek, előrevetítve az elmúlás életédes hamisítatlan illatát.

Ahogy ott álltam egyedül, a még át nem ázott, napmelegét magába szürcsölő forró homok szikrázó szemcséi, utat találva lábujjaim között átmelengették e csodavíztől kissé áthűlt lábfejem. A homokvilág selymes érintése oly áldott volt, mint a torokhoz csöpögtetett édes nektárok éltető ereje. Mentorom pár pillanatig hagyta, hogy boldog legyek, majd sürgetni kezdett, mert láttatni akart valamit. Elindultam hát, szívemben a hatalom hangjaival, s a jajszavakat dúdoló fájdalomidő érces rezdüléseivel. Hogy vágytam most e homok, tartózkodó némaságát egyedül, elzárva minden világi dolgok sértőn megalázó hiúságától!

A sziget belseje felé vezetett ösztönös utam. Most nem láttam, de éreztem, hogy itt van velem, körbefonnak tollai, éreztem semmihez sem fogható irritáló, mégis csábító faggyúillatát. Néha hallottam intelmeit is, miket hozzám intézett. Elértem az erdő szélét szegélyező vékonyka pázsit hajbókolva haldokló fűszálainak ármádiáját, és közéjük léptem. Úgy térdmagasságig nőttek, cirógatták lábam a lengedező szellő leheletével, mely néha jobbra, néha balra hintáztatta őket. De ahogy harmadik és negyedik lépésemet is megtettem alsóbb és rövidebb szálaik széthasították talpam, lábam bőrét is szaggatták, akként tűnt, inni akarnak vérem zamatos, mézédes levéből. Megrettenve láttam, hogy az addig oly bársonyos zöld, bíbor vérszínre változik és az oly lágyan ringatódzó fűszálak, dárdákként merednek az ég álomittas kékje felé, minden egyes lépésnél marva ki húsom szilánkos rostjai közül némi kis darabot souvenirként tartva meg vércseppjeimet, mint a létek legtermészetesebb ajándékát.

Óvatosan lépdeltem tovább, lábaimmal szertehajtva a recsegve, nyikorogva eldőlő fűszálak sokaságát, át a pázsitsávot a sűrűtől elválasztó aprócska ér hűsítő, biztonságot nyújtó, kellemes időket előcsalogató, varázslatához.

Swarovski kristályok fényének tisztaságával felderülő létvizeket érintettek ujjaim, cseppjei oltották szomjamat, enyhülést adtak fáradt, sebek sokaságától feldagadt, vérző lábaimnak. Pár percig pihenhettem ez parányi ér szélén, áldva a rám testált boldogságérzetért, a felemelő pillanatokért, mikor megéreztem, hogy valami megváltozott körülöttem. A csermely éltető vize nem az enyhülést adta már át nekem, s többé nem volt az ég sem oly szikrázón kék. Összetört a nyugalom eddig is viszonylagos békessége. Vízben pihentetett lábaimat falni kezdték az eladdig oly békésen cikázó halak és más apró vízi teremtmények. Iszonytató félelem járta át lelkem, e rettegés remegését lehelte testemre. Ijedten rántottam volna ki lábam, de a víz teteje hirtelen körbefagyta elhalni készülő végtagjaimat, természet által rám rótt bilincsként fonva őket körbe és engedve teret a pajkosan játszadozó vízi teremtmények önfeledt fájdalomjátékának. Kívülről roppant mulatságos lehetett a parton vergődő csontéletű test szakaszos rángatózása. A víztükör tetejére kérkedő bíborszín Vatikán béli palástok ígéretét festette vérem, mit a furcsán megváltozott táj élőlényei oly csodálattal szemléltek, hogy gyermeki szemeikben minden mesehősök csodálata látszott felvillanni.

Mikor elengedett, borzasztó erőfeszítések árán vonszoltam meggyalázott porhüvelyem, hogy minél messzebbre kerüljek a víztől s annak borzadályos partvidékétől. Az egykoron félelmetessé lett vízi teremtmények újra békés harmóniában voltak a természettel már semmi más nem utalt az előző szörnyű csatára, csak az itt-ott még előtűnő vérfoszlányok halvány vízderengése. Zihálva feküdtem. Jó két méterre lehettem a felém magasodó fűben, melynek szálai békésen simogattak most, mint a szerelmes fiatal párjának boldogságtól felizzó arcát.

Miként nyugalmat adó csókkal illeti az anya gyermekének megfáradt szemét, akként kaptam én is pihentető álmot. A lágyan lendülő, újra meg újra nekiiramodó szellődallamok altatódalt dúdoltak zúgásnyűgét hordozó fülem bezáródó járatainak. Mégis álomtalan, mély merülést hozott eme közönyös létvilág, adva szeretetéhes, rángatózó időket éhes lelkemnek.

Míg mély szunnyadásban voltam, megjelenhetett az angyalom, mert ébredésemkor gyümölcsökkel telt éhűző kosár tálalta elém javait, melyben minden különlegesen elrendezettnek tűnt. Lábaim sem sajogtak már annyira. Azt azonban már most is tudtam, ahhoz hogy később indulni tudjak, szereznem kell egy jó erős gallyat, mit majd testem támaszaként használhatok. Mindennek előtte kiélveztem a mellettem lévő színcsodás kosár zamatát, mely legalább annyira volt harmonikus, mint amennyire éteri. Bár az ízek nem a mi ismert világunk aromái voltak, eszenciájuk életre hívta frissülő testemet, megtöltve rostjaimat nedvességgel, kifeszítve bőrömet, ragyogóvá rajzolva szememnek ezt a – néhány órával előtte átkozottnak kiáltott – gonosz kis mesevilágot.

Volt itt valami eperszerű gyümölcs, mely grapefruit nagyságúra nőtt, színe halvány okkernek nevezhető leginkább, s az íze valahol a körtével kevert sütőtök ízére emlékeztetett. Bár a sütőtököt sohasem kedveltem, mégis, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni az evését, mert minden egyes falat mit számon keresztül elnyelt garatom, oly eufóriával töltött el, mit csak akkor éreztem mikor anyámból halott szívvel bukott e földi fényre álmatag testem. Ez az érzés egyetlen földi ajzószer érzethez sem volt hasonlítható. Egyszerre volt iszonytató és magasztos, felemelő és mélybe taszító. Kinyitotta az érzékszerveim egy teljesen új, eleddig általam nem ismert birodalmát, ezért cserébe azonban – a látásomon kívül – elvette testem összes többi érzékeléseknek lehetőségét. De e narkotikus hatás mindig csak néhány pillanatig tartott, ezért kényszerített folyamatos kényszercselekvésre. Mikor elfogyott a maradék gyümölcs és csak az arányosan, szinte túl tökéletesre fonott tálca hevert lábaim előtt, indulni akartam, hogy lássam, mit nekem üzentek az éteri lelkek. Csakhogy akkorára nőtt a gyomrom, mint egy vizes lucernától felfúvódott házi marháé, szanaszét repedezett bőröm, hatalmas lila sávok futottak testemen végig. E félelmetes látvány, hányásra ingerelt! Öklendezésem összerántotta gyomrom, éreztem, amint végighullámzik renyhe belem és ettől még inkább átjárt a félelem. Okkerszín gyomorváladékom úgy nyelte el a fűszálak közül előbújó homok, mint kiszáradt táblaszivacs a nedvesítő gyermekkezek adta csapvizet, – tüntetve el tisztulásom maradékát.

A hirtelen támadt szürkeségben újra egészben láttam testem soványságát, szemeim újra a valóságot közvetítették felém. Nehezen tápászkodtam fel a földről, kutató szemeim, egy segítő mankó után pásztázták át a teret, de mivel nem láttam sehol, – ha volt is a rengeteg kord fűszál elrejtette előlem – elindultam újra a patak felé. Összetört, botladozó mozgásom furcsa keleti bunraku játékszerré változtatta testem ívelt vonalvezetését.

Ahogy a víz széléhez értem s lepillantottam, csalfa tükörarcot vágott vissza szemeihez. Megriadva tántorodtam hátra, tudtam, az arc a vízben enyém, mégsem akartam hinni igazát.

Ősz lett hajam, szemöldököm, borostám, csak a szemem csillogása árulta el hirtelenül megöregedett testem valódi korát. Majd mikor újra magamon mertem pihentetni hitetlen tekintetem, úgy tűnt, ebben a létben ekképpen kell megszoknom, elfogadnom magam. Helyzetem idegenül furcsa volt, ám valahol legbelül, mélyen hittem, nem lehet reménytelen.

Felocsúdtam és tovább indultam, mert közeledett valamilyen este, melynek színei semmiben sem emlékeztettek a már jól megszokott földi szürkülethez, mégis az esték érzetét keltették bennem.

A nap sugarai – milyen furcsa nem is láttam napkorongot –, átszakították az ég immár merengővé lett szürkesége előtt lebegő barna bárányfelhőket, megfáradt téglafalak rőt színeiben táncoltatták meg az idilli partot s a tenger csendesen morajló vizét. Néhány vöröses sugár becikázott az éteri erők előtt büszkén hajbókoló, dölyfös fűszálak közé, s e két harmónia találkozásából bronzszínragyogás keletkezett. Bármennyire is lenyűgözött a látvány, valahogy hideg maradt minden. Azt a melegséget, melyet a narancsvörös földanyai napnyugta adott, nem pótolhatta most semmilyen színorgia. Talán, mert tudtam volna, hogy otthon vagyok biztonságban, még ha oly sivár volt is az életem és az életterem. Mivel átlépni képtelen lettem volna e vízmosás két partja közötti távot a belém hasító fájdalom ívelt sugárzása miatt, – mely paralitikus hatását kérlelhetetlenül küldte testemhez, minden meggondolatlan mozdulat megtételekor, – a folyás irányával szemben indultam el. Hogy miért pont erre, azt megmondani nem tudom, de ezt sugallta érzékeimnek a mindent elborító csend suttogó üzenete.

Jó ideig botorkáltam, mire egy keskeny pallót pillantottam meg. Megkönnyebbültem! Tudtam, valahogyan át kell jutnom, mert halványan derengett fel bennem egy érzés, amitől nem éreztem már biztonságban magam a tenger felőli oldalon. A sűrűben akartam bolyongani, vagy csak elveszni a „csendet” át-áttörő madarak énekszavának boldog aurájában. Táncolni szerettem volna a varázslatok eme különös zenevilágában. Óvatosan emeltem lábam és léptem fel a két idő rágta, kissé korhadt és szilánkos deszkából összetákolt, rozoga palló, vizektől védelmező biztonságába.

Elindultam hát a másik oldal felé, mikor morgást hallottam s mozgást éreztem magam mögött. Megálltam óvatosan megfordultam, hogy lássam, mi hasította szét a biztonság eme keskeny érzetét. Négy óriási szürke farkas állt a keskeny híd végében, szikrázó szemük, mint vékony aranysugár vágta ketté e lassan rám nehezedő est különleges színeit. Vicsorgásuk oly hangossá lett, hogy agyamban éreztem pulzálásuk erejét. Mikor megéreztem különös illatuk, rémülettel a szívemben, az adrenalintól elfeledve a fájdalmaimat, rohanni kezdtem. Talán az ibolyák s hóvirágok illata keveredett a rothadó vér édes szagával, csakhogy egyetlen virágot sem láttam, így hát biztos voltam benne, hogy amit érzek az a farkasok illata. Menekülésem azonban hamar véget ért, mivel a palló végéhez érve, csupán pillanatnyi különbséggel hasított át lábfejeimen a fájdalom s az eufória egy eddig teljesen ismeretlen érzéshulláma. Azonnal összeestem, remegő ajkaimat próbáltam arra kényszeríteni nyeljék el fájdalomüvöltésem. E kíntól hatalmasra tágult pupilláim szinte kirántották szemeimet gödrükből, mikor ráeszméltem mi is történt. Lábfejeimet egy-egy, szinte egyforma lyuk metszette stigmaként ketté! Remegő arcomat a palló felé fordítva megláttam az apró faszilánkok közül ádázan felfelé meredő – óriásnak tűnő – kovácsszögeket. Mozdulni képtelen voltam, így mikor megláttam az első felvillanó szempárt, s a pofából kivicsorodó, hatalmas metszőfogakat, minden erőmet összeszedve vonszoltam magam bentebb és bentebb, az erdő biztonságot sejtető sűrűjébe, bár legbelül már tudtam, mily esélytelen is vagyok. Halálszagot éreztem magamon, valami olyat, mint öregség szülte szürke, áporodott, szellőzetlen helység, dohszaggal keveredett mosdatlan, reménytelen illata. Kimért eleganciával sétáltak át a keskeny deszkákon, mely a lebukó sugarak fényében szinte izzott óvatos mancsaik alatt. De hát hová is siettek volna? E préda már megvolt! Még néhány méter és élve feltálalt lakoma leszek. A négy farkas egyre közelebb jött, éreztem, – most már biztosan tudtam, hogy az a különös vérrel kevert illat az övék, – forró leheletük miképp simítja végig arcom, s testem pőre bőrét. A legrosszabb azonban az volt, hogy mindez teljes némaságban zajlott. Legalább azzal megtiszteltek volna e szörnyű vég előtt, hogy rám hörögnek, vagy rám mordulnak, de nem! Csak a süket, sírokat idéző csend. A madarak is elhallgattak, mintegy gyászomban magamra hagyva. Nem tudom mennyi idő telhetett el mire az első odajött, csak arra lettem figyelmes, hogy mellkasom megmozdul, mintha egy sírásó hatalmas lapátjával taszított volna mellbe. Tisztán emlékszem, nem volt bennem már félelem. Széttártam a kezeimet és a lábaimat, megadtam magam a sorsomnak. Csupán azért könyörögtem magamban, hogy torkom szakítsák fel legelébb, mert akkor mihamarabb vérzek el, s a kábító agybódulatban, már nem érzem majd vájását a marcangoló fogak inakat szaggató erejének. Éreztem, amint hozzám simul egy hatalmas test melegét adva át vérveszteségétől legyengült testemnek, s valaki forró vízzel itatott rongyokkal mossa stigmáimat.

Arra riadtam, – mert minden valószínűség szerint alélt álmot látott elmém – hogy valami megremeg mellettem, éreztem, amint a finom szőr szállak végigsimítják arcom. Szemem nyitva eszméltem rá, hogy farkasok oltalmában vagyok. Hallottam már farkas és ember ősi barátságáról, s arról miképpen védtek indán faluhoz vezető ösvényeket, hogy óvják az ott leledző fiatal lelkeket, de ebben igazán sohasem hittem. Mozdulni próbáltam, minek vicsorgás és morgás lett jutalma, jobbnak láttam hát, ha mégsem mozdulok.

Az eltelt jó néhány óra s a lelkemben felhalmozódó hiányérzet cselekvésre ösztönözte elgémberedett testem. Megpróbáltam hát újra megmozdulni, ekkor újabb morgások hasították szét a hozzánk érkező hűvös fuvallatokat, de ezekkel már mit sem törődve görcsös akarással emeltem először térdeimre testem, majd álltam talpra. Ráébredtem, hogy amit rosszindulatnak véltem, az félteni vágyó anyai ösztönkifejezés volt, s e falka gyermekként tisztelte lassan elfogyó testem satnya sajátosságait. Arra intettek, hogy vigyázva induljak el, majd ők óvják, segítik utamat. Ekképpen lett családommá egy ordasokból álló békés horda, mely kívülről félelemmel tölti el az emberek lelkét, ám megismerve elszántságuk, bölcsességük és odaadásuk, szeretetük olyan barátsággal töltött el és bátorsággal ruházott fel, mit semmilyen ember-ember közötti kapcsolat nem ásíthat vissza. „Ember embernek farkasa!” – szólnak az egekbe repülő szavak. Még szerencse, hogy mint oly sok mindent, a farkasi ösztönt így értelmezi félre a hivalkodó, gőgös s bosszúra törekvő emberlakta világ, minek teremtényei saját hiúságuk téveszméit próbálják egy tiszteletteljes populáció nyakába varrni. E tévedéseket látva, büszkén lépdeltem – már amennyire gyötrelmeim engedték – barátaim oldalán a cél felé, bármi legyen is az!

Néha támasszal segítették nyomorúságos utamat, s én szürke erős szálú, mégis selymesen bizsergető bundájuk mögött éreztem, miként táncolnak tenyerem, és ujjaim alatt a fennkölt izomkötegek, miként mozdulnak oly szabályosan, az evolúció évezredei által tökélyre csiszolt csontcsodák, minden lépésnél tudatva, micsoda hatalom és erő is lakozik ezen szürke, villanó szemű lénycsodák olcsó fizikális megjelenése mögött.

Ahogy haladtunk bentebb, az erdő mély rejtelmei felé, úgy változtak meg a színek. Először az tűnt fel, hogy az aljnövényzet, – melyben a lábaim előtt barátaim vágtak nekem utat, keskeny ösvénnyel ajándékozva meg engem, könnyítve lépéseim terhességét és segítve töretlen, eltökélt botladozásomat, tisztelték bennem ezt az erőt úgy hiszem, – bíborszín ragyogással csillogtatta meg a boldogan elhajló fűszálakat, majd már az egész elém fektetett gyalogút borostyánszínben pompázott, mintha álmaim országútja mentén haladtam volna végig. Mindehhez hozzájárult, hogy az ég boltozata, – már ami az egyre hatalmasabb ősfák között átlengett, – olyan élénk szürkére váltott, amilyen talán csak Monet ecsetvonásaiban lelhető fel, nála is csak óvatosan, mert ő is rettegett, mikor ezt az orgiát megtalálta.

Érdekes, hogy engem nem félelemmel töltött el a változás, – pedig vérszínre s néhol bronzra váltottak a fák, – inkább valamilyen néma, tiszteletteljes áhítat telepedett lelkemre. Barátaim ügyet sem vetve sétáltattak tovább, tudták, ha el akarom érni célom, mennünk kell. Bizony látnom s éreznem kellett volna, de oly lenyűgözötté váltam, mint csecsemő, ki éhtől remegő szájához anyja kebelét kapja, s apró öklének határozott, mégis gyengéd mozdulataival feji ki magának ez emlőkből az életet adó s nektárjával járatait eltelítő tejígéretet.

Kezem alatt óvatosan remegtek meg a csontok, mik vezettek eme varázslatos vakító világon át. Időközben ketten maradtunk. Megijedtem, megálltam vezetőm is megállt, lábam mellé húzódva lehasalt a borostyán fűbe, és alig hallhatóan szűkölve sírni kezdett. Megfordultam, s amint visszanéztem, nem láttam az ösvényt eltűnt, így hát bármerről jöhettünk, s bármerre tarthattunk. Szemem útitársaimat kutatta, de csupán a távolból néha-néha felvillanó szomorú szemeiket adta nekem ezen furcsa erdő ajándékba, mert mertem megzavarni békés rőtségének míves harmóniáját és felzavarni ősi halottainak csendorgiáját.

Csönd!

Eszméletlen süketség volt itt, és ezt sem vettem észre az elaltató káprázat létvíziója miatt. Ettől rettegett barátom is, kinek ezüstszín könnyeit úgy itta fel borostyánfűszálakat éltető mohaszín föld, mint ahogy én szürcsöltem mohón, – az ezért rám támadó – forrás életvizét. Csakhogy e helyütt élet életet szül, halál halált, a szél, vihart táncoltat, az eső áradatot kavar, és a nap tüzet kér cserébe mosolyáért. Kárhozottak helye volt ez, ezért sétálhattam én is lankáin s ezért kaptam meg színes, csalóka látomásait.

Lábaim körül növekedni kezdtek a szívfarkas elhullajtott könnyeiből megszületett virágok, ezüstös aurával töltve meg köröttünk az aprócska teret, mit magunknak raboltunk el. Éreztem, miképpen erősödik fel barátom remegése, félelme lassan rám is átragadt, mert bíztam ösztönei éles bölcsességében. Szóltam neki, intettem induljunk, de nem mozdult mintha odagyökerezett volna e földek lágy puhaságához. Láttam létvirágai hogyan ölelik körül, hogyan szövik át, majd verik béklyóba testét. Már csak nagyon ritkán lélegzett fel, és a meg-megremegő sziromcsodák elragadták tőlem őt. Könnyek árasztották el szemem, hisz e bátor s drága lény úgy áldozta életét értem, ahogy erre csak legtisztább emberi kapcsolatokban képesek talán. Ekkora önzetlenséget, és ekkora fájdalmat sohasem kaptam még ajándékba életemtől. Most láttam igazán, mennyire szánalmas és nyomorult is vagyok, mert adni én mindezt képtelen voltam!

Megriadtam, mert éreztem, hogy oly gyengéden simogatják talpam boltozatos ívét s lábfejem, miként falusi búcsúkban vásárolt törökméz szerteolvadó darabkái, egy csapongó mosolyú gyermek nyelvét és éreztem, ettől elgyengülök. Tekintetem vetettem a lábaim felé, és ijedten pillantottam meg amint könnyvirágaim simogatják bokám, kúsznak felfelé, ikrámon kapaszkodva lüktetnek, s térdem felé kapkodnak szirmaik. Újra rohanni kezdtem, de ez inkább botladozás, valami modern tánc, vagy mozgásművészeti show-elemhez hasonlított, mintsem a futás kecsességgel bíró mozdulatsorozatához. Jó ötven méter után őrült fájdalommal testemben, – s az elveszítés boldogtalan, nyomasztó kínjaival lelkemben – megálltam, és láttam, miként nyeli el a föld jó barátom tetemét, mementóul ezüstcsillogást hagyva megüresedett helyén. Már nem mertem sírni, némán megrökönyödve vártam, csodáltam az elmúlás erejét s a fájdalom hatalmát.

Néhány lépéssel arrébb felrémlett az én tisztásom is, élő virágai hajladoztak s oly csábítón dörgölőztek egymáshoz, miként ókori bordélyok nemes kurtizánjai, kik altestük nedveit parfümként kenve kecses nyakuk ívére s fülük mögé próbálták magukhoz csábítani a fáradt utazókat, kalandorokat, kutatókat, harcosokat s ki tudja még mennyi különböző kéjre éhes embereket, mennyei boldogság ígéretét rebegve lüktetőn meredező falloszuk, vaginájuk felé.

Vajon milyen életet rabolnak majd el, ettől a delejre érett, álomtipró világtól?

Égető érzés szakította ketté pillanatnyi merengésem s egyre haragosabban hasította agyamat e fizikai görcs. Lábaim stigmáiban ottmaradtak az őket kellemmel átszövő sziromcsodák, melyek – bár létgyökereiket elveszítették, – még mindig rágták húsomat, életerőmet szívva magukba, energiámtól hízva burjánzottak tovább.

Leroskadtam és erővel ragadva meg kirántottam bal lábfejemből e pulzáló virágot. A mozdulat nagyon sok energiát követelt, hisz úgy tapadt sebembe, hogy mikor kiszaggattam ívet húzott az ezüst fény, mint nagyfeszültségű biztosíték, ha tokozatából marja ki számára ismeretlen bakeliterő. Ahogy kezemhez ért szirmaival körülölelte csuklómat, és szívni kezdte lüktető erem megkövült vérdarabkáit. Messzire vetettem az erdő sűrű bozótosába, hol felragyogott és szivárványt táncoltatott a páfrányok mély derengésben lilába hajló levelein, majd lassan feladta önmagát s fényét veszítve hajtotta örök álomra szirmait jelezve, elengedte összegyűjtött létenergiámat. Csakhogy ez már sohasem lesz újra enyém! És ekkor még ott volt a másik, ki buzgó mohóságával még könnytestvérén is túltett. Már bokám s achillesem kóstolgatta nyáladzó sziromnyelve. Kitéptem őt is! Ájulással fenyegetett a fájdalom, de tudtam, ha átengedem magam, elvesztem, így hát gyorsan ezt is társa közelébe vetettem, hagyva, hogy kilehelje magából fényeit – s elrabolt energiámat.

Zihálva nyúltam el a mohaszín földet beborító, borostyán szálak simogató ölelésében. Pihenni vágytam oly nagyon, pihenni már!

Furcsa dobogás táncára riadtam fel, mintha megannyi ember lejtett volna egyszerre valamely Északír kocsmában, vagy Holland fapapucsok csapódtak volna rideg terméskövekből kirakott római gyalogút évek hosszú pillanati alatt simára koptatott felületéhez. Zavart voltam kissé, így mikor a hang irányába fordítottam kábult tekintetem, azt hittem még mindig álmaim impulzív látomásorgiája ragadta magához fáradt gondolataim fülledt figyelmét. Szürke hamu lengte át köröttem a teret, csillámporát ültette testemre, groteszk harmóniával ajándékozva meg sorvadó izmaim rándulásait. E messze felreppenő porszilánkokat ezüstszínnel ajándékozta meg a bronzlombok között kíváncsian szemlélődő napsugarak fátyolként szétterülő fénye, változtatva engem is acélszín szoborrá. Mivel oszladozni nem igazán akart e ködössé lett tájkép, – s kíváncsiságom legyőzte eredendő emberi félelmeimet, – feltápászkodtam, és a morajló hangok irányába indultam. Fájdalmaim tompultak kissé, mintha valamilyen frissítő drog járta volna át agyam összeszűkült ércsatornáit. Könnyebben léptettem lábaimat a hamu rágta, merev, mégis barátsággal hitegető fűszálak között. Az egyre sűrűbbé lett aljnövényzet mintha magától nyílott volna nekem, jelölve ki utamat.

Éppen egy amerikai mogyoróra emlékeztető bokor narancsszínű és méretű, termések alatt roskadozó ágait hajtottam félre, mikor a látványtól megmerevedett az addig oly kocsonyás, zselészerűen imbolygó testem. Éreztem, szinte hallottam, hogyan áramlik tüdőm legbelső zsigereihez az édes, szinte vanília ízű levegő.

Egy hatalmas – sok száz rubinvörös óriásfával, és ezer meg ezer színjátszó bokorral körbeszőtt – tisztás szélén álltam, tükörragyogásuk fojtogatott és hosszú pillanatokra elvakított. A szivárvány földi csodája gyermekkoromban vízfestékkel szétkent, elmosódott A4-es nyomtatópapírra vetett mázolmány volt ehhez képest csupán. Itt, a fákon – bármekkorára is nőttek – a földtől már néhány centiméterre is ágak voltak, teljesen átláthatatlanná téve az előttük fekvő teret. Remegő kezemben úgy szorítottam az éppen megragadott ágakat, hogy az szalagoknál belefehéredett bőröm szinte kilökte kézfejemből a sárga inakat. A tisztás homályában, óriási tajték és hamu közepén két ében egyszarvú vívta élet-halál harcát.

Hogy mi okozta fertelmes dühüket? Nem tudni, de szilajságukat átvette az erdő, s még erősebben ragyogott a különben is vakká alázó fényáradata. Azt hittem álmodom, hisz ilyen lények csak ősi regemondók tollaiból röppenhetnek elő. Álltam meredten, és rémülettel telt szívem zakatolását véltem hallani összeszűkült dobhártyáim iszonyatos lüktetésén át. Az egymásnak csapódó megvadult testek, a feszülő izmok, az őrülettel terhelt, véreres szemek, a szinte felszikrázó, ágaskodó paták sujtásainak látványa jeges ijedséget küldött felém, remegni kezdtek tagjaim, mint mikor az adrenalintól túltelített testem, fiatalságom első erotikaterhes éjszakája előtt állt. Kifröccsenő vérük lebegni látszott a légben, – azt hiszem, most mindent lassított felvételen láttam. Egyszerre volt ijesztő, szörnyű, vad, mégis felemelő, büszke és fennkölt e küzdelem. Az egymáshoz csapódó csontok reccsenése, a paták dobbanása volt mire riadtam, ez volt hát az a furcsa tánczaj, mit álmaimon áthallott elmém. Hátrahőköltem, mert a hús repedésének hangját, s látványát elég nehezemre esett elviselni. Repült a két mén, bár tisztán nem láthattam, – mert a felvert por már jótékony homállyal takart el mindent, – de valahonnan tudtam, éreztem bensőm remegésében, a küzdelem hamarosan véget ér. A gyengébbik mén megadóan, lehajtott fejjel várt a végső támadásra, mikor már majdnem felnyársalta a rohanvást felé száguldó, csavart csontnyárs, felszegte megfeszített fejét, balra dobta testét, és nyakszirtjének egyetlen határozott, iszonyat gyors és erős mozdulatával döfte saját nemes agancsát vetélytársa nyakába, feltépve bőrét, verőerét és roppantva szét csigolyáját. Rettenetes volt látni a rángatózva levegőbe emelkedő test eltorzuló és lelassuló mozdulatsorát és szörnyű volt hallani az eladdig oly szilajon fújtató, erőtől duzzadó nyerítéseket az éterbe ordító méncsoda elhaló, fájdalomtól átjárt sírását.

Tompa puffanással ért földet, és oldalára borulva apró hörgésekkel vette kezdetét haláltusája. Még néhány fáradt sóhaj, elhalkuló patadobbanás, és a harcok hevétől kifáradt, sebek sokaságát magán viselő mesebeli állatcsoda lassan poroszkálva, de a győztes büszkeségével szemében hagyta el a csatateret. Óvatosan, szinte álmosan ült el a por, – nem akarta gyászában zavarni a haldoklót, megadva neki a magány végtisztességét, – mintha nem tudta volna, hogy jelen vagyok, pedig sejtettem e helyen titokban semmi sem maradhat, csak van, hogy nem tulajdonítanak jelentőséget a haszontalan történéseknek.

Vajon miért érzek most ekkora ürességet magamban? – tűnődtem el, – Mint ha én feküdtem volna rángatódzó köldökkel, vérző nyakkal, recsegő csigolyákkal haldokolva, a halál édes, szívmeleg illatát lehelve az ég felé. Üröm töltötte el a lelkem, a meg nem értés szomorúsága. Tudtam, e csata ösztönös, mégis oly értelem nélkülinek láttam az elveszítést, felrémlett előttem csendesen elmúló farkas barátom látványa. Ki akart szakadni szívem, meg akart őrülni e fájdalomtól elmém. Beléptem a harcosok porondjára, hogy lássam közelről is mily erős és hatalmas a testet elhagyó ábrándozó lélek, ki indul útjára a megmerevedő test kihűlni készülő inai közül. Odaporoszkáltam a gyönyörű testtetemhez, – lábaim félve kavarták fel a teátrum szürke valóságporát, – s az elbújó sugarak fényében láttam, miként issza be szenvedélyesen az áramló vért az elnyúló föld. Még élt, feltépett gégéje szaggatottan nyelte a vérrel kevert levegőt, kifelé szuszogva küldte felém a vérbuborékokat. Csak a szemét ne láttam volna! Hogy könyörögte a megváltást, kérte-e a halált, nem tudhatom. De lehet, hogy az életéért esdekelt. Lassan kifordult helyéről szeme, fehérré lett, csupán az apró vérerek mutatták tovább nekem az elmúlás elgyötört gyönyörét, majd megállt, nem zihált tovább.

Valami húzott hozzá! Vonzott, hogy megérintsem holtában és engedjem tovább. Semmilyen istennek nem vallottam magam, csak az emelkedettség érzése dúlta fel fonnyadozó lelkem önző sivatagát. Úgy gondoltam, ha megérintem talán jelent valami kis feloldozást ebben a nagy, üresen zokogó térben. Rátettem hát kezeim nyakára, egyiket a másik után és megpróbáltam valamilyen magasztos dologra gondolni, de csak az eddig átélt élményeim villantak föl. A tengerpart, a nektár ízű gyümölcsök, a kegyetlen aprócska folyás, a híd, a szögeivel, a rémület a farkasoktól, kik jó testvérként kísértek utamon. Méla ábrándálmaimat elűzte valamilyen idegen érzés, ahogy a bőr alatti hús éltre kelt a tenyerem alatt. Elrántottam kezeimet amilyen gyorsan csak tudtam, de a repedésekből előbújó fekete szemű, okkertestű lárvák így is elérték kézfejem, harapásuk parányi húscafatokat hasított tenyerem széléből s az ezt követő zsibbadásérzés üzenetet küldött agyamnak, hogy idegen méreg került testembe. Megszédültem, és rémülten hátrálni kezdtem. Már az egész tetem mozgott, rángatózott s e félelmetes nyüvek iszonyatos lakomalármája recsegéseivel töltötte meg a csendterhes csatatér fennkölt némaságát. Fogaik őrlő kattogása kávédaráló mormogását lökte a hánykolódó testen keresztül e hatalmas tér középpontja felé. Nem emlékszem mikor kerültem a földre, de térdeimen kuporogva – miként jó gésa, ki tisztességes társalkodónő és intelligens szerető, ha kell, egy Japán teaház paravánnal elhatárolt termében – rémülettel, vegyes tisztelettel adóztam e látványnak. Mozdulni nemigen tudtam volna, mert a méreg mit testem rostjai közé köptek az aprócska fogak, megbénította ez időre izomzatomat. Hirtelen, – mintha láncfűrész hasította volna – kettérepedt a tengereket imitáló, hullámzó, ébenszín bőr, engedve szabadjára a bordákon s a tejfehér csontokon lakmározó, tíz-tizenöt centiméterre nőtt hernyószerű férgeket, akik lassan kígyómozgással közelítettek felém. Tudtam, ha elérik bénult testemet, bevégeztetett. Ezek a lények gyorsabban darálnak, mint egy modern granuláló üzem gépsora. Mozdulni próbáltam és éreztem ugyan, hogy enged kissé a görcs szorítása kezeim izmaiban, de ez még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megmozdíthassam merev testem. Láttam, miként kúsznak felém, vékony csíkokat hagyva az alattuk elterülő hamuréteg, szürkésbarna mikro-pernyéiben. Közeledett felém az első, melyet jobb kezem nehéz mozdulatával nyomtam szét, nyálkás, sárga, átláthatatlan belső szervei enyvként tapadtak tenyeremhez, s bár tudtam, milyen reménytelen küzdelem elé nézek, elhatároztam, nem adom olcsón testem s életem. Mindeközben teljesen lerágták az egykor oly daliás mén csontjairól a húst, felfalták a beleket, a szemeket, a bőrt, az agyat, csupán a délcegen meredő csavart csontszarv tövében maradt némi bőrfoszlány síremlékként üzenve a világnak viselőjük egykori hatalmát s majdani mulandóságát. Ahogy felém araszoltak a porban, észrevettem, hogy némelyik megmerevedik, a merev bakelitre emlékeztető váz, – mint tojás, ha koccanástól megpattan – kettényílik és hatalmas polírozott bronzszín döglegyek cikáznak föl a fák lombkoronája felé. Volt, amelyik pihentette felragyogó testét azon a vázon melynek tápláló elemeit élő elődje tette magáévá, de a többség egyenest reppent az ég felé. A megmaradt lárvahadsereg, mint lassú halálmenet biztosan közelített felém. Mikor elérték térdeimet, rémült vehemenciával csapkodtam magam körül, de mindhiába, mert kezdték ellepni testem. Aprócska gonoszságfogaik tépték, szaggatták először öltözékem rostszálait, majd áthatolva ezen a nem túl erős védelmi vonalon kóstolgatni, ízlelgetni kezdték bőrömet, majd húsom és vérem édeskés zamatát. A gyötrelem, amit marásuk adott nekem hamar elmúlt, csak ernyedt zsibbadás maradt, mert mérgük teljesen átjárta testem. A bénultság mit okozott, teljesen megszüntette fájdalomérzetemet. Néma megadással szívemben dőltem hátra, engedve sorsomnak, elfogadva végzetemet, mert ez így legalább minden szenvedéstől mentes elmúlást eszközöl.

Már alig voltam magamnál, eszméletem, mint ahogy életem sietve hagyott magamra, mikor is furcsa suhogás járta át a duhaj mének párbajának, majd ember és férgek küzdelmének nyüzsgő harcmezejét. Szárnyak milliói egyszerre csaptak le az égből, hogy megkezdjék szörnyű lakomájukat, s e tor közepén feküdtem én a tehetetlen testű, bénult betolakodó, kinek bőréből ugyan darabokat szaggattak a férgek után kutató, borotvaéles apró csőrök, de aki mindezért mégis roppantul hálás, mert az elmúlás élénk víziója már átjárta halandó testét, most mégis újra esélyt kapott – még ha oly véres is, – hogy beteljesíthesse végzetét. Az élvezettől ragyogó, vörösen izzó szemek vettek körül, barna cirádákkal sűrűn behálózott szárnyak csapkodtak minden felé. Tollaik simították arcomat, miként tavasszal a friss légek, – jól esett hűs cirógatásuk. Élénk citromsárga lábaikkal néha rám tapostak, de amint hozzám értek gyorsan rebbentek is tovább, mert megrémültek bőröm nyirkos hidegétől és őket ez a királyi lakoma különben is jobban vonzotta, mint a földön heverő mozdulatlan tetem magányos merengése.

Lassan kezdtem visszanyerni végre teljes tudatomat. Ahogy körülnéztem magam körül, már csak néhány kicsiny madarat láttam. A teljesen megtisztított porond belsejéből ágaskodó bordák úgy meredtek, mint egy hatalmas napernyő merevítő acélszálai. Megpróbáltam összeszedni elvesztett gondolataimat, erőt venni magamon, hogy felálljak és elinduljak, de túl kábult, gyenge és esetlen voltam még. Felülni azért már sikerült, így átláthattam a pusztítást, mit e fertelmes sereg végzett velem. Elég nyomasztó, ha az ember ily meggyalázottan látja önmagát. Valahogy úgy éreztem most magam, mint az a szentséget fogadott szűz, kit a máglyahalál előtt az őt őrző pribékek magukévá tettek, szétrepesztettek és hogy tetézzék e gyalázatot még pellengérre is állították a szerencsétlent, ki fohászait könyörögve lökte az égben lakozó istene felé, aki mint oly sokszor már előtte, mély kegyet gyakorolva elfordította tőle fejét. S mert mártírra szüksége van minden elesett vallásnak, a megváltó halál ígéretével hitegetve hagyta, hogy megalázott gyermeke szomorún hajthassa le csüggedt fejét.

Fáradt voltam én is, de nekem megadatott a remény, amit e síró szűztől elrabolt az élet és ez a létezés reménye volt. Szinte nem volt olyan hely ezen a feldarabolt, megrágott, majd visszaokádott testhalmon, amit ne borított volna szaggatott bőr és húscafatok sokadalma, rosszul voltam a látványtól, mégis melegség öntötte el a rémület nyűgétől megszabadult szívem. Ahogy egyre inkább dolgozta fel szervezetem a belém injektált anyagot, úgy költözött vissza belém a fájdalom nyomasztó érzete is és a viaszfehérre meszelt bőrömön éktelenkedő, émelyítő sebhelyekből áramló édes rothadásillat óvva intett, hogy ki kellene tisztítani őket, mielőtt az egész test kékesen üszkössé nem válik.

De hol találok most tiszta vizű forráscsodát, mikor az erdőszélén csordogáló eret és a tenger morajló hullámait rég magam mögött hagytam már. Félelemmel terhelten, de megnyugodva kissé újra megpróbálkoztam lábra állni, ez a kísérlet már jobban sikerült.

Reszkető végtagokkal, imbolyogva indultam el, át a hatalmas téren. A hamu szemcséi barátsággal simították lábfejem, s bokám. Bár néha megbotlottam és térdeimre estem, azért büszke voltam arra, hogy így szaggatottan is képes vagyok még lépni, létezni.

Elértem lassan a tisztás másik oldalát, beléptem az erdő sűrűjébe élveztem az árnyékot adó fák hűsítő együttérzését, és a nyirkos fűszálak becéző gondoskodását, észre sem vettem, mennyire meleg volt a színfalak közötti hatalmas színpad fogságában. Most, – hogy verejtékem só cseppjei égetni kezdték nyers húsomat, – éreztem igazán, hogy mennyire hiányzik már a víz, mely feltörő szomjúságomat is oltaná s adna felfrissülés ebben az egyre sűrűbb világban. Büszkén botorkáltam tovább, próbáltam elnyomni testi tüneteim, de az egyik óvatlan lépésnél a bal lábam egy kisebb gödörbe lépett, erejét és tartását már régen elveszített bokám hangos reccsenéssel jelezte, utamnak itt vége. Szertenyúlt, szakadozott ínszalagjaim szinte belesikoltották az éjszakák fényeit agyam ritmikus lüktetésébe. Fájdalomtól torzuló arccal roskadtam össze, feldagadó lábrészemet két kezem erőtlen szorításával markolva – talán azt hittem, ez majd elűzi ezt a rossz álmot belőlem – sírás öntötte el teljesen szétzilált létem rostjait. Rázkódó remegő arcomban mélyen ülő szemeimet ellepte a könny, mely – a már alig látható megmaradt napszilánkoktól megvilágítva – gyöngyházfényű ragyogó golyókként simította arcom bőrét, majd onnan lecseppenve szaggatott ruhám itta fel levét. Gyermeki zokogásomat többen is igen jól hallhatták, pedig mint mindig most is próbáltam leginkább magamba fojtani bánatom felzakatoló hangjait. Ez a figyelmes közeg azonban a legapróbb jelzéseket is, – melyeket fontosnak élt meg – szétterítette e különleges világ nagy játszóterén.

Óvatosan nyílt szét nem messzire tőlem, a bíbort zöldes árnyalatokkal átszövő aljnövényzet, egy őzhöz hasonlatos lény dugta ki kicsiny fejét, hosszúkás orrával szimatolva a veszélyt, s érdeklődő hatalmas gombszemével engem vizsgálgatva nem riasztom-e el valamilyen hirtelen cselekedetemmel. Lelógó fülei mulatságossá rajzolták arcának vonásait, mosolygó delfinajkai a barátságosság érzetét keltették bennem. Közeledni nem mert, megállt tőlem úgy húsz emberi lépés távolságra és érdeklődve forgatta fejét. Testét apró barna színű pihetollak borították, melyek a fényben úgy csillogtak, mintha valamilyen áttetsző növényi olajjal itatták volna teljesen át őket. Gombszeme és orra a feketénél is feketébb volt, halovány rándulásait átvették arcának soványka izmai, különös, már majdnem torz mimikát kölcsönözve vonásainak. Csak állt ott sovány testén csendes remegések futottak át, s parányi farka izgatottan ingerelte a szinte mozdulatlan légek simította teret. Minden felől mozgásra lettem figyelmes, feléledt ez az álomittas néma táj.

Milyen furcsa tépelődtem, hogy e hatalmas terület más lényeit eddig nem mutatta meg nekem. Oly sokszor hittem utam során, hogy jóformán csak rejtett léttel bíró világban járva teszem meg esztelen zarándoklatom, s azok a teremtmények vannak itt, akiket mutatni enged ez a rögös, csendódákkal túlterhelt álomország.

Felerősödött a szélmozgás, viharos nem volt, mégis meghajlottak súlya alatt a fák, a bokrok szinte alattvalói gőggel hajtották meg ágaikat eme ismeretlen hatalom ereje előtt. Fejem fölött szétnyíltak az eget elrejtő ágak, engedve utat valaminek, ami a fényét vágta szemeihez oly erővel, hogy kénytelen voltam kezeim mögé rejteni, majd elfordítani égő tekintetem. Egyre hallottam e szélsüvítést, s csak a földre pillantva láttam, miként szűnik meg az iszonytató fényforrás és adja át helyét a jótékony szemeket pihentető homály mélázásának. Mikor felszegtem fejem előttem állt újra az angyal, ki elindított e lélekvesztőn. Kitárt karjait nyújtotta felém, szavak nélkül hívott, menjek, lépjek, bátran induljak el hozzá, csak ezt a néhány mozdulatot tegyem meg, hinnem kell, minden megváltozik majd. Feltápászkodtam, megpróbáltam lépni, esetlen mozdulatsorozatom mulatságot ébreszthetett volna, de rajtam kívül, – ki fájdalom nevetéseit lökte az alig mozduló aljnövényzet kínos magánya felé – senki sem nevetett. Bohózatba illő gag volt minden egyes megtett lépésem, némafilmek hangulatát idézte fel, még távolról hallani véltem a korabeli mozik háttérzenéjéül szolgáló hamiskás zongora felcsapó hangjait, s a hitetlenkedő nézők csendes morajlását.

Arcába néztem, de nem láttam tisztán, túl gyorsan változott, hogy emberi szemmel egységes egésszé állhatott volna össze, ráadásul valamilyen idegen fény száguldott szájüregéből, orrából és a szemeiből felém, így minden teljesen elmosódottá vált. Odaértem hozzá, s mint elalélt gyermek hullottam karjai közé. Úgy lett minden, ahogy állította. Megszűnt minden fájdalom, megszűnt az éhség, a szomjúságérzet, szinte láttam, – pedig szemeim lezártam – miként gyógyulnak sebeim. Olyan éteri megtisztulás lehetett ez, amit aszkéták képzeltek a megvilágosodás felé tett útjaik csontra soványodott végállomásánál. Boldog voltam, ifjúkorom boldogsága integetett trikolor zászlóival képzeletem leghátsó zugából.

Megragadta a kezem és elindultunk. Hogy merre, vagy hová engem nem érdekelt. Éreztem, e haldokló poklokon át is vele tartanék, tajtékon és izzó földmagmán át, hol az indulatos halál töretlen mezején keresném életem, mint ahogy nyugalmas létóráimon kutattam halálom magasztos szintjeit. Egy rövid ideig sétáltunk még az aljnövényzet sűrűjében, majd kiértünk egy nagyon is földinek tűnő rét élénk- és fakózöld színeket elénk varázsló, lassan térdmagasságig felcsapó fűszálai közé.

Lila, apró tölcséres virágok szirmait az ég felé nyitó mezőtáj, lelkemet megnyugtató, szememet simogató látványa, hitet csalt létnyűgétől terhes szívem fölé, apró aranyaurát festett testem szerteaszott maradványa köré. Ahogy mentünk egyre beljebb e rét csábító flórájába, a virágok bódító illata járta át lényem sivárságát, hamiskás illúziójuk csiklandozta, az oly sok sikertelenséget megélt agyam maradvány bugyraiból feltörő létörömét.

Egy óvatos rántást éreztem karomon, s mikor felnyitottam szemeim, már lebegtünk a mező fölött, melynek fűszálai, virágai úgy mosódtak össze alattunk, mint gyermekek poharában a jeges vízzel a gyümölcsök íz világát csalfa látomásként utánzó, színes szörpök, melyek lomhán és olajosan hagyják nyomukat a kiürült üvegedények áttetsző falán.

Kissé csalódott voltam, mikor rájöttem, a világító fényfonat nem belőlem áradt, hanem a féltő szárnysuhogásokkal magával ragadó nem evilági teremtmény remekbe szabott ajándéka volt. Azt hiszem, ezzel váltotta meg szenvedésem szívfájdalmait és fizikális érzetemet is ekképpen tompította. Az egyre közelgő távolban barna cölöpökkel terhelt homokos vidéket véltem felfedezni, melyek úgy meredtek az ég felé, mint Vlad Tepes várának udvarán a karók, amik nyársalták fel sok százaknak testét, adva lelküket a kénköves pokloknak, vagy ártatlan szendergésüket küldték a szürke égnek.

Arrafelé vettük az irányt. Valamilyen furcsa lágy dallamfüzér töltötte meg agyam. Nem hallottam, illetve nem emberi módon hallottam, csupán ott volt bennem, felsírt, vagy épp felnevetett és olyan melegséggel áldott meg, hogy szinte sziporkázni kezdett köröttem a tér.

Megérkeztünk. Olyan óvatosan eresztett a mélybe, ahogy csak egy anya képes frissen vetett ágyába helyezni ölében elszenderedett újszülöttjét. Lágysága és nemes kecsessége oly igéző volt, hogy orromban éreztem, a feltörő könnyeim feszítő érzetét. Vettem hát sorban a nagy lélegzeteket, hogy így csillapítsam feltörő vágyaim s megnyugvásom hálás remegését mi újra kiütközött végtagjaimon. Ahogy felocsúdtam merengésemből, láttam, óriás kaktuszok voltak az ég felé nyújtózkodó cölöpök, erős tüskéik létraként is szolgálhattak volna, ha az ég felé törekvő, gyarló emberek léptek volna át e barátságos, homokkal átitatott kaktuszkert kapuját, kik ezért már elszenvedték az istenek Babiloni dühét.

Álltam hát az óriási cölöperdő közepén, és néztem a tehetetlenül meredező narancsvörös erekkel átszőtt, mélybarna, öregedő testük milyen méltósággal magasodik sok-sok méterrel fejem fölé. Annyira aprónak éreztem most magam és már majdnem nyomasztóvá lett a létezés újra, amikor megnyugtató hangját meghallottam elmém lezárt zugából előtörni. Ugyanúgy, mint az előbb a dallamok, ez sem emberi érzékelés volt. Nem tudom, honnan jött, de ott volt, ott ült bennem és tudtam, el kell, hogy higgyem igazát. Zengő útmutatása atyai tiszteletet ébresztett fel bennem, így akként cselekedtem, ahogy ő akarta.

Letörtem az egyik közeli óriás kaktusz elérhető fekete tüskéjét, – vigyázva, nehogy az éppen csak előbújó, apró tűlevelekkel felsértsem zaklatott testem, – majd erőtlen kezeimbe foga mélyen belemártottam annak húsos testébe. Sokkal könnyebben kúszott bele, mint gondoltam és a keletkező nyíláson át – először lassan, majd egyre nagyobb sugárban – ömleni kezdett a narancsszín folyadék, melyben megfüröszthettem elaggott lényem porhüvely maradványát.

Csodálatos volt látni, ahogy hidratálja testem, lemossa ragacsos vérem, hagyva ismeretlen szemeknek halvány rózsaszínű húsom világos nyálkás ragyogását. Nem tudom, mennyi időt töltöttem el, e természet adta édes borzongásidők némasága közepette, mikor abbamaradt áztató, frissítő lé zuhanyom. Mint szülőcsatornában fuldokló újszülött, ki a fényre ér és első rémülettel terhelt lélegzetvételei után megnyugodva veszi tudomásul létezésének mulandóságát, az én lelkemet is eme éteri megtisztult nyugalom vette birtokba. Őrült fáradtságérzetem elengedte rángatózó végtagjaim, s ha segítő keze nem fonódik védelmezőn körém, – bástyaként magasodva lidércnyomásaim fölé – aléltan zuhanok a homok érdesen hűvös álommenedékéhez.

Ám nem jött még el az álmoknak ideje és bár tartott még az ábránd adta nyugalom, éreztem, ahogy a testemet gyötrő fájdalom újra felébred bennem, elvéve lelkem megfiatalodott, önteltséggel bíró magabiztosságát. Újra felemelkedtünk, rohanvást szeltük ketté az utunkba álló szürke felhőket. Éles sugarak simították testünket, – illetve csak az enyémet, – mert rajta valamilyen furcsa módon átcsaptak e sugarak, s halványkék árnyalatot kapva testétől mereven csapódtak az alattunk elterülő tájhoz.

Azt még látni véltem, hogy azok a növények miket kékje elért, vagy épp e fénysugár útjába kerülő állatok ugyanezt az árnyalatot hordozták tovább magukon, s valamilyen furcsa méltóságteljes jelként büszkén viselték, miként poszthumusz kitüntetést egy gazoktól nyomasztott, elfeledett katonasír.

Csendben szálltunk tovább, csak szárnyainak ütemes suhogása lehelt némi kis szélzajt süketségre kárhoztatott dobhártyámhoz jelezve, földi érzékszerveim működnek még, csak elfáradtak kissé, miként olajozásra érett öreg motor, kit erővel már nem lehet munkára fogni, de gondos kezek gyengéd érintésére képes még halk berregéssel válaszolni. Régen féltem a repüléstől. Nem is igazán a repüléstől, hanem az álmaimat betöltő zuhanás okozta rettegés émelyítő hullámzásától, mely úgy járta át lidérceimtől terhes agyam rostjait, amitől menten őrültnek kiáltottam magam, oly hangon üvöltve nyomoromat, hogy hang robbantotta üvegszilánkok lepték el szobám padlózatát, s még hosszú idők után is visszhangozták a hanyag köztereket átkaroló, üres tűzfalak.

Éreztem, miként kezdünk lassítani. Gyermekkorom emlékei jöttek elő, mikor már alig vártam, hogy az ócska Ikarus egy emelkedő tetejére érve szinte zuhanjon alá emelve fel gyomromat, kellemes érzését ültesse testem lihegve kapkodó légszomjába. Azonban ez az érzés már annyira erős volt, hogy hányásra ingerelt. Mikor érzékelte öklendező testem rándulásait, óvatosabban vette vissza szárnyalásunk sebességét, – észre sem vettem mennyire felgyorsultunk – amitől megszűnt ez a nyomasztó, gyomorforgató érzet. Leereszkedett velem egy nagyon magas, szürkésbarna lapkövekből rétegeződött sziklatömb, éles pengékkel körülhatárolt peremére. Mintha inka földművesek készítették volna fel eme nehéz gránitlapokból teraszos gazdálkodásuk. Csupán az elvetett magjaikból felnövő életétek helyett, itt éles kőszilánkok termettek.

Mellettem állt szótlanul s tekintett büszkén az alattunk elterülő világ bizonytalan harmóniát sugárzó derengésére. Valahogy vonzani kezdett a mélység. Nem volt bennem félelem, olyan áthatón borzongató érzés volt ez, mint amikor gyermeki fejjel sétálgatunk óriási magasságokban dacolva szelekkel és tudomást sem véve a fán lapuló hiúz árulkodón felcsillanó szemragyogásáról. Ahogy óvatosan araszoltam a párkány széle felé, vigyázva, nehogy a kiálló éles kődarabok felszakíthassák gyógyuló bokám, s lábfejem érzékeny sebeit. Néhány óvatosan megtett mozdulat múlva azonban érdesen reccsenő hang ragadta magához figyelmem egy kis darabkáját, – mintha valaki hirtelen rántással tépett volna ketté egy a ruhák bélését rögzítő patentpárt, – de nem tudatosult bennem mit is hallok, csak mikor kibillent alólam e mély szürkét barna erekkel átszövő, terméketlen kőlap, csúsztatva a szakadék felé gyenge testem. Próbáltam megkapaszkodni az éles kövekben, de felhasadó tenyérbőröm izzó fájdalma semmilyen esélyt nem adott nekem. Felemeltem fejem, segítségért akartam kiáltani. Kérni akartam jöjjön, húzzon fel, de mikor megláttam elakadt szavam. Dermedten állt a párkány közepén, hatalmasra tágult, fekete szemeiben olyan rémület ült, amilyet emberi arc sohasem adhatott volna vissza. Szája sikoltásra nyílott – most láttam nincsenek benne fogak, csak a sorvadó ínyhúsnak sötétedő, ráncos rózsaszíne látszott. Tudtam, hogy a rémülettől ordít fel, de hangját nem hallottam, mert a végtelen létben eltöltött idő kiégette hangszálait, ekképpen szüntetve meg a beszédének képességét, kényszerítve gondolatainak az elme erejével való közzétételére. Mégis mozdulatlan maradt, mintha belefagyott volna ebbe a sötét, kőszirmokat bújtató rideggé vált világba.

Zuhanni kezdtem. Vonzott a mély, mint a vasgyűjtő telepek darujának óriás elektromágneses vaskorongja a földön heverő, évtizedes rozsdától vörösre rágott, zúzók tompán morajló hangjára vágyó fémroncsait, mikor megkapja simogató áramillúzióját.

Mégis úgy éreztem magam, mint a légben lágyan lengedező eperszínű, barnássárga érhálókkal átszőtt őszi apró bokorlevél, melyet az utolsó fuvallatok szárnyaltatnak még az ég felé, mielőtt esők mosnák út menti sarak csend ihlette temetőjébe. Utolsó szemvillanásomban, mérhetetlen szomorúságtól feketévé lett könnyeit láttam. Szemeiben a könyörület úszott, mint viharos tengerek vitorlákat szaggató, büszkeségek hatalmát dölyfös gőggel billogként viselő fekete hulláma.

Első csattanásom ősemberek által századokon át bitorolt, lassú víz érlelte cseppkődíszeket a jövőnek ajándékozó barlangok ordításvisszhangját vágta rémülettől lüktető agyamnak. Mint gyermekek által rojtosra nyúzott, toronyház tetejéről a mélybe vetett rongybáb zuhantam tovább, kezeim, lábaim esetlenül kalimpáltak, mellkasom néha zaklatottan felzihált, mikor csapódtam a lépcsős sziklák természet által borotvaélesre csiszolt pereméhez. Vértől újra iszamós testhüvelyem tompa puffanással érkezett meg létemnek áttetsző üvegpadlójára, mely pillanatig megakasztotta testem, repedéseit pókhálóként mutatta ez elmúló világ felé, majd hangos reccsenéssel hullott szilánkjaira, engedve testemnek szabad utat egy újabb sötéttel terhelt világ mocskos jégtáblákat úsztató tengerébe. Zakatoló szívvel, rémülten ültem fel. Reszkető kezeim alatt éreztem, a doh szagát és édes parfüm illatát magából árasztó, sok láb által simára gyalázott deszkákat.

Hirtelen éles fény rántotta össze a sötétségtől macskaszemmé változott pupilláimat, idegen fájdalom járta át köröttem a teret. Lassan tért vissza hozzám a látás büszke adománya, de csupán a rám nehezedő fejgép éles fényét adta át szemem. Oldalra néztem, a vörös bársony függönyök elfedték előlem a külvilág bűnre éhes, csábító terét. Nehezen tápászkodtam fel. Nem tudtam, valójában hol is vagyok, csak mikor meghallottam a hálás közönség morajló folyamként felharsanó tapsviharát, lett sejtésem valóság.

Egy színház szúette színpadán állt szomorúságát sietve elhagyni készülő lényem. Nyirkos testem erővel rántotta magához szakadozott ruhám, mikor áthullámzott a termen a tapsvihar. Oly szorongás járta át lelkemet, hogy elszorult garatom s könnyek kezdtek el játszani szemeimmel. Valamelyest alábbhagyott a fény ereje, mint késő nyári naplemente, mely nyugtával festi izzó vörösre az egeknek alját, de ereje jelzi a forró évszak elmúlásának bizarr tényét, vetítve előre ősznek színorgiáját, majdan télnek dermesztő szépségű fagyosságát.

Hatalmasakat dobbant most lüktető szívem, nem tudtam, mit is tegyek, hisz úgy csöppentem ide, mint kenyérnek apró rostjai közül a méz olcsó linóleumokkal borított konyhának padlózatára, óvatlan tekintetek vigyázó gondoskodása által kísérve. Ösztöneimre hagyatkoztam hát, hiszen ha valamilyen előadás szereplője lettem közönségem egy újabb produkciót vár el tőlem, csak azt nem tudtam mit. Álltam megrökönyödve, ijedten, mégis megrészegülve az elismeréshullám sodrásától. Teljesen magával ragadott ez a vonzó rivalda adva nekem újabb kárhozatjutalmat.

Egyre erősödött a hangorkán, úgy hasította agyamat miként hentes súlyos bárdja leölt állatok bordacsontját egy mészárszék vérrel átitatott pultján.

Hogy ne veszítsem el tudatomat, fennhangon szavalni kezdtem. Nem tudom, honnan jöttek e mondatok, hangom sem volt többé enyém, csak jöttek az érzelmek, s hangszálaim adtak hitelt a még jóformán meg sem született gondolataimnak:

Láttam sírva fellegeket,

láttam szörnyű jelenemet,

éltem sárban és meglehet,

maga vagyok a szeretet.

Kínoztam ostoba léteket,

sajnáltam őket, de nem e hitet,

hozott hozzám hontalan híveket,

s agyamban lüktetett e kínos szeretet.

Lázamban égve életre ébredek,

s e létre nézve félve lépdelek,

hagynám már örökül népemnek létemet.

De meglehet, hogy örökké itt tart e szeretet.

Néma csend fogadta szavaimat, kínos volt e siváran lüktető süketség, őrült lassan telt most az életidő. A rémület úgy telepedett egyre inkább rám, mint koporsókra a légelzáró méla földtömeg, mely végleg elreteszeli léteknek útját az összesereglett sokadalom, csámcsogó szemei elől.

Majd hirtelen, szinte ősrobbanások erejével tört meg e merev csendtartomány. Robbant a taps, zúgott a moraj, ordítások szaggatták szét a teret, éreztem, ez erőtől miként válik lassan cseppfolyóssá agyam, hogyan szakadnak el testemben az izmok, hallottam csapódni húsom cafatait a simára koptatott deszkák poros padlózatához, vérrel borítva el lábam előtt a teret. Nagyon lassan kezdett halványulni a fény, s láttam összehúzódni a színpadot a nézőtértől elválasztó hatalmas bársonyfüggönyöket, melyek úgy csillapították az eszét vesztett, tomboló hangorkánt, mint megnyugtató morfiumfolyam daganatoktól terhelt, halódó testnek elemésztő fájdalomláncait. Mikor teljesen egymáshoz tapadt a két óriás bársonylap s a sötét védelmezőn vett körül, törökülésben ringatózó testem csak halvány mécsek világították meg. Éreztem, ahogy megnyugszik rángatózó lelkem. Bár még mindig hallottam a morajlást, de messzesége inkább volt már megnyugtató, mint felzaklató. Megpróbáltam összeszedni maradékom s nagy nehezen lábaimra álltam. Különös harmóniával terhelte meg deszkákat e villódzó mécseseknek árnytáncoltató fényszilánkja. Csak néztem magam elé, s remegő végtagokkal kerestem, merre is indulhatnék most el. Jobb oldalra tekintve láttam, meglebben a zajcsillapító függöny, de nem tudtam, hogy a huzat játszadozik e rojtjaival, vagy valami mozog mögötte, és testének rezzenéseit közvetíti e felém a jótékony homály. Emberi voltom mégis a színpad széle felé vonzott élvezni akartam még egy kissé közönségem hálás morajlását, így hát a világtakaró függöny felé vettem az irányt. Óvatosan, szinte gyermeki félelemmel ragadtam meg szélét, s csalóka mosollyal arcomon hirtelen kiléptem azonnal meghajolva. Rémületkeltő volt a süketség, ami abban a pillanatban vett körül, ahogy gyarlóságommal próbáltam még több hálára kényszeríteni közönségemet. Zavarban voltam, és oly félve emeltem fel fejem, mint gyermek, kit első bátor csínytevése után anyja mogorva arccal von felelősségre. Ijedten hőköltem hátra a látvány minden volt csak nem megnyugtató. Bármerre is vittem félelemtől szikrázó tekintetemet, mindenütt halottak vettek körül. Hályogos szemük vádlón nézett rám, amiért még több hálát mertem követelni tőlük. Rothadásuk fanyar illatát repítette felém az, az enyhe huzat, melyet egy nyitva felejtett fekete acélajtó engedett felénk a színpadlépcső mellett. Az egyik vészkijárat lehetett.

Ez volt hát az a hely melyről régen annyit álmodtam, a holtak színházában voltam! Jeges rettenettel a szívemben, s a rémület szagával testemen visszatornáztam remegő lényem a hatalmas bársonyfüggöny mögötti világ merengő félhomályának jótékony, halvány derengéséhez. Nem tudtam, hogy odakinn harsant e fel újra a halottak lelket szaggató ovációja, vagy a fagyos szívem morajlotta vér lüktetett fülemben felszakítva dobhártyámat, de a csendet szomjazta most riadt elmém. A mécsek fénye adott némi vigaszt felzaklatott lényemnek, de nem láttam túl e színfalakat határoló függönykorlátoknál. Talpaim zsibbadni kezdtek, ahogy próbáltam őket lépéseimmel zaklatni, s küldeni általuk magam hátra, a színfalak mögé, minél távolabb ettől a lassan fortyogó, őrjöngő halott tömegtől és egyre irtózatosabb rothadásszaguktól. Elérve a színpad szélét, már a görccsel birkóztak lábikráim, valami nem akarta, hogy elhagyjam e doh itta deszkák émelyítő, mégis csábító világát. A kényszer, amit magamon tettem, hogy léphessek, szinte deréktól lefelé lerobbantotta testem maradékát. Már csupán két emberlépésnyire volt tőlem a színpadfolyosót e teátrum porondjától elválasztó sárga peremű, alumíniummal bélelt üvegajtó, – melynek kopott rézkilincsei úgy meredtek előre, mint értetlen emberek által meggyalázott, s földere taszított obeliszk síremlékek – mikor megfagyott köröttem a légek álomittas halálszaga. Csoszogást hallottam magam mögött, s mikor óvatos jégmadarak módjára lopva fordítottam félre fejem megláttam, ahogy egy női ruhába bujtatott rángó mozgású, kocsonyás testét délcegen taszító, járvány járta halott asszony tohonyán tornyosul felém. Hályog zöld szemeiben valamilyen furcsa tűzzel lángoltak fel érzelmei, csontokat kivetítő hullafoltos szürke kezét szeretőként nyújtotta felém. Lépni, rohanni próbáltam, de testem végleg megtagadta tőlem esélyemet, túlélésem ösztöne parányi csáppal tapadt csupán agyamhoz, és mindez túl kevés volt ahhoz, hogy megmozdítsa esetlen lényem húsvérré lett tokját.

Mikor egészen közel ért, átölelt, és édes oszlásillattal töltötte meg a teret. Öklendeztem, de okádékomnak rémületem nem engedett utat. Számra tapasztotta vértelen ajkait, éreztem sorvadt fogínyének akaratos támadását. Hiába préseltem össze oly erővel szájszélemet, hogy vérem csordult le államon, erejével nem vetekedhettem. Halott nyelvének íze, poshadt áradatként terült szét számban, altestemhez közelítő keze borús jövőképet rajzolt elém.

„Talán e halott világ első élőholt sarját akarja ez itt?” – üvöltött fel agyamban a rémült gondolat, de hogy ijedtemben, vagy teljesen tudatosan cselekedtem e, nem emlékszem. Arra eszméltem, hogy valamilyen iszonyatos rémült erő dohog fel bennem, minden porcikám tiltakozik e testemen végrehajtott erőszak ocsmánysága ellen. Kattogó állkapcsom jelezte, hogy számban felejtett váladékozó hólyagokkal telt lassan elmálló nyelve már az én árnybirodalmam része. Mikor rájött, hogy elvesztette vonzó csáberejének egyik ősi forrását, dühödt torokhangot rebbentett a mécsek által narancsra festett függönyök felé, majd meglepetten lépett hátra. Kihasználva hirtelen megingását, – s visszanyert erőmet – az ajtóhoz ugrottam megragadtam rézzárját, feltéptem, átugrottam küszöbét, majd szakadatlan rémülettel fordítottam rá a folyosó felőli oldalon lévő rideg vaskallantyút. Nem túl rozsdás szegecsei, és ormótlansága láttatta, nem sok köze van e kegyvesztett üvegajtók múltjához. A falnak vetve hátamat lecsúsztam és undorral hánytam ki a földre holt szeretőm torkomban bujkáló nyelvmaradékát, – mely hasonlíthatott volna valamilyen egzotikus ételhez is, de rettentő volt zamata, s tudom, ez az íz örökre garatom rabja marad – valamennyi testváladékot, miközben hallottam, hogy mögöttem dühödten rángatózik a rézkilincs, recsegnek az ajtópántok, mégis állják e fergeteg rohamokat, védelmezve engem halott szeretőm vádakkal támadó testétől.

Megvallom, nem ilyen szeretőre vágytam. Felhúztam rémülettől remegő testem, s az öltözők felé vetettem zselatinszerűen remegő lépteim. Ismertem az irányt, hiszen rettegett álmaimban rengeteget voltam itt, így hát tudtam, hol járok, bár üvegszemmel pásztázó élettelen teremtményei akkor sohasem riogatták átszellemült, izzasztó álmaimat.

Elértem az első ajtót, lenyomtam olcsó alumínium kilincsét, de zárva volt így tovább görgettem magam. A második több szerencsével kecsegtetett, csendesen nyílt, sarokpántjai oly olajozottan simították a homályt, mint csupasz, nyállal terhelt csiga hasak a toledói fekete márvány sírkövek nyirkos tükörlapját. Villanykapcsoló után tapogatózó kezem erős zsibbadás állította meg, mely lebénította egy pillanatra testem is. Mintha kikapcsolt volna egy pillanatra mindkét agyféltekém, s ájulásom, az elmúlás boldog ígéretével kecsegtette volna e jótékony éjszaka sötétségét. Mindez egy röpke pillanatig tartott csupán majd felvillant az olcsó neonok hamisan vibráló, szemzavaró fénye.

Egy tükörrel kétoldalt kirakott öltözőhelyiségben találtam magam. Minden tükörhöz tartozott egy-egy repedezett bézsszínű mosdókagyló, és egy halványzöld – a mosdót körülölelő – pipereszekrény, megmutatva eme hely egykori méltóságteljes Broadway-forgatagát. A szemközti falon apró bukóablakok rejtették el a külvilág kíváncsi szemei elől a benti nyüzsgést, rozsda marta zárjuk jelezte, az idők végtelenséggel száguld túllépve a túlléphetetlent, s túlélve a túlélhetetlent.

Bentebb araszoltam ez öltözőterem belsejébe, ahogy behúztam magam mögött a halványzöld szín ajtót, szeretőm agresszív léténeke is kinn rekedt a rothadó hús szagával és a fáradó acél recsegésével együtt. A harmadik tükörig araszolhattam előre, mikor periférikus látásomon át megéreztem, valami furcsa van rajtam. Odafordultam hát, hogy lássam, s ami visszatekintett rám az minden volt, csak nem emberi. Kisminkelt arcom valaha jobb napokat látott bohóc képben tetszelgett, véresre rágott húsajkam még inkább eltorzította arcomat rejtő alapozóm repedezett ráncait. De mindez semmitmondó volt a szemeimhez képest, melyek úgy meredtek elő üregükből, mint amerikai karácsonyi zselé, hályog zöld színük elárulta miért is közelített felém oly nagy bizalommal boldog arám. Halottat akart ő magának nem élőt, s e halottnak fattyát akarta e holt világra tornázni élettelen testéből, mert halott voltam élő aggyal ebben a szomorú, félelmetes színházban.

Próbáltam legyőzni rémületem, gondoltam, ha lemosom festékemet minden rendben lesz, hiszen én élek! Ordítani akartam a rémülettől, de erőt vettem magamon és megnyitottam az előttem lévő kopott fémcsapot, melynek aprócska nyaka épphogy kezeimet engedte beférkőzni a víznek útjába. Köhögve indult el, rozsdát és sarat hörögve fel, de lassan kitisztult. Hűsítő volt kezemben érezni hidegét, s még üdítőbb arcomon, csakhogy évtizedes arcfestékem nem akart oldódni. Minél több vizet kapott annál szilárdabban rótta fel arcomra elmúlásom igazságát. Az őrület oly erejével dörzsöltem arcom, hogy éreztem, miként lazulnak ki elhalt ínyemből fogaim. Köptem, a repedezett mosdókagyló éles koccanásokkal jelezte, ha nem hagyom abba őrült mozdulataimat, hamarosan az összes megsárgult fogmaradvány a lefolyó körül rángatózik majd lágyan a vízsugár erejével.

Hitetlenkedve meredtem magam elé, amikor felvillant a megoldás! Megszállottan kutatni kezdtem. Egymás után rángattam ki az elért fa fiókokat, de csak pókokat, és néhány hajcsomót találtam. Ám baloldalon eleddig észre sem vettem, volt egy aprócska szekrény. Odaléptem megragadtam kilincsét és meghúztam ajtaját. Zárva volt, ettől oly indulat rabolta el agyamtól a valóságot, mint halott arámtól is, mikor ráébredt, hogy lerágtam szerető s lágyan simogató félig elrohadt nyelvét. Az indulat mi átjárta lelkem – ha még volt egyáltalán, mert létem is kétséges ezen a helyen – kegyetlen erővel ruházott fel.

„Nekem ki kell nyitnom ezt az ajtót!” – üvöltöttem fel némán.

Tépni kezdtem az apró kilincset, azt sem vettem észre, bal kezem tenyeréről elkezdett lefordulni húsom. Akkor tudatosult milyen reménytelen e küzdelem, mikor hangos reccsenéssel hátratört a gyűrűs és a mutatóujjam. Megálltam, és ijedten meredtem kezeimre. Nem a látvány rémített annyira meg, hanem az hogy semmilyen fájdalmat nem éreztem. Egyesével hajtottam vissza ujjaimat, jobb tenyeremben éreztem a porcok kattanását, s egy századnyi késéssel halottam fülemben e reccsenés rémisztő hangját. A fájdalom most sem érte el agyam sorvadó lágy részeit. Ahogy néztem száradó kézfejemet s remegő élettelen ujjaimat, láttam az egyre erősödő lilában játszadozó hullafoltokat, melyeket furcsamód eddig nem vettem észre. Valamit tennem kellett végre, hogy megállítsam e lidércnyomást! Egy őrült indulatával tekintettem körbe, valamilyen feszítő eszköz után kutatta át hályog rágta szemem ezt a nyugalmas öltözőszobát. A rengeteg tükör között állva rémlett fel bennem a megoldás egy reménysugara, mely úgy csapódott elmémhez, mint az ezerháromszáz méter magasból a tengerbe csapódó utasszállító repülőgép s úgy szórta szét agyamban csíráit, miként e roncs veté halottait a vízrengeteg zaklatott hullámai közé.

Az öngyilkosok merev, mégis zaklatott nyugalmával lassan, de határozottan léptem a legközelebbi tükör elé, nem kell itt semmilyen feszítő ék vagy szerszám, hiszen minden olyan tiszta és kézenfekvő volt már. Felemeltem remegő kezem, – bár mozdulatom elég esetlenre sikerült, – sújtásom mégis adott annyi erőt, csontjait kínlódva cipelő, ellágyult inaimnak, hogy összezúzzák az előttem lévő foncsorozott üvegtáblát. Kiálló csuklócsontom nyomán keletkezett apró lyuktól pókhálószerűen szaladtak szerte a repedések, adva esélyt nekem, hogy hozzáférjek tükördarabjaihoz. Még egyszer ütöttem, szinte robbanva hullajtotta szilánkjai legjavát az előttem lévő mosdókagylóba, a maradékot küldve az olcsó linóleum kopott felületére. Kinéztem egy elég jókora darabot, – melynek éle is megfelelőnek tűnt, – meggörnyesztve hátamat lenyúltam. Előre esett, ellágyult vállporcaim engedték elérnem. Ahogy kezemhez ért e nyirkosan hideg üvegdarab szinte éreztem, miként sikolt fel agyamban újra a megvilágosodás aprócska énekesmadara. Megfordultam, a szemközti tükörhöz fordultam és teljes nyugalommal léptem át a bennünket elválasztó, neontól vibráló keskeny teret. Jobb kezembe vettem üvegpengémet, bal kezemmel feltoltam a bal fülem mellett a bőrt. Mint egy nyeles borotvát használtam e kristály gillette-et, és próbáltam lekaparni arcomról a ragaszkodó arcfesték megfáradt maradványait, de ahogy húztam, borotvám mindig elcsúszott sminkem sikamlós felületén. Újra és újra próbáltam, de gúnyos bohócarcom folyamatosan kinevette kezdetleges, esetlen próbálkozásaimat. Már majdnem feladtam, mikor átvillant rajtam mi is lehet az igazi megoldás! Újra munkához láttam. A mozdulatsor ugyanaz, jobb kezemben a kissé remegő penge; bal kezem a bal fül mellett feltolja az arcbőrt. Az állam alatt kezdtem, belevágtam bőröm hamvas szürkeségébe, és szinte gyermeki örömmel vettem tudomásul, hogy ez a fülemhez csapódó reccsenés semmilyen fájdalommal nem jár. Körbe vágtam hát a bőröm, állkapcsom alatt. Úgy dolgoztam, mint egy jó szanitéc, vagy egy vágóhídi hentes ki percek alatt belez, nyúz, csontoz és darabol, ha kell. Bár lehettem volna gyakorlott szakács, ki szakavatott mozdulatokkal filézi ki a főfogásnak szánt vacsorahalat, mielőtt citromos öntetét rácsorgatva párolná, tartármártással tálalná gömbölyded főtt burgonya és némi friss jégsaláta kíséretében, gyönyörködtető, éhűző művészetét. Az én öntetem egy kevés sárgás, gennyes váladék volt, mely először az állam alól tódította ki cseppjeit, majd ahogy haladtam felfelé úgy öntötte el arcom rostjait. A szemeimnél akadt ugyan némi gondom, – jobb szemgolyómba bele is vágtam, örök vakságra kárhoztatva homályos lencsémet, – de a másik oldalt ügyesen, szinte sebészi specialitással szabadítottam meg takaró bőrredőjétől. Halántékom és homlokom innen már formalitássá vált csupán.

Mikor készen lettem, büszkén meredtem arcom inakkal átjárt, szürke húsomat gennyes levével cirógató mesterművemre. Kettőt bólintottam s rekedt hangon közöltem a köröttem lengedező csendnek:

„Lehet, hogy halott vagyok, de senkinek bohóca még egyszer nem leszek!”

Lenyúzott, iszapos arcbőrömet megmosdattam, és kiterítettem az előttem levő aprócska csaptelepre. Hatalmas lebernyegem belelógott a repedezett mosdókagylóba, bézsszíne, s repedései furcsa harmóniát alkottak festékem repedéseivel. Álltam és néztem, amint lassan kiszáradó bőröm leveti magáról az általam levakarhatatlannak hitt festékdarabkáit, apró színlemezei már majdnem mind a kagyló alján pihentek, mikor szembenéztem szemetlen és ajkatlan önarcommal. Tudtam, soha nem lehet már enyém, mert ezen áldozatok visszafordíthatatlanok.

Mérhetetlen szomorúsággal szívemben hátráltam kifelé, nem tudtam megérte-e álarcok nélkül mások elé állni ezen a halott helyen. Maszkomat örök mementóként hagyva hátra botorkáltam vissza a csapóajtó felé, hol csend honolt. Boldogtalan holtarám harcát veszítve vonulhatott el a reménytelenség színfalai mögé, hol jobb társra találhatott az én menekvő lényemnél.

Felnyitottam a kallantyút, kinyitottam az ajtót, és szomorúan sétáltam a világot jelentő deszkák felé. Nem égtek már a mécsek, nem volt már meghitt homály, csend volt csupán. Ahogy a színpad közepéhez értem, magától húzódott szét a függöny, indult el a szemet égető fejgép iszonyatos fénye. Felharsant a fizetett, hamis tapsáradat. Én lehorgasztott fejjel szavalni kezdtem:

Elátkozottak verse

Homály ült szememen,

s testetlen lelkemen.

Mikor indulni akartunk Szóltak: Lehetetlen!

Egykor szépek voltunk,

egykor szónokoltunk,

de elvették hitünk

mikor őszintén szóltunk!

Leheltünk szépséges sírdalokat,

vágytunk szép angyalokat,

de elmosták hangunk

mikor láttunk vágy utakat.

Itt állok most véget ért harcom,

rám néztek, s elcsuklik hangom.

Ez lettem hát most én,

ím felfedem igaz arcom!

Ekkor felemeltem fejem, hogy mindenki jól láthassa miről szóltam, s a hirtelen kipattanni készülő hangorkán néma döbbenetté változott. Halott szemek meredtek bele szétroncsolt, megfáradt, szomorú arcomba, s kitagadottak éneke felébredt agyamban. Hiszen ha már a holtak is megrémülnek tőlem, s rosszallásuk száműzötté tesz, hol lesz eme nyomorult zarándoklatnak a vége?

Álltam még hadd élvezzék e látvány döbbenetét, majd oldalvást fordultam, és lassan a rivaldát ostorozó deszkák széléhez vonszoltam magam, lelépdeltem a néma csendet átrecsegő lépcsőfokokat, elértem a feketén tátongó acélajtót, megragadtam fekete gombkilincsét és magam felé húztam. Recsegése utolsó utamat árnyékoló gyászénekként kísért. Egy pillanatra megtorpantam, visszanéztem a dermedten meredő nézőseregre, torzult fejüket mind szomorún fordították felém, némelyek rosszalló biccenéseit is látni véltem.

Nem volt maradásom, így bátran léptem bele a sötétség andalító birodalmába. Édes virágillattal békésen, bőven megáldott sövény mellett találtam magam, boldog gyermeki zsivaj hatolt hártyáimon át agyamig. Szorgos méhek ártatlan zümmögéssel végezték mindennapi rutinjukat gyűjtve össze e sövény virágainak illatos zamattermését, alkotva belőle életet adó ragacsos aranymézet. Nem tudom, merre lehet otthonuk, de valahol a közelben, mert oly sokan kóstolták ez édes ízeket, hogy dong hangjuk valamilyen keleti relaxációs álomélményt taszított elfáradt elmém megnyílott zaklatottságának. Mindez oly megnyugtató volt, hogy zokogásom utat tört magának, felsértett lelkem kiengedte magából bánatkönnyeit, és erőtlen izmaim hagyták összeomolni most magam. Így az édes nektárillattól kissé megrészegülten a sövény aljában ülve sírtam át azt a néhány réveteg pillanatot, melyet az idő megengedett nekem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el e békés megkönnyebbülésben, mikor bensőmben újra megfogalmazódott, hogy minden útnak egyszer vége kell, hogy legyen s ameddig tart enyém, biz’ végig kell sétálnom a nekem kijelölt ösvényeken, mert ha nem teszem, itt maradok ülve, ezen bokrok tövében, életre kárhoztatok ugyan, de miféle lét lehet a mozdulatlan és miféle létezés az, mikor haldokló óráinkat egy helyben töltjük?

Kárhozottak életérzése érkezett hozzám újra, s egy hang újra lehelte fejemben indulásomnak szomorú Himnuszát. Felemelkedtem lassan, izzadó tenyerem só cseppektől ízletessé lett, érdes szeretetével simítottam végig szaggatott ruhám ragacsos ráncait. Tétova mozdulataim újszülött okapihoz tettek hasonlatossá, kinek lábra állása életének egyetlen biztosítéka, aki éppen ezért anyja unszolására – épphogy felnyílott, nap látta szemét alig tárva eme idegen és éhes világra, – máris ingatag mozgásra ösztönzi gyenge ízületeit.

Megfordultam és olyan óvatosan hajtottam félre az előttem álló sűrű sövény gyengécske, mégis ragaszkodó ágait, ahogy gondoskodó apáca simítja végig a lelencházban testileg, lelkileg megalázott, törékeny gyermek bozontos fürtjeit, fésüli ki vékony szálait zokogáskönnyektől átjárt szemeiből.

A látvány mi elém tárult elragadó volt, mégis úgy elszorult szívem, hogy mellkasomban millió tonna beton terhelését dobbantotta vissza, tüdőmet recsegve engedte levegőért tágulni az érzés, mely úgy borított el, mint hűvös télestéken nagyanyám szokatlan illatoktól terhes, hatalmas dunyhája.

Egy homokkal telehordott játszóteret pillantottam meg a bokroknak túloldalán, hol mélybronz színre pácolt, ácskapcsokkal rögzített, facölöpökből épített mászókák, fonott kötélen alácsüngő autógumi-külsőből készített hinták, és mívesen faragott libikókák vették birodalmukba a homok kvarccsillanásaival elvakító terét. Mindenfelé gyermekek játszottak, nyüzsögtek, szüleik beszélgettek. E helyütt egy olyan békesség honolt, mit sírkertekben tett késő éji látogatások alkalmával élhet át a magányos ember, kinek zaklatott szíve pillanatokig meg-megáll, majd bánatát feloldozva indul tovább, szabadulást adva időknek fogságától.

E nyugalom volt, mi szörnyű látomásútjaim nyomasztó élményei után úgy ölelte magához lelkem, mint haldokló arát, szívfájdalmát eltussoló kedvese, ki mosolyával elhiteti szerelmesével, hogy nem lesz semmi baj, miközben belül fájdalomüvöltése egekig repíti bánatának iszonyathangjait.

Ekképp hát nem csoda, ha csak nehezen jutott el hozzám a tudat, hogy gyermekkorom féltve őrzött játszóterét láttam felragyogni szemeim homály lepte falai előtt.

Ahogy jobban körbe járattam tekintetemet, felfigyeltem egy szőke, – arcába hullott fürtjeit büszkén, szinte őrgrófi gőggel viselő, – ragyogó zöld szemű kisfiút, ki észrevett s úgy tekintett rám, miként vadászó ragadozó a hamarosan lakomaként szolgáló apró állat szelekkel játszó rezdüléseit. Mikor észrevette, hogy a széthajtom az ágakat és meghasonult testemet, gyermekek terét a sövénytől elválasztó – mintegy két méter sávszéles – ragyogó zöld szín pázsitra vonszolom, lassan felemelte parányi kezét, apró ökléből mutatóujja dárdaként meredt felém, s vonásait teljesen öreggé torzító hatalmas „O” betűt formáló ajkai mögül felharsant a zongorák csilingelését, acélöntödék robajával elegyítő hangrobbanása.

Minden gyermeki szem rám meredt eztán, – úgy tűnt a szülők ebből semmit sem hallanak, semmit sem érzékelnek – majd minden haragra gerjedt kisded torokból felmorajlott irtózatos zaj hasította szét hallóhártyámat. Agyam úgy kereste a léthez vezető utat, mint üvegezett szobaajtó a támaszék éket, mikor hirtelen erejű szélfuvallat lehelte huzat elől próbálja megvédeni csapódás nyűgétől szertereppenő üvegszilánkjait.

Kezeimet hihetetlen erővel tapasztottam füleimre. Forrongó vérem ujjaim között éreztem átszivárogni és megrepedő dobhártyám a rémület fejbiccentésével köszöntötte lelkemet. Lehunyt szemeim előtt felvillant minden egyes gyermekarc, vádlón néztek szemeimbe, ordító ajkaikat lassan bezárták, majd egyszeriben eltűntek, homokká lettek, összeolvadtak a mindent beárnyékoló sötétség lengedező homályával.

Ahogy az utolsó arcmaradvány is semmivé lett, s a zajmassza is elhalt, remegve nyitottam fel szemem. Tekintetem egy élénkék szempárral találkozott, ki fölülem egy kissé balról tekintett rám jóságosan, és érdeklődően. Semmitől sem rettegő tiszta színeket láttam felszólalni dölyfös pillantásai mögül. Az előbb még gépies üvöltésével támadó gyönyörű gyermek most előttem állt, szemeiben óvatos megértéssel és egy kérdéssel. Biccentettem, hogy közöljem, jól vagyok. Kezeimet a fülemhez közelítettem, remegő ujjaim valami meleg és ragacsos anyagot érintettek, nem kellett megnéznem, tudtam jól, hogy mi az. Még egyszer felnéztem, – egy pillanatig belevesztem eme ártatlan szempár égszínkék víztükrébe – majd megpróbáltam lábaimra emelni agyonterhelt testmaradékom, – nem is vettem észre hogyan kerültem a földre, – de nem sikerült. Újra próbálkoztam, újabb kudarc. Koncentráltam, hogy össze tudjam szedni magam, mikor megláttam a felém nyújtott kezét. Minden segítségért hálás voltam, így hát óvatosan megragadtam a felém lendített parányi jobbot, s próbáltam újra egyensúlyt találni szétzilált testemnek. Meglepődtem kicsit, micsoda erővel bír ez gyermeki test, de nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget, hisz soká úgysem látom már. Segített felemelkednem, majd jelezte, támaszkodjak vállára. Így indultunk el a tér közepe felé keresztülvágva a kvarccsillogású homok bézsszínű derengésén. Ahogy haladtunk az egyik éhesen ásítozó pad háton fekve pöffeszkedő dölyfös magányossága felé, megéreztem, hogyan lassulnak le apró lábainak pille lépései. Mire a padhoz értünk, teste meggörnyedt, ívelt háta orkántól meghajló, dombtetőn álló fiatal fűz küzdelmére emlékeztetett.

Felém fordította fejét, arcának megöregedett vonásai pillanatnyi irtózattal töltöttek el. Szőke fürtjei dér itta őszben fürdették összezsugorodott, mély árkokkal terhelt homlokát, ráncai oly mélyre ültették gödrében beszédes szemeit, hogy azt hittem látóidegei mindjárt beszippantják őket sóvárgó koponyájába, s csak az üresen tátongó szemgödrök maradnak itt velem.

Leültünk. A pad hűvös eleganciával vette tudomásul pehelysúlyunk tompa nyomását, még arra sem méltatott, hogy némi reccsenéssel jutalmazza meg összeszűkült hallójárataink félig süket tehetetlenségét. Hangok nélkül folyt közöttünk minden értelmet a másik felé sugárzó beszélgetésidő, miként eredendő utamra bocsátó angyalommal annak idején. Talán ő volt e szerény fiúcskából agg férfivé érett, kékszemű teremtés is. Elmondta nem bántani akart sikolyuk, csupán figyelmeztetni, messzire űzni e tébolyhelytől, hova halandó, ha egyszer bemerészkedik, örök rabigát vesz magára, sorsoknak búval átjárt idejét, emlékezések minden nyomasztó küllemét. Nem tudja, mióta élhetnek itt, mert megszűnt létezni az idő, minden állandó, minden ugyanott kezdődik, s minden ugyanott ér véget nap-nap után. Kért, nézzek körül. Megtettem, bárcsak ne tettem volna! Köröttem beteges alakok csontra száradt testekkel múlatták üres perceiket, hazug mosolyukból kivillanó megsárgult csontfogaik kihullani kívánkoztak, élénkvörös fogínyhúsuk azonban ragaszkodott nevetést ragyogtató gyarlóságukhoz. Mélyen ülő szomorú szemeik mögül szinte átizzott látóidegük kocsonyás fehérsége. A hintán lógó, s a homokozóban játszadozó gyermekek szél szaggatta, nyomorult rongyként lógtak, fetrengtek ez rabvilág bezáródó poklának hallgatag peremén, s bár szemük rám meredt, az üresség áldott álcáját láttam felragyogni bennük csupán.

Merre járt már vajon az a nemes büszkeség, melyet úgy láttam felragyogni abban a gyermeki szempárban, miként napnak első tavaszi sugarait horizontnak távoli peremén.

Újabb hangtalan kérdés csapódott zsibbadó agyam elszürkült létfalához, mintha olvasott volna gondolataimban. „Te láttad felkelni a napkorongot? Kérlek, meséld el nekem!” Csend volt jó darabig közöttünk. Hogyan is mesélhettem volna mindezt el emberi elme képzelete nélkül? Hiszen magam is gyarló lencséim mérhetetlen súlyán át, vághattam csak szunnyadó lényem álomországához. Éreztem, öregedni kezdtek sejtjeim, ez lett hát jutalmam némaságomért. Mikor rájött szótlanságom nem gondolataim keresése, hanem tehetetlenségem őszinte jele, könnyek járták át koponyájába süllyedő, egykor élénken ragyogó szemeit, lassan gurultak le arcán meg-megtörve útjukat a ráncárkok akadálygátjai között. Mérhetetlen fájdalmának sikolyait átvette testem, könnyeim szántották fel léha hajnalok arcomra vetített rovátkolt vonásráncait. Felemeltem fejem és láttam, minden megalázott test miként zokog, s remeg. Többen arcuk fájdalmát rejtették volna tenyereik mögé, de erőtlen ujjaik között átszivárogtak könnyeik, hatalmat adva, teret engedve a szomorúság lélekszaggató villanásának és e hely valósággá érett. Nem is sejtettem, hogy mindahányan látják, és olvassák gondolataimat. Csúfos bukásom őszinte tanúi voltak ők kik nem nevettek ki ezért. Tiszteletteljes volt megértésük. Kézen ragadott ez agg férfigyermek, vonszolni kezdett maga után, mert mutatni akart valamit. Nehezen lépdeltem utána, de mentem mintha nem is lennék önmagam, így nem is lehetek lépéseim ura. A tér ellen irányába vezetett, én megadóan követtem, szinte lehunyt szemekkel bíztam rá magam.

Olyan ötszáz méternyi séta után álltunk meg, miután átvonszoltuk fáradt testünket e játszótér nehéz homokkal terhelt borús világán.

„Nézz!” – sóhajtott fel elmémben csendesen fáradt, rekedt hangja. Kinyitottam szemeim, először nem tudtam, mire is tekintsek így ránéztem, s láttam, lefelé hajtja fejét, – ősszé lett zilált fürtjei még haloványabbá tették már régen elhagyott létvirágzását – lehajtottam én is fejem, de semmi különöset nem láttam. Előttünk fekete, bitumennel fedett keskeny járda futott végig, apró szegőkövei szigorúan lehatárolták, azt az érzetet keltve a látogatóban, hogy e kődarabok gátolták meg forrongó bitumenfolyását, nem pedig a mángorlót forróságok közepett izzadva és hajlongva használó mesteremberek.

„Nézz!” – harsant fel újra. Észre kellett volna vennem, mit mutatni akar, de ez keskeny gyalogutat szegélyező bokrok e járdát itt-ott borító pocsolyáiban visszatükröződő apró vörös, sárgás-zöld szín mandulaszerű levelein, és szárát díszítő tüskéin kívül semmi különös nem tárult elém. Óvatosan fentebb csúsztatta kezét, gyengéden ragadva meg alkaromat, lentebb húzta merev testemet. Ahogy egyre inkább előre döntöttem vállamat, az előttem lévő pocsolya nemesen felragyogó fekete tükrében először elvékonyult, ősz hajszálak jelentek meg, majd egy koponyacsontig ráncoktól átjárt homlok. A látványtól kissé megrémülve rántottam hátra testem, majd erőt imitálva kezdtem el újra az előrenyomulás áldott folyamatát. Újra az ősz, szél borzolta fürtök jelentek meg, majd öreg homlokot táncoltatott a megrezdülő sötétlő vízragyogás. Megjelentek a szemek, melyek körül az árkok oly mélyen ültek, hogy azt hittem, koporsóba küldött ük ősöm lezárt szemhéjai köszöntek vissza rám. Megjelent az orr, a penge vékonyra összeszorított ajkak, majd a ráncok ezreitől görnyedező áll. Egészben látva ez arcot mindennek hittem volna, csupán sajátomnak nem, de be kellett látnom, e vízsarjból visszatekintő élénken ragyogó, mégis szomorúsággal átjárt szempár az enyém, és e szemeket szánva rabul ejtő ráncarc is az én testem része. Lassan vontam el tekintetem e látvány gondolatokat fagyasztó, lelket halódó kősivataggá változtató hidegségétől. Hitetlenkedve s remegő tagokkal kezdtem hátrálni. Nagyon nehéznek éreztem magam, hiszen a nyugati boszorka – ki Óz birodalmát azért áhította, mert érzelmeket akart – sem tehetett volna gonoszabb varázscsodát velem.

Féltem a kortól, rettegtem vénségemet, iszonyodó undorral vettem tudomásul magamon aszott bőrömet és sorvadó húsom enyves állagát. Megnyugtatón csúsztatta bele tenyerét tenyerembe, ujjai összefonódtak az enyémmel, mint szerelmeseké Szent Iváni éjeknek ábrándos hajnalán, mikor elhiszik, hogy mindez örökké tart s mindez az övék lehet csupán. De világra nyíló, réveteg szemeik hamar megkapják létüktől a rideg valót, ordító könnyeket hullajtanak majdan lábaik elé a kiszáradt föld öregségéhez, melynek kérgeit tükrözték vissza fáradt ráncaim. Lenéztem zárttá kulcsolt kezeinkre és amint ránk nyílott szemem, megkönnyebbült sóhaj szakadt föl remegő tüdőm legmélyéről, légcsövemből garatomba tódult, onnan számon, majd orromon keresztül távozott, hagyva maga mögött egy enyhén áporodott, keserédes íz világot. Bőrünk sima volt. Akárha egy-két hónapos csecsemők is lehettünk volna, kik vörös lebenyszínüket s születés utáni Nápolyi Mastiff bőrüket elhagyva, délcegen duci testtel, pirospozsgás arccal kacarásznak kiságyuk puha párnácskáján. Álmaikban üldözve az anyaméh biztonságot sugározó illúzióját, nem sejtve, hogy a rájuk váró életerők bizony minden ostoba játékoknak vetik majd alá a most még vígan az anyai keblekbe kapaszkodó, fogatlan ínyüket a felmeredő bimbóra tapasztó ajakaik, tejet habzsoló, nyálat csorgató, boldogságmoraját.

Megkönnyebbülésem egy pillanat volt csupán, mert aggályaim átvágták magabiztosságom nyűhetetlen láncait, miképp Alexander egy furcsa, idők állhatatosságát, s illatát magával cipelő óriáscsomót, bizonyos Gordius-nak dicső városfalai s lezárt óriáskapui mögött, miért jutalma leigázott embermilliók hangtalanul felordító áradása lett.

A kérdés mely előugrott elmémből az illuzionisták létkérdése volt:

Hol a határ fikció és valóságok között?

Vajon most melyik az, az igazság mely hitelt érdemlően megmutatná bizonyosságomat?

Hogy a víz tisztasága csalt e meg, vagy mostani élő látásom igazát hihetem-e a valónak, nem tudom! Néztem az összefonódott ujjainkat, éreztem, simogató hüvelykje miként szalad végig lágyan mutatóujjam csontosságán, nyugtatók lágy elmék rettegését csillapító harangjátékát taszítva agyamhoz, megígérve nekem minden rendben lesz. Megerősödve kissé hitemben, hogy a látomás elhagyott bennünket, határozott lépésekkel indultam a tér középén veszteglő, pocakját meresztgető dölyfös pad önhittsége felé. Két-három erősebb lépést tehettem meg, mikor észrevettem hiába szorítom kezét és segítem, elnehezül, nem tudja követni lépéseim zabolázatlan ütemét, pedig én most repülni tudtam volna a békés passzát szelekkel, hogy vihessem mindenek felé a jó híreket, hogy nincs itt félelmetes, nincs itt gyalázatos csak emelkedett erő és boldog pillanatok.

Ahogy visszafordultam, hogy kérdésemet neki szegezzem, lassuló lépteinek miértjére találjak egyértelmű magyarázatot, megrökönyödtem. A velem szemben álló aprócska teremtéssel ez árnyékvilág borzalmas játékot kezdett el játszani. Lépései azért lettek oly nehezek, mert gyönyörű csont-fehér porcelánná változtak lábai s festetté lettek kis piros lakkbőr cipői. Ragaszkodó keze is kihűlt s bár kellemes tapintásúvá lett, hidegsége kegyetlenül égette elszomorodó lelkem. Ajkai szóra nyíltak, lehet búcsúzni akart, de mielőtt elmondhatta volna fájdalmait, nyelve is rózsaszín porcelánná változott, az éppen csak elővillanó gyönyörű fehér fogak is üvegesen csillantak meg enyhén redőzött, felhúzott ajkak mögül. Már csak a szemei éltek, ijedten forogtak a tükörsima szemgödrökben. Egy rémületkönny csordult le hószínnel játszó arcán, miközben szemeit könyörgőn rám függesztette majd e könnycsepp is megfagyott és szemeit is átjárta a kínai mesterek ecseteinek homályossága.

Ahogy el tudtam szakítani magam a látványtól, s kiszabadítottam kezem kinyújtott baljának fehéren felragyogó fogságából, magam köré tekintettem, egy percre megállt lélegzetem s kihagyott ütemeket szívem is azt hiszem, érrendszerem pedig rémület lüktetését tamtamként dobolta le mind a két dobhártyámon. Mindenfelé bábukat láttam, alig megmozduló hintákon csüngő gyermekbábokat, mozdulatukban megszakított emberi szobrokat. Félig nyitott szájukon ott burjánzott még az utolsó el nem mesélt gondolat, az utolsó intő figyelmeztetés, vagy épp a kedveskedő dicséret ellehelt ígérete. Éreztem, egyre nehezebben jut tüdőmhöz a lég, s ahogy magamra tekintettem látni véltem, amint porcelánná válnak tagjaim. Először furcsa zsibbadás nem engedett létezni, mintha órákig feküdtem volna gémberedett végtagjaimon síri némaságok mozdulatlanságában, majd tompult bénaság járta át agyam. Lezártam szemeim, hogy ne lássam, miként válok létek közt vergődő életszoborrá. Oly erősen szorítottam szemhéjaim össze, hogy szinte kettéroppantották üvegesedő szemgolyóimat. A lezárt szemredők mögött felvillanó fények elvarázsolták lassuló agyam, s idegen képek villantak fel elmémben. Mintha egy planetárium forgószékében ülve néztem volna a fejem felett felragyogó csillagok indulatos táncjátékát s lézerek színpompás sugarai táncoltak volna arcomon.

Lágy zenét is hozott ez átváltozásidő, zongora lágy hangját véltem hallani, egy oly lágyan csendülő halovány istennői orgánumot véltem felfedezni, mint gyermekkorom álommadarainak melengető csilingelése. Éreztem, szívem megtelik a dallam melegségével, az orromban enyhe szúrással indultak el újra könnyeim. Lassan nyitottam fel szemem, zokogva rángatózó testem megpihent kissé, de zihálásomon s könnyektől homályos lencséimen keresztül is láttam, hogy előttem – a fűszálak ártatlansága bármily erővel is rejtegette, – valamilyen furcsa tárgy hevert. Ingujjamba töröltem könnyeimet, majd óvatosan vettem kezembe a félkör alakú üvegburát képező tárgyat. Szemeim felé közelítettem. Miközben szipogtam meg- meg rándult még zilált testem, mint útszélén haldokló macskáé, kinek az oldalba csapódó lökhárító eltörte ugyan gerincét, belső vérzései vérrel tömték tele tüdejét s e véres váladék vékonyka patakban szivárog szájából és orrából, mégis ragaszkodik minden utolsó létpillanatához. Belenéztem hát ez félgömbbe, és a nap csillogásának ellenére is tisztán láttam, a kinyújtott kezével görcsösen semmit markoló, megfestett szemével rémálmokat látó, ürességet kémlelő szőke gyermekfiút, a játszótér üres lüktetését, a porcelánfigurák morózus, mozdulatlan, mégis büszke tartását, a játékszereken függő boldog, mégis hideg arcú gyermekek lázasan ragyogó, mégis érdektelen, élettelen szemeit, és a végtelenbe vezető keskeny, kövekkel szegélyezett fekete aszfalt borította járdát. Ahogy megmozdítottam kissé, a tér alját borító kvarchomok szemcsék felkavaródtak, dühösen először egymáshoz csapódtak, majd tusakodva azon kezdtek el versenyezni, melyikük ültethetné magát valami magasabb pozícióban lévő helyre eme burán belül, mondjuk egy homlokredőre, egy orra, egy ajakra, egy hintaoszlopra, de tulajdonképp teljesen mindegy, hogy hová, csak elkerülhessék a talaj sík sivárságának drapp szín kitaszítottságát.

Feltápászkodtam és élményeim szomorúságával szívemben nekiindultam. A lenyugvó nap simogató, bronzvörös sugarai aurát szőttek lassan tébláboló, imbolygó testhüvelyem köré. Hajszálaim incselkedő táncba kezdtek az enyhe szellővel. Szinte izzott mellettem minden s a szürke kockakövekből kirakott gyalogút – miközt felütötte fejét az irtatlan sárgászöld, megtaposott gaz is – fel-felragyogott néha, amint lábaim által illetett felületén megremegett az a párcseppnyi esővíz, mely mély káprázatok alatt hullva alá az égből, nyirkossá varázsolta ruhámat, melynek gyöngydarabkái ott tündököltek most mindenen, mi eleven s mi élettelen. Ösztönös lépéseimről tudomást sem vett agyam, mert gondolataim oly messze jártak.

A magányon gondolkoztam, mely azután támadt rám elemi erővel, mikor családom tagjai a kitaszítás terhével büntették lelkem. Bűnöm, másságom volt, mertem másként gondolkozni. Nem állt szemben velem senki és valójában nem is szóltak csak éreztették, ítéletük. Fellebbezésnek helye nincs! A pallos mit fejem felett tartott hóhérom lesújtott, vérem zeneszavával úgy illant tova életem, – adva át helyet a magányos órák merengő látomásainak, – mint a Krisztus mellett megfeszített latoré, ki bűneit szánva szólhatta utolsó szavait az isteni sarjnak tartott halandó teremtmény mitikus lelkiismeretéhez.

Egyedüllétem olykor oly nyomasztóvá tette létem, hogy a fájdalom mit okozott, élesebb volt minden fizikai sérelemnél. Visszanyelt könnyeim elindították orrom váladékát, szakadozott ingujjam nyelte el meleg testnedveimet. Élvezni akartam a lenyugvó nap még megmaradt enyhe bronzsugarait, így erőt vettem magamon, elkergettem gyötrődésem octopusként ölelő karjait, arcomat a fény felé fordítva lehunytam szemeim s élveztem, amint rám talál a fény, lágy melegségével ihletetté téve e pillanatot.

Nem tarthatott soká ez érzés, mert a napnak sugarai elhagyni készültek eme ösztönös létvilág megfáradt hajtásait, hagyva magukra teremtményeit és lényeinek alig hallható sóhajtásait. A felettem cikázó, rovarvacsorát éhező denevérsereg ciripelését elküldte hozzám a lassan elinduló csendes éji szellő, jelezve a közelgő alkonyok megérkezett, az est lassan rám teríti feketéllő látomásvilágát, mely egyeseknek álomfilmet vetít majd, míg mások pongyolájukat szürke mezre cserélve indulnak bele eme félelmesnek, mégis csodálnivalónak vélt, arctalan csendvilág élményeket feltáró rejtekébe.

Hirtelen telepedett rám a sötét, mikor a nap – sugarait elrejtve az ölelő hegycsúcsok mögött, – bronzvörös ragyogását is hagyta elveszni, az éj csillagainak adva dicső fényorgiáját. Valamilyen furcsa ösztönösség sugallatára félve lépkedtem s mert hold nem volt mi megvilágítsa utamat, lábaimmal tapogatva az előttem elterülő gyalogút köveinek ráncos lapjait óvatosan haladtam előre, miközben hallgattam a rám nehezedő éj szendergő hangjainak rosszalló sóhajtásait.

Megnőttek köröttem a bokrok, elnyúltak lettek az árnyak, de nem ijesztettek rám, pusztán tudatták velem, az élet sötétebbik mezsgyéjére érve nem árt egy kissé elővigyázatosabbnak lennem. Nem tudtam, valójában hol is vagyok, pedig ismerősek voltak az illatok, ismerősként emelték üdvözlésre ágaikat a sövényre sűrűsödött bokrok s barátként suttogva köszöntöttek e felszisszenő, megreccsenő neszek. Pár perc lágy séta után, elveszett lábam alól a biztonságot sugalló gyalogút kövezete, éreztem, miként süllyednek lépéseim a puha avar szendergésébe felzavarva a benne élő természet által tökéletesre varázsolt élővilág, mostoha sorsú lénycsodáit, kiknek kárhozata a nyirkos földhöz közeli nyugtalan lét s végzete néha a magamfajta lélekutazó óvatlan lépésein múlik.

Egyre képlékenyebbé lett lábaim alatt a talaj s mikor a bokámat körülölelő víz hidegségét megéreztem bőrömön, rossz érzés töltötte el testem. Köröttem a teret idegen zajok szaggatták darabokra. Kénszag kergette el a lehullott, lassan bomló levelek édeskés estillatát, különös felbuggyanó hangok keltettek félelmet agyamban, a lábam mellett felkúszó buborékok, – bár cirógatták bőröm – megüzenték nekem, hogy mennyire rossz útra tévedtem, hisz besétáltam eme sötét, világtalan éj lápvilág csapdájába.

Mire magamhoz ragadtam újra tudatom és testem cselekvőképességét újra bírta agyam, már szinte a térdemet súrolta az iszaprengeteg. Tudtam, minél erősebben rángatom testem, annál jobban süllyedek alá, így azon gondolkoztam, mit is tehetnék, hogy mentsem magam ebből a rostjait körém szövő, sárruhába öltöztető, halálos barátsággal bíró irtózatból. Egyre inkább éreztem úgy, mintha születésem negatívját vetítené elém e lét.

Szorosan fonódott körém, miként kemény izomrostokból álló női hüvely fala, – még redőit is éreztette velem – csak nem tolt a félelmet árasztó fény felé, hanem húzott a békesség jótékony homályába, hogy ott lent feledtesse el velem életem fájdalmait s elmúlásom után fekete nyelvével nyalogassa, szívja ki belőlem minden nedvességem, majd ínyével rágja le csontjaimról a húst, – legelébb lágy részeimet téve magáévá – és legvégül csontomat is feloldva veszejtsen el ebben a rosszindulatú, árnyakkal átitatott semmiben.

Kinyújtottam élethez ragaszkodó kezeim és egy közeli bokor szára után kapkodtam, de próbálkozásomat mindinkább lehetetlenre váltotta ez a nagy kortyokban a testemet szürcsölő sárvagina éhségtől fulladozó torka, így ujjaim ajándékba csupán átázott földet, és némi nedves, avarlevelet kaptak.

Újra próbáltam. Gerinccsigolyáimat már-már centiméterekre szétfeszítettem, hogy megkapjam esélyem szétzilált életemhez s lám megérte. Elkaptam egy reménytelenül messzire került vékonyka ágat, melyet úgy szorítottam, ahogy egy fagyottra merevedett öngyilkos tetem szoríthatja búcsúlevelét, melyben azt közli, ne haragudjanak rá, hisz látta ő látta bizony és bocsánatot kér mindentől és mindenkitől, mert léte sanyarúságát már tovább viselni képtelen volt, ezért hát, hogy másokat óvjon, kisétált a saját életéből.

Próbáltam húzni magam, vonszolni kifelé testem ez egyre fertelmesebb szagokat árasztó láplidérc karjai közül, s minthogy félelmem megszázszorozta erőm és karjaimat acélköldöknek érzetem, – mi lényemet köti össze életemmel, – sikerült soványka hüvelyemet megadásra bírni, és elindítani a simogató nőölelést adó, ám pokloknak fertelmét parfümként ontó mocsár egyre súlyosabban szorító nemi ajkai közül a bokrok biztonságot lehelő, suttogva hívogató árnyszínháza felé.

Pihennem kellet, hisz ez a nehéz harc eme aprócska életért erőn felüli energiát követelt. Néhány lélegzetvétel után újra nekiveselkedtem, megrántottam a vékonyka szúrós gallyat – eleddig fel sem tűntek tüskéi, mint ahogy a fájdalom s a kiserkenő vér sem, mit érintésük okozott – mikor éreztem, ellágyul tartása kezemben, feszessége erejét veszti s elengedi minden reményem. Mivel reccsenését nem hallottam, valamint a sötéttől nem láttam, csak elképzelni tudtam, gyökerét hogyan engedi el az anyaként vigyázó megázott föld, hagyva engem vesztőhelyemen e sárban, mely hamarosan hantot emel sorvadó életem fölé. Lassan veszíteni kezdtem a már megszerzett előnyöm, szívni kezdett magába a simogató, halott-hűtők hidegét körém fonó, mégis lágyan ringató láp. Megadóan engedtem neki, mert nem volt már sem félelem, sem vívódás bennem, csúszni kezdtem az iszapok aljára. Görcsös ragaszkodásom szánalmas életemhez a múlté volt már, önző létösztönöm búcsúzót szavalt hozzám agyam redői közül. Az érzet, mit e mellkasomat összeszorító krémes sártenger okozott, valahol az élve eltemetett s tudatára ébredt lény rémült fuldoklását és a betonba öntött vasak kiálló rideg tehetetlenségérzetét adta nekem ajándékba. Bal vállam is alámerült, túl közel került arcomhoz e fertelmes lé és mégsem tudtam ennek iszonytató szagát, vagy saját rémületem őrjítő illatát éreztem magam körül testem börtönéből előszivárogni. Jobb kezem még mindig görcsösen szorította a haldokló tövises bokorágat, mintha nem akarná elhinni, hogy a végzet megérkezett, mint halálba induló holocaust vonat tonnányi emberterhével a szögesdrótok védelmező karjaitól óvott halálgyárak sivár állomására, hogy szabadon engedhesse a marhavagonokba préselt halálra váró reményét vesztett lelkeket. De megérkezett! Iszapos lével töltötte meg arcom üregeit és ez az undorító kosz lé keresztülhatolt lelkem minden pórusán. Már nem éreztem oly terhesnek, hogy nem kell lélegeznem, embertestem rándult volna még, de béklyót fekete ruhaként öltöztetett rám, majd tengernyi titkot súgott egyszerre fülembe e láplidérc.

Eljött hát! „Hamut a hamunak, port a pornak!”

De hát hol volt itt a hamu s a por?

Csak az elmúlás idióta agóniamozdulatai maradtak és a mindent elborító békés sötétség altatta lelkem, a nyugalom édes álcáját hagyva nekem örökül.

Valami különös dolog zavarta meg álomszerű haláltusámat. Mintha – de nem voltam biztos benne, – valaki kinn felejtett jobb kezem ujjait szétfeszítette volna, és kiszabadította volna sárba még nem vonszolt, otthonából erőszakkal elrabolt segítőtársamat, aztán forró ajkak illették tenyerem levegőn maradt magányosságát, majd valami ismeretlen erő rántott a felszín felé. Mikor fuldokolva négykézláb állva, sírva köhögtem fel a szörnyű sárrögöket, nem tudtam az elmúlás egyszerűbb e vagy az életre ébredés.

A születésem és a halálom talán egy és ugyanaz?

Nagyon fáradtnak éreztem magam, letöröltem arcomról e förmedvényfolyamot, szemeim próbáltam látásra bírni, eleinte csak foszlányokat közvetítettek felém, de miután könnyeim kimosták lassan az iszapot, zihálva fordultam ülőhelyzetbe, megilletődve pillantottam meg amint egy fényesen ragyogó emberalak görnyed azon az iszapparton, melynek tavában alig néhány pillanattal korábban, még az én gyarló testem vívta léthalál harcát. Hogy mit tesz, először nem is jutott el hozzám, bár mozdulatai ismerősek voltak nekem.

„Köszönöm, hogy megmentetted!” – szólalt meg egy hang mélyen a zsigereimben és tudtam már mi az a mozdulatáradat, amit e fénylő alak tett ott a mocsok-tó keskeny partján. Visszaültette azt az apró ágat, mely oly büszkén biztatva tolt engem egy kis ideig a létem hitelének világa felé.

„Mert Te mentetted meg az életét!”

Nem tudtam megszólalni, de ha akartam volna, sem lett volna értelme, hiszen úgy olvasott gondolataimban, mint szerzetes Siddharta szavai, lelkész a Biblia lapjai, imám a Korán oldalai, vagy rabbi a Tóra sorai mögött. Mikor végzett felém fordult, mozgását ismertem már, hiszen ő volt halvány rózsaszín szárnyait szétnyitotta – megpillantottam tollazatának fekete, erezet ecsetvonásait, – s felém nyújtotta kezét.

Nagy nehezen kapartam össze halálomból visszavonulót rebegő, remegő hangú kürttestemet, felé vonszoltam magam. Ölelő karjai oly megnyugtatóak voltak, mint hideg hajnalokon a thermo takaró dédelgető melegsége, de valahogy mégis oly magányosnak éreztem most lelkem, mint haldokló kit rokonai semmibe sem vesznek, hisz addig kellett csupán ameddig hasznot láttak elmúlásában. Most éreztem igazán, mennyire egyedül is vagyok és mennyire taszít már ez a sivár, szánalommal telített vándorvilág. Meg kellene már állni végre, elveszni valahol egy éjszaka sűrű köddel átjárt langyos mezejében, vagy bele kellett volna halni ebbe a csúfos iszapvilágba, hogy ne érezhessem többé az ölelő s megnyugvással áldó büszke karok izzó ölelésorgiáját, hogy ne halljam a mélyen bennem felharsanó nyugtató szavakat, hogy ne köszönjön nekem semmit senki, ne ismerjen fel végre senki. De a legjobb lett volna emlékek nélkül nyílni egy teljesen lelketlen új világra, hol mások mesterkélt, megjátszott álszent érzelemelemei elkerülik végre felágaskodó lelkem siralomvölgyét.

Hiába volt mellettem, hiába ölelő karjai és megnyugvás érzetét belém ültető szavai éreztem, ahogy valami eltolódik bennem. Talán hitem volt az, amit elveszítettem, pedig még igazán rá sem leltem. Az, ahogy ragyogó ezüstfényétől vakká lettem már nem lepett meg, hogy megmozdult velem a föld, már nem hozott belém félelmet. Egy kérdés motoszkált bennem:

Vajon felfelé reppenünk, vagy lefelé zuhanunk?

Tévedésem ismételten hozzám vágta emberi voltom s gondolataim ostoba gyarlóságát, hiszen nem is utaztunk sehová.

Mikor elhalványult ragyogása, ugyanott álltunk, hol lelkem elveszíteni készült testem. Pusztán annyi változott, hogy a napnak sugarai itt-ott átragyogták a felhők megöregedett ráncait.

Lenéztem. A láplevét felböffenő mocsártó mellett megpillantottam a megmentett bokorágat, mely úgy meredt elő a földrögből, mint égfellegekkel harcoló betonbörtön felhőkarcoló, mintha sohasem érintette volna kezeim haldokló reményvesztettsége. Szemeim e fullasztó mocsárra fordítottam, amit láttam azt sugallta belém, hogy mily gyarló és megalázó is ez a lét, melyben eme elátkozott helyen tengetem életem.

E kosztó közepén ott úszott a gyermekbarátaimat rejtő üvegbúra, a kinyújtott kézzel pihegő gyönyörűn, mívesen megmunkált kisfiú szemeiben még inkább ott honolt a rettegés. Csak nézett mozdulatlan és láttam, porcelánszemeit hogyan árasztják el rémületkönnyei. Orromban éreztem, amint az én könnyeim is elindulnak. Tudtam, nem segíthetek, ő is érezte tehetetlenségemet. Óvatosan megbillent az üvegszarkofág, lassan az oldalára fordult majd magába szívta ez a gonosz és sötéttel itatott sáranya öle, örök időkre gyermekévé adoptálva erőszakkal elrabolt barátaim megmerevedett, védekezni képtelen testhüvelyeit.

Csak álltam ott némán, küszködve érzelmeim sólével tett kinyilatkoztatásával, miközben a cselekvőképtelenség s a düh hangjai keveredtek egymással fejemben. Összeszorult mellkasom mögött haldokolni hittem elátkozott szívem. Remegésem csillapíthatatlannak tűnt, mire önuralmam visszaengedte hozzám agyam, angyali kísérőm is a semmi marcangolta szét.

Zongorazenét véltem hallani egy pillanatig, mely úgy érte el agyam, megfáradt hallójárataimon át, mint megvadult szélvész az amerikai kontinens dél-keleti partjait, pusztítva minden útjába kerülő élőt, és élettelent. Ereje olyan hatalmas volt, hogy beleremegtek végtagjaim. Úgy éreztem, lüktető velőm akképpen loccsan ketté és süllyed el a mélységek szikrázó áradatában, mint feszített tükrű kavicsbányába vetett, betondarab, mely a titkolózó víztükör meggyalázásáért a mélységek iszonytató sötétjét és hidegét kapja állandó, örök nyughelyévé.

Megint megszólalt a mélyen bennem élő, remegő hangorkán, – azt hiszem, megérezte lelkem vívódásait – szinte parancsolón, vádló élccel ragadva meg értelmem.

„Lépj! Láss! Érezz! Halld meg végre e zenét, és indulj!” – mint szófogadó gyermek tettem eleget e hideg szavaknak, pedig valójában búgó melegségük volt az, mi annyira felkavart, mint háborgó tengeren hánykolódó újonc angolszász hajósinas gyomrában a déli vizeken elfogyasztott ötórai tea még megmaradt létharmóniáját.

Elindultam hát, – bár lábaim nem akarták e mozdulatokat, – hirtelen nemes lett tartásom, egyenesek lépteim, s határozott jellemem.

Néha összerázta még testem az elveszítés okozta fertelmes fájdalom, de eleget tettem e parancsoló indulatszavak sürgetésének, ezért feszesebbé tettem lépéseim. Az egyre fentebb kúszó napvilág belevilágított szemeimbe, lezártam hát védelmező burkát lencséimnek, élveztem gyermekkorom előburjánzó emlékvilágát, mikor otthonunk ablaka előtt állva, a hidegtől védve élveztem lehunyt szemekkel, az első tavaszi napsugarak miként kúsznak végig arcomon világítva meg takaróját lencséimnek.

Szemeim újranyílása mintha egy új világba varázsolt volna. Bár mindezen vízió csupán pillanatokig hitette el velem, hogy újra gyermek lehetek mégis e röpke idő oly áldás volt most nekem, mint a legelső szívremegésem utáni békés csend hirtelen magányossága.

Haladtam hát tovább ebben a mesterkélt békesség szülte ádáz dallamcsendben, mit a húrokra lecsapó kalapácsok kemény mégis vonzó érzelemhulláma tört csupán néha ketté, bár e zene fejemben állandóan ott honolt, szinte belegyökerezett elmémbe, mint egykor testenergiámat raboló, farkas barátomat elnyelő létvirágaim, mégsem volt örök társa magányában menetelő büszke lényemnek.

Szemhéjaimat alig-alig nyitottam fel, hogy lássak nem volt rá semmi szükség, most e dallam vezette lépéseim, de elkaptam egy-egy parány szeletét a körülöttem változó világnak.

Az első mi feltűnt, hogy megváltoztak a színek. Az eleddig oly élénkzöld pázsit szín katarzis, most fakó drapp szikrázásban tündökölt, majd egy újabb elkapott részlet, mely kvarchomok varázslatával öleli körül bokám. Egy kissé nehezebbé váltak lépéseim, de dallambüszkeségem tovább csalogatta délceg előrenyomulásom s a szikrázónap éltető erejét magához ragadta árnyéktestem. Oly simogató volt e meleg, mely átjárta köröttem a teret, mint anyaméhek védelmező nedvestest hője, melyhez annyira ragaszkodik e vérek között világra okádott gyermek, hogy rögtön ordítással tudatja a szemlélődők felé, mennyire fáj, tép, zúz, mar a lét hideg reménytelensége s mit is veszített valójában el.

Láttam, amint kelet felől – nem tudom honnan, talán ő mondta meg, de tudtam, kelet felől – fellegek keretezik szürkésfeketévé a látóhatárt. Nem akartam elveszíteni napomnak ragyogását, mert féltem elveszítem vele dallamom, és ha a harmóniát elhagyom, oly szörnyűvé válik magányom és oly nyomasztóvá lesz jelenem, mint Néró magányossága, ki elhitte költészetének igazát, majd mikor hasadt kedve úgy tartotta jónak, felégette ókoroknak minden tudását és gyönyörét jelképező néhai Rómát.

Megfordultam hát, indultam volna visszafelé, de nem volt merre mennem, mert lábaim nyomát ellehelte az időközben feltámadott szél, apró homokszemcsékkel borítva lépéseim jellegtelen mementóját. Nem létezett a visszaút, a zongoradallam is eltűnni látszott agyam egyre inkább félelmet felhörgő, siránkozó tekervényei között.

Éreztem, valami nagyon rossz közelít most felém, pedig mindig jó barátként köszöntött egykoron a viharok irdatlan erőkkel támadó széljáték ajándéka, mely úgy hajtotta lábai elé a nyírfákat, mint két bakószolga a lefejezésre váró egyházellenség eretneket pusztán azért, mert ki merte szólani ellenérzéseit a kreált tanok igazságtalanságaival szemben.

Régen a simító esők cseppjei is barátaim voltak, úgy cirógatták arcom, itták fel sós szemváladékaim, miként ölelő jó apák simogatják újra álomba felriadt gyermeküket törölve ingujjukba rémlátomás könnyeik. De most megmagyarázhatatlan félelem költözött a testem idegei közé!

Összeszorított fogaim közt szívtam be, majd sziszegtem ki az egyre nehezebbé váló légeket. Éreztem, mennyire marja torkom hangszálait az enyves nyálamtól közéjük ragadó szemcsék állhatatos támadása, miként borítja el arcom ráncait az egyre erősebben kavargó homok, karcolva mélységem bölcsességredőit oly mélyre, hogy azt hittem, járomcsontom is mementójaként viseli őket eztán. Idegen morajlás érkezett el hozzám, először távolról halkan, majd gyorsan közeledve egyre erősebben, végül már oly dermesztő erővel, hogy remegett tőle alattam – az időközben eleredő esőcseppektől iszapossá, mégis furcsamód keménnyé formálódó – sivatagföveny.

Megpillantottam ezüstfényeit e megérkező, elemi erejű égi szimfóniákat kurjongató villanástömegnek. Nem volt már hová és nem is volt már miért menekülnöm, átengedtem magam ennek a forró lüktető, mégis vízvilágával hűsítő, felrobbanó áriákat ordító világnak. Hátamra feküdtem s boldog őrülettel feszítettem szemgolyóim üvegességét a beléjük csapódó vízcseppek sokaságának. E rám zúduló áradattömeg másodpercek alatt ette meg rongyaimat, bőrömhöz ragasztotta étkévé lett rongyaim. Félelemtől vacogó ajkaim és fogaim között számba szivárogva édes nektár ízzel töltötte el arcüregem járatait. Mindenfelé villámok táncoltatták köröttem ez elmúlásidőket és vakító fényeiket.

Szinte az összes pillanat óriások lépésrobbanásával köszöntött rám. Hittem rögvest szétreped alattam e jajgató, sötét drappá lett szőnyeg, hogy magába szívja eláztatott testem lassan darabjaira hulló maradványait. Látni véltem, hogyan mállik le a csontjaimról húsom – vérem hamar felitta e szomjazó sivatag – hagyva itt sárgálló maradványcsontjaim figyelmeztető intelemnaplóként az utókoroknak, hogy mind okuljanak, mily törékeny, mégis az éteri elemeket is harcra hívó sárhüvely testük!

Már nem nagyon éreztem, ahogy a belémérő energialángnyelvek összerándítják a még rajtam maradt izomrostokat, csak azt álmodtam meg, hogyan kél táncra testem érdekes keringőjét adva ázott homok dicstelen magabiztosságának, mert bíz’ megnyertem most ókori Savaria lépésversenyét, pedig társastáncomat egyedül lejtettem e különös elmúlásmezőn.

Annyira vágytam, hogy valaki megragadja kezeim, húzzon, emeljen végre fel, hogy két lábon állhassam ellenét e villámtengerek igazságtáncot követelő bántalmazásának.

Rostonsült illatát véltem felfedezni orrom szőrét vesztett járataiban. Tudtam, saját húsom égett szagát érzem mégis az éhség, mely elrabolta figyelmem rám köszönt. Ismert jól s tudta mennyire régen vágyom már újra az emberhúsok édeskés izét, mégsem mertem beleharapni saját testem izzó foszlányaiba.

Könnyekkel és vízzel élő szemeimet könyörögve emeltem az égre s felüvöltve kértem legyen már ez iszonyatnak végre vége! Hiszen ártatlanok volnánk mi mindahányan! Nem megszenvedtük már létünk minden kárhozottak illatával megszentelt pillanatát?

Amilyen hirtelen rám érkezett e vihar pusztító vízözöne, olyan hirtelen hagyott magamra, adta vissza nekem a napot valamint a felépítő zongoradallamot. A légek is könnyebben érkezett belém minden határozottnak, tisztának és őszintének hatott.

Felülni próbáltam, hogy megnézzem a pusztítás után mi az, mit belőlem még meghagyott, de eltört lett minden mozdulatom. A gyötrelem nemcsak testem járta át, hanem megtöltötte remegésével körülöttem a teret. Hullámzani kezdett az engem ölelő levegő minden apró részecskéje, az alattam már majdnem megnyugvó homok, a felettem békésen cikázó bárányfelhők, de még a magasan szárnyaló madarak is megbotlottak néha, s apró ideig zuhanni kezdtek a föld felé, hogy eszméletvesztésük után újra visszaküzdjék magukat a kezdetek szédítő magasságaiba. Lezártam szemeim elnehezült burkát. Pár igéző pillanatig élvezni próbáltam a sötétség rám telepedő álomorgiáját. Nem tudom mennyi időt ad még nekem az itteni élet, de azt hiszem, a távolból hozzám érkező kalapácsdallam újra mozgásra ösztönzi szétesett, elmerevedő testhüvelyem.

Valami ismét hívott, és a magány rémülete kényszerítette mozgásra lényem megmaradt részeit.

Mikor felnyíltak pilláim, a homokrengeteg közepén botorkáltam. Retinámat ingerülten rántotta össze a szemeimbe csapódó száraz napfény, mikor kitisztult látásom, a távolban egy hatalmas falat véltem felfedezni, mely úgy szelte ketté e sivatag széles, dűnéket táncoltató sivárságát, – mikét a Biblia útmutatása szerint – egykor Mózes hasította ketté a vöröslő tenger fergeteg habjait, hogy megmentse maradék népét a pusztulás szilaj, halálpárát lehelő lovai és lovasai elől.

Remegő tagokkal botorkáltam e fal irányába, remegő torkom recsegve adta tüdőmnek a száraz sivatagi levegők kimerítő édenleheletét.

Ahogy közeledtem e hatalmas, istenek által megálmodott robusztus monstrum felé, elhalni kezdett bennem lassan a fekete kalapácskoppanásokkal belém szivárgó zongoradallam, adva át helyét ősi ritmusokat tekeregve rajzoló dobmorajlásnak. Míg vánszorogva vonszoltam testem, azon tűnődtem, vajon ki emelhette ide ezt a hatalmas őscsodát, s ami talán fontosabb, vajon miért.

Mikor egy ingatag homokdomb tetejére értem és rátaláltam egy gyalogútra, – mely egyenetlen kövekből volt kirakva, mégis az idő egymáshoz simította részeit, – már látni véltem az egymásra tömörített mészkőtömbök túlságosan gondosan megmunkált, szabályosan illeszkedő formáit. Mindeközben azon tűnődtem, vajon miért nem temette be e keskeny köveket még a homokviharok ádáz haragja, hisz más nyomokat és homokdombokat úgy táncoltat tova itt a szél, miként gyermekek auralátását veszi el a megélt s agyonszocializált idő.

Ráléptem hát e szürke bazaltkövekből kirakott keskeny útra, folytattam reményvesztett remegéssel itatott mozgás utamat. Miként közelebb értem, egyre inkább kibontakozott ez előttem álló mementófal mintázata is. Mindenhol vésett virágok díszítették, melyeknek szárai kacskaringózva, egymásba gabalyodva valamilyen furcsa mégis megnyugtató káoszt vetítettek, mint mikor art-mozik vetítőgépén a film szakad, s a lencse elé érve hirtelen a fénybe még egyszer-egyszer belekap. De a hátsó tekercs úgy kúszik, tekereg szét az olcsó apró kockás szürkésfehér járólapon, mint egyiptomi kígyóverem félelmetes, dühödten sziszegő kobrakígyói, kik azért dühösek, mert emberi halálnak játékszerévé tette őket a mérhetetlen rosszindulat.

A virágok szirmai meredeztek ismerős alakzatokká lettek, bár tudom, valójában még sohasem láttam őket. Leginkább Orchideához hasonlítottak tölcséreik, de leveleik túl szabálytalanok voltak. Ahogy közelebb kerültem, akkor véltem csak felfedezni, hogy ezek a szirmok ismeretlen titkokat rejtenek. Olyan három lépés távolságra lehettem, mikor megtorpantam. A fejemben lüktető dobvarázslat megszűnt és valaki panaszosan sóhajtott fel elmémben segítségért könyörögve. Magam köré tekintve, élőt nem pillantottam. Csupán a fal, a homokrengeteg és én voltunk itt, furcsa harmóniát alkotva egymással. Visszafordítottam tekintetem e mészkőtenger mintázata felé, megrökönyödve láttam, hogy mintái lassan megmozdulnak. A virágok felém fordították szirmaikat, és ahogy szétnyíltak mindegyik egy fájdalomtól eltorzult emberarcot rejtett igéző szépsége mögött. Ez emberarcok szemei halottak voltak, de ráncaik, torzulásuk oly mérhetetlen fájdalomról mesélt, mit középkori kínzókamrák poklait megjárt félőrültek mesélhetnének csupán, ha nyelveik nem vesztették volna s eszük nem ragadta volna el a semmihez e mérhetetlen embertelenséggel eltöltött végzetidő. A fájdalom ihlette virágok szárai létre ébredtek és kiszabadulva a mészkövek fogságából felém vetették magukat. Már nem volt sem időm, sem erőm, hogy elugorjak útjukból. Az első csáp bokámra vetette magát, lehajolva próbáltam szakítani láncát, de kimerült testem oly erőtlen volt már, hogy minden próbálkozás hiábavalóvá s nevetségessé lett. A második kőszár szabaduláskényszert imitáló csuklómra tekeredett, enyhe rántással fejtette le társáról elgyengült ujjaim reménytelen ragaszkodását. Mire felocsúdtam, már szánalmas bohócként lógtam, mozgásom irányítója a mészvirágok kosz fehér szára volt. A fal irányába kezdtek vonszolni, s megadóan csúsztam hátamon e kőlapok felé, még egy-két reménytelen próbálkozásom volt ugyan, de tudtam, mily esélytelen is e küzdelem mit velük vívok, így engedtem inkább teret a sorsom beteljesedésének. Harminc centire lehettem a fal lapjától, mikor talpra rántott ez idegen erő. Nem volt bántóan erős, de határozott és parancsolón erőteljes. Testem engedett s inogva, remegő lábakkal álltam ott a hatalmas fal előtt. Most láttam csak valójában mekkora is ez a mészcsoda, mikor megmutatta nekem hatalmát. Ahogy álltam imbolyogva, megmozdult a tér, aprócska kővirágbimbó jelent meg előttem, hihetetlen gyorsasággal látszott fejlődni. Mikor olyan emberfej nagyságúra nőtt, széthajtotta szirmait és elindult az arcom felé. Meg sem próbálkoztam ellenállni úgyis hiábavaló lett volna minden mozdulat, mert tarkómat is mészkő ölelte már boldog anyai szeretettel körül, csupán mozdulni nem engedte fejem. Egy kissé jobbról elérte arcom, megremegett s visszahúzódott, – mint mikor világtalan keze először érinti az ismeretlent, – de újra próbálkozott. Nem volt kellemetlen az érintése, csak furcsán hideg, mintha kihűlni hagyott halott csókolta volna felhevült arcom jeges ajkaival. Egyre hevesebben tapadt hozzám, egyre erőteljesebben szívta ki belőlem életerőm. Lassan magáévá tette ajkaim, övé volt már a jobb szemem majd körbefonta orrom. Éreztem, miként veszítem el a levegőt, fuldokló mellkasom megrándult, felzihált, – mindig is féltem megfulladni – bal szemem kidülledt azt hittem kiugrik helyéről, testem rándulásait is átéltem, mégsem volt rémület agyamban. Még halványan érzékeltem miként indulok meg előre a fal lapja felé, mely időközben előttem teljesen kisimult lett, hogy befogadja haldokló testem. Átjárta lényemet az a halotti hideg, amivel mészvirágom is csókolt s egyé lettem én is fal rideg lapjával, hogy csábító sóhaja lehessek az erre tévedt utazóknak. Feketeség ölelt körül, az óvatos virágkezek óvatosan helyeztek a nyirkos föld álmot hozó biztonságába, majd lágyan lecsúszott rólam arcvirágom is.

Mikor ismét feleszméltem a mérhetetlen sötétség járta körül reményét vesztett testem s a lelkem, nem tudtam, hol vagyok. Emlékeztem a mészvirágok illattalan létére és a létem enyészetére, de nem emlékeztem utam előző lépéseire.

Gyermekkorom egyszerű nyara tükröződött elém, mikor nagyszülőm házánál a félelem járta át testem, mert az megvadult, fémlánccal szíjazott, mégis hálás négylábú, vicsorgó fogakkal támadott rám s vette birtokba révetegen remegő testem. Azt súgta ott akkor félelmétől rettegő lényemnek, hogy Ő óvni akar csupán, és azt ordítja meg, ki engem bántani akar, de osztályrésze a meg nem értés, majd könnyeim miatt iszonyú ütleg lett, pedig azért sírtam már akkor fel, mert értettem láncra vert szavainak fojtogató fájdalmait. Így hát felnyitottam szemeim és az első mit látni véltem halovány fénypislákolás volt, mi azt sugallta megfáradt, szétszakított lényemnek, minden nyugodt, és amit érzékel megfáradt lencsém az most a való, csak ne féljem hinni annak bizalmát. Összeszedtem minden bátorságomat, erőmet, két könyökömre támaszkodva tornáztam fel felsőtestem, majd lassan felültem. A látvány mi fogadott hitetlenséggel töltötte meg elmém féltve rejtett zugait.

Azon arcok, miket felvillanni véltem mészvirágaim szirmai mögött e helyütt testet öltöttek, de e testek valója megfoghatatlanná lett, mihelyt szemeim oly tisztátalannak látták őket, miként patológus lát meggyalázottnak egy megerőszakolt, nyakánál fogva hónapokig folyómederben tárolt oszladozó női vízi tetemet, hiszen barátaim lettek a minap ők. Idegen hittel hevertek, arcuk világított csupán. Fakoporsóban bújtatták meg testük s mindezen létörömüket a világok felé bátran tudatták. Szemük emelték olykor rám, azt üzenve, ha tudsz még vigyázz! Rémületük akkor teljesedett, mikor megérezték maguk körül az iszonytató bűzt és a tüzet, mit Gábriel s Lucifer csalóka játékszenvedélye hagyott nekik örökül, míg a pokol túlontúl szorosra nem fogta köröttük az isteni bilincset és szórakozásuk önkéntelen teherré nem vált.

Arctalan testvéreik vetették óriás máglyára tetemeik, hangtalan halotti sirámuk hiába szállt az ég felé, az mennyek kapuja éppen záródott, az isten nem tartott fogadóórát. Lényük akként porladt szét, mint boldog fiatalságom részegsége után a szítatlan szalonnasütő parázs, mit nem lehelt már a keleti szelek méltó büszkesége. Rémületem teljessé akkor vált, mikor ez arctalan testvéreim megragadták kezeim, lábaim s egy hanyagul összetákolt fakoporsóba fektették az erőtlen testem is. Nem a máglyát féltem, nem a felszított tűz porlasztását, nem is az elmúlást dacoltam, hanem barátaim gondolatait, mert ők bíz’ szeretetükkel vetették tűzre testem. Fejemben hallottam, hogyan kérik megbocsátásom és hogyan esdekelnek alázatomért, hisz menekíteni akarnak csupán s amint mondták mementóként arcom varázsát az mészszirmok úgyis megvigyázzák.

De mit is tehettem?

Könyörögtem volna, felüvöltöttem volna?

Hiszen szavaim nem halhatták, csak sóhajom érinthette meg őket. Félelmeim számukra olyannyira nem létező dolgok voltak, mint farkas testvérem lelkét az idegen sírokba szakító létszürcsölő virágok értelmetlen életrabló kinyilatkoztatása. Még ha ordításom el is jutott elméjükhöz, akkor is elzárta előlük az emésztő tűz ropogása, miként a holtak színháza nem engedte vízzel lemosni bűneim álcáját arcomról, csak ha nyúztam bőröm, s hasítottam arcinaim. Így kerültem létszirom testvéreim közé s vonszolták fakoporsóm óvatosan az izzó parazsak felé. Megadásra kényszerítette testem a tehetetlenség és az elmúlás nyomasztó nyűge, tűrtem hát szótlanul mi az, mi eljő majd. Soká nem váratott magára, biztos kezek ragadták meg koporsóm, az égett hullaszagú légben, mely leginkább gyermekorom félve rettegett kora hajnali visító disznóvágások perzselőjének hangjait, émelyítő illatát visszhangozta vissza, tűzre vetették testem.

Krematórium bezártságát éreztem magam körül, bár engem úgy hiszem nem élve értek a lángok. Valami furcsa hidegség járta körül sorvadó tetemem, pedig mindig azt hittem elégni borzadály fájdalom, mégis jegeknek hideg égetését s kacagó megvetését éreztem bőrömön. Az igazi kegyetlenség azonban bűzöm volt. Így közelről megélve testnedveim, beleim s égő húsom szagát, a rémület töltött el. Ha most ily elrettentően lengedező az iszonyatillat mi körülragyogja hamvaim.

Vajon milyen lehetett az dögszag, mi életemben lengett körül?

Nem maradt túl sok időm gondolkodni, mert megéreztem, zsugorodó bőröm miként emeli lassan gúzsba testem. Örömmel töltött el a tudat, hogy még egyszer magamévá tehetem az felülésnek ostoba ösztönös mozdulatsorait, boldogság járt át, hogy létemnek ezen szakaszában újra önkéntelen gyermek lehetek.

Furcsa, de a fájdalom mire vártam elmaradt. Ahogy ültem ott, az emésztő lángok között és kívülállóként figyeltem testem mulandóságát, eszembe ötlött egy régi történet, mely egy hattyú megalázottságát, majd megdicsőülését festette szavakon keresztül minden gyermek csodálatára, képzeletük közé. Nem is sejtette senki, sem regemondó, sem mesehallgató, hogy e történet az elmúlás, majd az újra létre ébredés leghitelesebb meséje.

Óvatosan olvadozott testem e tüzes kazán izzó mélyén és én azt érzékeltem csupán mennyire lassan telik most, a máskor oly szárnyaló idő. Szétdurrantak szemeim gödreikben, mégis láttam elszenesedett hús cafataim, mik úgy porladtak az emésztő lángok közepett miként, ha fakó pergamenlapok lettek volna.

Először szélek kaptak lángra, majd feketedtek el, majd vastagabb részek is a tűzvirág szirmok játékszerévé lettek. Mikor már apró széncsomóvá zsugorodtak, egészen egyszerűen elporladtak. A felszított lángnyelvek ez mikro-méretű szemcsékkel táncoltatták tovább dühödten, mégis simogatva csontjaim körül a teret. Megreccsent a koponyámat tartó erőtlen csigolyacsont és engedte előrebillenni piszkosfehér fejcsontom, mely utolsó igenbólintása után, lebuckázott a mellkasomból megmaradt bordacsontjaim között büszkén feszítő szegycsonton, majd megérkezett szétterpesztett combjaim közé, medencém elé, oly hatást keltve, mintha különlegesen vigyorgó, groteszk nemi szerv lett volna. Az izzó porcok magukra hagyták csontjaim, így mint lassított kockákon futó filmsorok hullottak le egymás után a hőtől parázsló acéllapra, mely egykor tartotta a hamuvá lett koporsómat is.

Elültek szép lassan a dühödten dübörgő lángok, oly csend járta körül hamvaim s csontjaim, mit föld alá rejtett, megnyugodott tetem élhet meg csupán. Méltóságteljes nyikorgással nyílt fel mögöttem a nehéz acélajtó, biztos kezek ragadták meg az acéltálcát. Kivonszoltak e kemence fogságából, majd óvatosan finom szálú megbarnult fanyelű kefével seperve hamvaimat, először egy kisebb fémlapátra futtatták, majd egy platina-urna fogságába száműzték porszemcséimet, csontjaimmal együtt. Hallottam miként kattan felettem a légtől záró acélpánt, miként nyomják nevemet, emberszót imitáló pecsétjüket, megolvadt faggyúba a sebészien biztos kezek. Még egy-két enyhe rázkódás volt hátra, ahogy betolták fémdobozom sorstársaim közé, majd eljött értem a teljes nyugalom, az őszinte semmihez sem hasonlítható pihenésidő, a jótékony örök álmot lehelő sötétség, mely végre teljes megnyugvással töltötte el lelkem s hagyta végre szeretni önmagam.

Nem tudom, mennyi lehetett az pihenéssel töltött idő, de furcsa reccsenés riasztott fel halott álomból. Bezárt lelkem meghallotta, ahogy agresszív kezek feszegetik a bilincseimet. Felnyílott a nemesfém tető és valaki óvatos, mégis határozott mozdulatokkal szedegette ki maradványaim, rendezgette egykori valójának furcsa rendrendszerébe, majd borította be hamvaimmal hátára fektetett csontjaimat, legvégül koponyámat. Idegen szavakat mormolt valaki mellettem, mely leginkább ókori héber szótömegnek tűnt. Gyöngyöztek, folytak köröttem e szavak s éreztem, megelevenedik mellettem a tér.

Megrándultak csontjaim, elkezdtek egymáshoz tapadni. Szinte láttam, miként élednek újra a porcok kapcsolva egymáshoz lágy ízületekkel e megsárgult csontokat, felkúsztak lassan az ínszalagok, éledő velő töltötte meg csontüregeim, majd gerincoszlopom. Megtelt velővel a koponyám is, majd mikor összekapcsolódott e váz, megéreztem azt az iszonyatos fájdalmat, amire születésünk traumája miatt nem emlékezhetünk. Ha lettek volna torkomban hangszálak, lett volna garatom, lett volna nyelvem, az egekig ordítottam volna:

„Elég!”

De nem volt még készen e tökéletlen emberi zarándoktest, így némaságom mögé rejtőzve tűrtem reanimációm minden lassú lépését. Jöttek az izmok az erek, belső szerveim s elérkezett az idő mikor nehéz sóhajokkal megemelkedett mellkasom feszítve szét elfáradt bordáimat, lassú kínnal kezdett zakatolni a szívem. Megjött a nyelv, a hangszálak, a garat is, de hangom nem volt még mindig. Visszakúszott gödrébe két szemgolyóm is, és bár vakság rejtette el még előlem a külvilágot, éreztem, mily rémülten forognak, miközben a látóidegek borzalomfájdalmat adva érző idegeimnek lassan elkúsztak az agyamig s csápjaikat lágy velőm selymességébe mélyesztették. Lassan befedte e húsvázat a bőr, mely úgy záródott össze mellkasomon, mint női parkán a jól záró fémcipzárt elbújtató, bogáncsok ragaszkodása alapján megálmodott tépőzár.

Megjelentek elfeledett ráncai arcomnak, kinőtt a hajam, mely sohasem látott fényben ragyogott, mégsem tudtam azonosulni e csodával, mert mindezt beárnyékolta a rémület és a kínszenvedés.

De mindezen fájdalmak sehol sem voltak ahhoz, mikor a lélek táncolt vissza a testembe!

Először lassan csúszott belém, ott hol születéskutacsom valaha be nem forrva még oly könnyedén szívta magába, mint nyári záporok esőillatát a tornácon hintaszékében gyermekét ringatva nyugtató, altató anya, kinek gyöngyöző homlokáról a lágy szellő nyelve itta fel verejtékét, a tisztelet jeleként, amiért életet óvott ő. Mivel az enyém régen csont zárta el, így recsegve nyitotta meg koponyám s szivárogni kezdett belém. Testem görcsbe rándulva vette tudomásul e fájdalom létét, ám mikor iszonyú sebességgel csapódott zsigereim közé, szétszakítva bennem az összes izmot, szétszaggatva az összes eret, ülőhelyzetbe rántva enyészetét sirató hüvelyemet, felordítottam. Hangom nem csak a csendet szakította ketté, hanem a mellettem mormoló héber foszlányokat is messzire üldözte, majd a tér-idő kontinuumot is megrengette.

Visszaestem, megéreztem vért izzadó meztelen testemet, szerető kezek borítják be nedves ruhákkal, s itatják fel kiáradó testnedveim.

Elájulhattam, azt hiszem, de volt lelkem, volt testem, volt létem, pedig én ezt már nem akartam nem kértem. Hálát nem rebegek majd, mert dühöt szült bennem a fájdalom, a reményvesztettség és a kétségbeesés.

Ímé hát az újjászületés!

Eszméletlen agyamban a miértek lüktettek:

Miért játszik velem ilyen megalázó játékot ez a lét?

Miért nem hagy már végre nyugodtan elaludni engem?

Miért ránt még mindig vissza a kínok közt eltöltött idők rabságába?

Miért hurcol még mindig előre?

Miért akarja, hogy eme ördögi játszmának újra a részese legyek?

S miért nem hagyja, hogy eltemessenek végre e szerető kezek?

Megérkezett hozzám a fény, bár szemeim zárva voltak éreztem, a felderengő nap sugarainak erejét bátortalanul nyílni próbáló, megrezdülő pilláim törékeny tehetetlenségén. Bizony e napsugarak dédelgető melegsége, áldott glóriafénye tudatosította bennem mit hinni nem akartam, hogy újra létemen vagyok.

Ősi mogorva hangú félember démonok kérettek vissza, hogy nyugtalan lelkemmel közöljék, a zarándoklatnak e helyütt nem lehetett vége, még ha oly békés megnyugvással adtam is át magam urnám mélaságba andalító csendmerengésének. Létsorsom újabb gúnyát öltöztetett rám, visszalökve belém nyugtalan lelkem s elmém zavarodott boncasztalán ismét felderengett a távolban derengő indulatút, mely eleddig is marta sorvadó velőm féregrágta lázálmait. Miként turistautak fényképből kovácsolt diakockái, ha emlékszemlencsék előtt újra lassan peregnek, átélést engedve a múltat felidéző agynak, akként nehezedtem lassú mozdulatokkal fél könyököm erőtlen támaszára, s mint pillanat szülte okapi gida, ha ragadozók elől anyja védőn fűfészek alomba rejtette, remegő tekintetével a környéket szemlélte midőn kicsinye életre kél, éledtem én is, csak engem nem óvott féltő pillantás.

Mozdulataim légiesen könnyedek voltak, mégis volt bennük valami mechanikus, mintha acélöntödék tonnaterhe ült volna testrezdüléseimen. Szárnyaló madárnak éreztem magam, mégis gémje hajlott toronydaruként csüggtek kezeim oldalamon, simítva az alattam elterülő pázsitvilágot, érzékelve minden fűszál rezdülését.

Szemem csak akkor nyílott fel, mikor felültemben árnyjáték vetült enyvtől itatott lezárt pilláim elé. Nem bántam meg most űzött vadállatoktól öröklött óvatosságomat, hisz így is oly nehéz fájdalommal terheltem meg látóidegeim, hogy felnyögtem, mint állványától elszakadt padlóléc, mely tompa puffanással csapódik a porba. Ha fényre nyílottak volna ez száraz szemlencsék, bizonyosan megvakultak volna. Néhány erőtlen hunyorgás után a könnyjáratok felitták a fény erejét, s kezdett körvonalat ölteni a táj. Minden oly homályos volt jó darabig, mintha lágyan simogató folyómeder aljáról kémleltem volna az eget, majd a tisztaság mintegy varázsütésre érkezett el hozzám, amit láttam attól megszállta szívemet a békesség s a nyugalom. Hatalmas mementóobeliszkek vettek körül, márvány ereiket mutatták, versengtek a térbitorlásért kopjafákkal, sírkövekkel, urnafedőlapokkal és egyszerű hantokkal. Mindig is szerettem a sírkertek titokzatos nyugalmát, s ha már feltámadnom kellett, hát keresve sem lelhettem volna méltóbb, tisztesebb helyet egy szunnyadó temető magányosságánál. Elhagyatottságát pusztán azzal jelezte, hogy engedte elburjánzani maga körött az egykoron tisztességgel nyírt pázsitot. Olyan magasra nőttek a szálak, hogy ha egy öt éves gyermek bújócskát játszott volna szülőjével, talán soha nem találnak rá.

„Honnan tudod, hogy itt vagyok?” – érkezett hozzám egy kérdés.

Először nem vettem tudomást róla, úgy hittem agyam nem egészen működik még s múltam árnyékai közül csalogatott elő valami rejtett gyermeki történést, de újra és újra hozzám, nem is hozzám inkább belém csapódott a kérdés:

„Honnan tudod, hogy itt vagyok?” – hangzott fel, lett egyre erősebb, vádlóbb, sőt a végén már ordított bennem. Nem lepődtem meg, nem is éreztem nyugtalanságot, csak kimondtam vagy csak gondoltam itt most semmi sem volt egyértelmű:

„Nem tudtam, hogy rajtam kívül lehet még itt valaki, hisz létre csaló démonaimat elűzte a pirkadó nap sugara.”

„Nem volt itt semmilyen démon!” – hangzott fel a válasz, de oly megvetően, hogy majd beleroppant a mellkasom.

„És AZT honnan tudtad?”

Tűnődni kezdtem, mit is tudtam, mit is kellett tudnom?

Nem értettem, de válaszoltam:

„Nem értem mi az, amit tudtam!?”

„Hát AZT” – harsant fel újra – „Tudod, hogy itt bújócskáztam a papával!”

Elgondolkoztam, most tűnt csak fel, hogy gyermekkel van dolgom, pedig a hangja oly érett volt bennem, mint egy huszonéves fiatalemberé.

„Nem tudtam, csak elgondolkoztam milyen lehetett volna...” – feleltem.

„Akkor miért mondtad?” – olyan sértődött és erőteljes volt a hangja, hogy ha üvegből lettek volna, szilánkokra törtek volna csontjaim. De ahogy jött a haragja úgy múlott is és élénken kérdezte tőlem:

„Nem keresel meg te? Olyan régen nem játszottam senkivel! Kérlek! Kérlek!” – elesetté lettek szavai, mit tehettem volna?

„Megyek, de bújj el jól, mert mindenkit megtalálok!” – és indulni próbáltam, hogy játéktársa legyek egy gyermeknek, kit sohasem láttam még ezelőtt. Nagyon nehezemre esett megmozdulni hisz életet nyert testem még nem működött tökéletesen s minden mozdulat hasított, égetett, minden lépés gyötrő fájdalmat küldött érzőidegeimen át agyamhoz, lüktető fájdalommal töltve meg remegő tagjaimat.

„Így nem lesz jó!” – szólott újra – „Legalább számolj el tízig!”

Elszámoltam hát, hogy teljesüljön kívánsága, hiszen egy gyermekkel fölösleges lett volna vitába szállnom, nekik úgyis mindig igazuk van a maguk álomvilág olvasatában.

„Most már mehetek?” – kérdeztem, nem titkolt szándékkal, hogy ha meghallom hangját, annak irányába induljak el.

„Most már jó!” – hangzott a válasz, amitől okosabb nem lettem, mert mint eddigi utazásom során megszokhattam már, ez is elmémben harsant fel. Keresni kezdtem. Gázoltam a térdemig érő sűrűn nőtt fűben, kerülgetve a sírköveket, bekukkantva az obeliszkek árnyékába, meglesve a talált rejtett zugokat. A kopjafák méltóságteljes jótékony mosollyal vették tudomásul játékunk, s a napsugarak is boldogan ragyogtak fel a polírozott emléklapokon, megtörtek a kopott feliratokon, vagy visszaverődve kúsztak tovább a végtelen sokszínű magányába. Lépésről lépésre módszeresen kutattam át ez elmélkedés kertjét mely nem volt nagyobb, mint két jókora futballpálya.

Nem tudom, meddig bolyonghattam, de senkit sem találtam s hiába tettem fel újabb kérdéseket a gyermek oly csendben maradt elmémben, mint elhagyatott homoksivatag, hol a szél jajveszékel néha csupán.

„Hát jó!” – mondtam, vagy gondoltam – „Én ezt nem játszom tovább!” – határozott hangom megriaszthatta, mert majdnem felzokogott válasza elmémben.

„Kérlek ne! Kérlek, keresd meg a mamám, vele vagyok! Kérlek!” – hallottam elcsukló orgánumát, mely úgy hasított gondolataim közé, mint acélék, ha irgalmatlan kezek szétroncsolt fatörzsbe oly erővel helyezik, hogy a természet sírását eltompítják a lesújtó nehézfém szerszámok ütlegei, könnyeit felisszák az elmúlt idők földekre vetett levélhalmai, melyeknek rothadása édes illattal tölti meg az erdők alját.

„Akkor segíts egy kicsit!” – szólottam - „Merre van a mamád?” – nem voltam teljesen őszinte, mert nagyon untam már itt bolyongani, bár szerettem azt a hangulatot, mely egy halottkertben lengett körül, de a bolyongás és a hasztalan játékok régen is fárasztottak már.

„Nézz felfelé, a vörös gránitoszloptól jobbra vagyok!”

Felemeltem fejem, mintegy harminc lépés távolságra tőlem, tényleg volt egy hatalmas vörös obeliszk, mely oly büszkén magaslott ki a többi közül, mint Cleopatra, ha szamártej fürdőjével végezve, a kéjek lakrészébe indult, megkeresni a szerelmet, mit abban az odúban azonban nem találhatott soha meg. De ez még nem volt itt az előbb! Jól megnéztem ezt a kertet, és egy ekkora mementóoszlop nem kerülte volna el a figyelmemet. Mégsem gondolkodtam tovább, nem volt hozzá kedvem, sem erőm, mert re-animált testem fáradtsága leginkább elmémen ütközött ki. Elindultam hát a megadott irányba, könnyednek éreztem lépéseim, ellentétben elmém tompaságával.

Mikor odaértem nem láttam az oszloptól jobbra semmit sem, elöntött a düh.

„Elegem van már ezekből az ostoba játékokból! Nem fogok itt bolyongani a végtelenségig!” – sziszegtem fogaim között haraggal szűrve ki a szavakat

„Itt hagyom ezt a teret, nem maradok egy perccel sem tovább ezen az átkozott helyen!” – szinte már ordítva harsogtam, mikor élesen felkacagott fejemben hangja.

„Úgy? És gondolod, hogy elengedlek innen? Micsoda ostoba alak vagy! Létre hívtalak, újra összeraktalak, és most azt hiszed, megengedem neked, hogy fogd magad és elkotródj a birodalmamból?” – újra éles nevetés csattant elmémben, ráébredtem milyen naiv és idióta is voltam, mert bár nem tehettem róla, mégis engedtem a csábításnak, mely újra a hurokba dugatta velem fejem. Félelem vette át korábbi magabiztosságom s dühöm.

Egyetlen dologra voltam mérges csupán, önmagam vakságát átkoztam most, csendesen szidva minden létet. Hisz mennyire jó volt már a por magánya, a csendnek az ereje, mely úgy lengett körbe, mint egy áldott anyaméhben töltött, zaklatások nélküli, lágy lebegésekkel átszőtt életidő, mely akkor válik teljessé csupán, ha az áhított magzat elmúlásával pecsételi meg azt, és halálával teremt békességet maga körül. Újra a magány édesen fanyar, szívemben zakatoló érzése lobogta körül zaklatott szívem, lángjával lassan égetve el lényem hitét, miközben a gonosznak vihogása úgy ugatott fel elmémben, mint mikor megkarcolt bakelit lemez, ha vissza- visszadobja a lejátszó tűjét három másodpercenként ismételve a kiragadott tételét az örökkévalóságig.

Megalázottan tűrtem, éreztem, egyre kisebb leszek, ahogyan sorvadás építi le a húst, vagy, ahogy köszvény pusztítja az egykor oly szépen recsegés és fájdalom nélkül észrevétlen muzsikáló porcillúziók csendes morajlását az ínszalagok s a feszítőizmok hallgatag figyelmes gondoskodása közepett.

Így álltam ott, elveszítve minden maradék reményem s az eleddig oly szépnek látott élménykert, most vasrácsokkal körül ölelt fegyencházzá változott, rabláncra fűzve tartotta lelkem szaggatott nevetésével s oly mélyre hatolt belém az üresség, hogy azt hittem menten a dögkutak aljára ránt őrjöngő tornádójának gyönyörű tölcsére, hogy ott temessen el a világ fertelmei elől.

De nem történt semmi más csak a fájdalom állandósult bennem.

Hát ezért kellettem neki?

Ennyit ér a kereszthalál és a feltámadás.

Rossz játékszer voltam csapdába vetett nyomorult vadállat, akinek esélye sincs a szabadulásra. Pedig valaha Houdini rejtőzött lelkemben. Mennyi mindent láttam mennyi mindent megtettem és mégis értelmetlenné lett minden lépés, mozdulat, minden szerelem, szeretet és minden megélt fájdalom, mert oly erős a bilincs, mely létemhez tapaszt. És itt állok, egy kegyetlen hatalom leigázott foglyaként lehajtott fejjel, megalázottan tűröm megvetését.

Nem volt maradásom, de tudtam, nincs hová menekülnöm, a reménytelenség elvesz mindent, ami egykor szépet, létörömet adhatott. Leesett vállakkal összeszorult szívvel, agyamban a harsány nevetéssel próbáltam elindulni, de oly ólommal terheltek lettek lépteim, oly szaggatottak lettek mozdulataim, mint gyártósorok meghibásodott robotjának, melynek fonalelméje felfogja az utasításokat, de karjai képtelenek már a kiadott parancsokat végrehajtani, mert szakadt csöveiből kiömlő olajvére a padló diszkrét díszeként csillog vissza, nonfiguratív ábramintái lassan összefolynak, egyetlen tócsát alkotva óriáskönnycseppként gyűlnek össze állványlábai előtt, siratva a meg-megrezzenő acélvégtagok tehetetlen remegéstáncát.

Csak álltam ott némán, a bánat üres üveggolyó könnyei utat találtak lelkemen keresztül a külvilághoz. Neveletlen ráncárkaimon keresztül folytak le a hallgatagon hajbókoló fűszálak között, a sós cseppek után áhítozó föld repedésein át a gyökereket töltötték fel erővel, mitől még hálásabban integettek felém, mint utcára lökött, behúzott farkú kutyakölyök, ki egy darab száraz kenyérért, némi jó szóért órákig képes hálálkodni, mert szeretet adni tud csupán, elragadni s megtagadni nem.

Mozdulatra bírtam tagjaimat, még mindig leesett vállakkal, és könny rágta, homályos szemekkel indultam el. Nem tudtam, nem is akartam tudni miért megyek, hová megyek csak itt nem akartam maradni, mert ha még tovább állom gúnyos kacaját, oly emésztő fájdalom hatolt volna elmémbe, mely elevenen tépte volna darabjaira lassan így is felbomló agyam.

Poroszkáltam az emlékhelyek között, éreztem, mily sajnálattal tekintenek rám. Érdekes az ember egyetlen pillanat alatt képes az elhagyatottság csapdájába esni úgy, hogy észre sem veszi valójában mibe is keveredett. Először óvatosan hajtottam lábaimmal a fűszálakat, majd egyre határozottabb léptekkel haladtam nem tudtam mi felé, de mennem kellett, hogy elhagyjam, hogy kitöröljem, hogy kitéphessem agyamból ordító harsogását.

Mikor már rohantam, egyre elburjánzó könnycseppjeim mögöttem lebegtek a térben, mint áttetsző akácvirágok bontották szirmaikat, mielőtt eltűntek volna a föld repedései között. Látni nem láttam csupán körvonalakat, így nehezen tájékozódtam, sírköveket döntöttem le, obeliszkekbe rúgtam bele oly erővel, hogy éreztem, miként pattannak el csontjaim, felszakítottam újonnan kapott emberbőr ruhámat, húsomat láttatva a világgal. Ilyen áldozatot mutatva be halottainak kérlelve őket ne haragudjanak őrületemért, bízzanak benne, hogy hamarosan véget ér, vagy darabokra hasogatott testemet nekik ajándékozom, hogy szabadjára engedhessem végre lelkem.

Vérrel keveredtek már szemem sós cseppjei, mikor jobb vállammal egy délceg oszlop élesre hagyott, kősorjás szélének csapódtam. Hallottam kulcscsontom reccsenését, de a fájdalmat, mit éreznem kellett volna, eltolta belőlem agyam rémületöröme. Csupán az jutott el hozzám nehezen, hogy kezem élettelenül csüng oldalam mellett. Ekkor ordítottam már azt hiszem, de gúnyos kacajlemeze még mindig dohogott elmémben. Pillanatokig a saját őrületem játékszere lettem, jutalmam hatalmas, túl színpadias nagy halál szerep lett.

Ahogy nekicsapódtam az emlékmű szélének, mire az hatalmasat taszított rajtam. Felemelkedtem, lassan lebegni kezdtem – legalábbis nekem minden mozdulat lassított felvételnek tűnt – lábaim esetlenül himbálóztak a levegőben, mint csikólábak, ha első rúgásaikat próbálgatják hatalmas sztyeppék szélfútta biztonságában boldogan, nyerítésnevetéssel tudatva a világgal mekkora hatalom is szorult ügyetlen lábaik szarupatáiba.

Élettelen kezem lenge zászlóként lobogott szétrombolt, vérben áztatott testem mellett. Közeledtem a környezetem síkja felé bal kezem támasztékot keresett, hogy ösztönösen tompítsa a föld okozta ütések nem titkolt fájdalom forrásait, de eltűnt s a fűszálak között a semmit markolta. Forgácsolt, felnyílott testem zuhant utána a sötétség sírvermébe. Szerettem ezt a körülölelő, simogató sötétséget! Gyermekkorom jó barátai is ilyen sötétben fogantak meg, lettek élővé. Míg más rettegte a sötétet, nekem társam lett már nagyon fiatalon, elbújtatott csendje, cirógattak árnyai s magányomat oly élettel töltötték meg, hogy inkább bújtam el a nap fénye elől, minthogy tűrtem volna émelyítő égetését bőrömön.

Ahogy elmerült testem eme éj-égszín gödör mélyében, megszűnt elmémben a harsány kacaj, eltűnt a lárma, mely megzavarta elmémet. Éreztem, hogy valaki megragadja kezem, vezetni kezd. Nem húz, nem vonszol magával, csupán irányít. Felvillant egy pillanatra arca, és bár sohasem láttam, nem ismertem ezelőtt tudtam ki ő.

Kellemes gyermekarca áldott mosollyal töltötte meg a sötétet. De ha ő hívott bújócskára, akkor ki lehetett az, aki e gonosz játékkal ajándékozott meg?

Zuhanás közben – nem is volt ez igazi zuhanás, inkább lebegés – halkan hozzám szólt.

„Ne félj! Itt biztonságban leszel tőle. Itt nem érhet utol, nem bánthat! Már alig vártam, hogy láthassalak. De bármit látsz is, ne engedd el soha a kezem, mert bolyongó lélekké válsz, mint már annyian mások és akkor már nem segíthetek neked.” – mondta.

Az első dolog mi szememhez vágódott e sötét, világtalan lebegés közepett, egy régen áhított és vágyott szerető mosolygó képmása volt. Felém lépett, nyújtotta kezét. Talán szólt is valamit, de tudtam ölelése hamis volt, szeretete megalázó, kérdései tisztátalanok, válaszai – már ha voltak – hazugok, csalfák, bűnre csábítók!

Bár nem engem csaltak lépre csupán, hanem léttel birkózó lelkek özönét, ekképp nem volt nehéz ellenállnom, mert nem önnön magam ellen vívtam ezt a csatát, pusztán életem egy hazug illúziójának kimerevített pillanatképét hajította hozzám e zuhanásidő. Mosolya megfagyott, mikor az enyém felragyogott, mint téli éjben az áldott hold, mely akkorára duzzad, hogy azt hinné az ember, e vöröslő csoda égitest menten rázuhan, s szeretkező táncra hívja őt, az Embert, hogy erkölcstelen nászuk gyümölcseként Nephilim járhassa majdan elátkozott útját a földnek álommezőin bolyongva, hazára sohasem lelve, de oly éjszakai nyugvóhelyet sem találva, hol nyugtató víziókkal feledhetné sorsának kárhozott voltát.

Valami megbicsaklott körülöttem! Úgy éreztem, mintha hátra csavarodna testem, de az irgalmatlanná lett sötétségben semmit sem láttam, csak éreztem, hogyan válik szorosabbá kezének szorítása jelezve biztonságom, tudatva bár féltett, félve rejtett eszméimtől, fájdalmaimtól, gondolataimtól egyre izzadtabbá vált tenyerem, ő nem enged, nem hagy magamra, biztat, van még idő, csak készüljek, legyek erős!

Megpróbáltam! Egy pillanatra kitisztult a tér, és felvillanni láttam egy eleven magzat könnybe borult arcát, ki aprócska kezeit felém nyújtotta, majd néma száját ordításra nyitotta. Hangja dárdaként csapódott fülem csigáin át, fáradó dobhártyámhoz, majd felüvöltött elmémben két szó. Az első élő földi nevem eltorzult mása volt, a második egy számomra idegen kifejezés, mit csak harmadikra értettem meg, azt üvöltötte egyre elevenebben elmémben:

„Apám! Apám! Apám!” – megremegett az állam, könnyel telt meg szemem, velőt szaggató volt a felismerés, a felém reppenő aprócska gyermeki test soha meg nem látott fiam volt, kinek esélyt sem adhattam a világrajövetelhez, életét vetettem el az én őrjítő önzésem s ostobaságom miatt. Habár fogantatása nem e világi volt, félelmeket, kétségeket szült bennem és akként gondolom helyes volt a döntés, de nem engedtem neki, hogy lássa a csodát! Úgy gondoltam, ha már én idekerültem és végig kell állnom nyomorult létem viharát, más ne élje meg ezt így itt velem. De nem engedtem neki, hogy lássa a csodát!

Csend érkezett hozzám, a homályosan láttam, vádló tekintetét, majd hallottam gügyögő kacaját. Tudtam, mosolya feloldoz – mert bár halott, és neki már nem muszáj –, mégis megbocsát!

Megtöröltem volna izzadó homlokom, de nem engedte kezem kiszakadni az övéből. Vezetőmmé, féltő társammá, kínzómmá lett ezen a tébolyult úton. Prostituálttá tette lelkem, ha kellet, visszarántott, ha túl mélyre süllyedtem volna, szeretett, ha csüggedtem, arcomba vágott, ha túlságosan felemelkedtem, húsomba mart, ha úgy képzeltem én vagyok a kígyó, vagy mérget szívott ki testemből, mely a halál völgye felé taszította volna sárhüvelyem.

Ismét sötét vette körül időtlenné lett reppenésünk körül e renyhe teret, csak lehulló könnyeim ezüstcseppjeit mutatta meg nekünk eme ármánykodó árnyékvilág, melyek csillagködként spirálvonal táncot lejtettek szerte a köröttünk levő melankolikus némaságban.

Szerettem volna már, ha véget ér ez az út, de sejtettem, rejt ez még valamit e nagy színpadnak függönyei mögött. Nem tudtam féljem e az eljövőt, vagy reménnyel kecsegtessem magam. Olyanná lettem, mint várandós anya, ki a negyvenedik hét után már alig várja, hogy terhétől szabadulva meglássa végre szerelmének édes gyümölcsét. De egy torzót lökött világra teste, kinek kívül a szíve, a mája, torka akár a farkasé. Kezei nincsenek, lába egyetlen csupán, szemei világtalanok, ajkai némák, de tüdeje mégis léggel telik meg, még ha neki ez oly bánatos levegő is, hogy menten beleszakad fájdalmaiba, és mielőtt a szerető anya ölelhetné, hogy nyugtató szívveréssel áldja meg létét, a halálba ringatja testét későbbi szenvedései elől.

Vártam a következő emlékképvihart, de hiába, mert nem érkezett. E helyett lágyan ereszkedett le testünk, egy tündöklő tisztásra, hol szótlanul és oly óvatosan engedte el kezem, mint mikor hópelyheket tartunk markunk sugarának közepén, féltve őrizvén, hogy minél tovább ringathassuk olvadása előtt kristályszerkezetét. Szemembe nézett.

Elfehéredett, hályoggal itatott pupillái megrémítették e látványához nem szokott énem. Még egyszer bátorítólag megszorította kezem –, mintha csak azt üzenné nem lesz itt semmi baj, hisz a nehezén már túl vagyok – majd szinte nem is emberi jóságot sugárzó mosolyra torzultak ajkai. Csupán egy szemvillanásra adta át őket nekem, mert a következő pillanatban az egész lénye porruhát öltött, és a szellőkkel táncolva simította végig arcom minden szegletét. Lágyan tovatáncoltak a hamuszilánkok, a csendes lélek bölcsességét hagyva hátra nekem. Egy pillanatnyi békés, idilli nyugalmat.

A tisztást – ahol magamra hagyott –, apró levelű, de embermagasságú tüskés bokrok zárták körül, leginkább halvány barnára emlékeztető, de igazán meghatározhatatlan színeket lökött szemeim elé e táj, de ahogy leveleihez valami idegen fény csapódott bronz, bíbor, és narancsszín-ragyogás szállt mindenfelől.

Semmi bántót nem éreztem, a rajtam maradt nyugalom sem e világi volt. Az eddig emlékeitől felágaskodó lelkem oly lágyság járta át, amit hithű érezhet a megvilágosodás után. A bocsánat ideje elért és adott nekem új erőt. A tisztás egyik végében háromfelé ágazott út mutatkozott, így arra vettem lépteim irányát.

E három út valamelyikén mehettem, indulhattam tovább, de a csábító hangok döntéskényszere után, súlyos értékként mutatta meg magát az egyik tény. A teher érzése, mit lelkemre helyezett, a pillanatnyi nyugalmat elűzve, megértését követelve sikított fel bennem! Zúgó morajlását szinte nem is vettem észre, csupán az ordító közönnyel érkező vád volt az, mi megremegtette végtagjaimat, görcsöt küldött gyomromnak, reszketeggé varázsolta ízületeimet, miként szélben ökörnyálszál rángatózott minden izomrost a testemben!

Az eddig oly nyugtató szavak kristályharang hang csilingelése, valóságos pokolordítássá alázta magát, világosan megmutatva, az időknek képtelen mosolyát viselő, bolond mostohaanyját!

Mit tehettem volna ennyi lehetetlen emlékkel és gondolattal szívemben? Kizökkentem a való világból, de mi is volt ez a nagy valóság?

Hiszen sohasem ért el igazán hajadonfőtt társadalmam önmagát kísértő szellemjárása és soha nem találtam a helyem békétlen társadalmam emberszilánkjai között, ám most, hogy itt állok egyedül, semmivel sem jutottam közelebb életem egységéhez, azt hiszem, egyetlen dolog van, mit tudok, állandó üldöztetésem a végéhez közelít!

Hasogat fejemben a zaj, mint vasöntödék légkalapácsa, mely ritmikusan csattanva üt el minden ellopott acéllemez pillanatot, amivel elhitetheti a világgal, hogy neki bizony az erő ad létjogosultságot a törékeny tűzvilág megéléséhez, miközben minden nap arra jár tudattalan lénye, amire nyikorgó megfáradt alkatrészbarátai vezetik eme – magát áldott istenségnek vélő, holott tudati síkon nem is konkuráló – mechanikus monstrumot.

Leülnék, de hajt ez embertelen zúgás, magával ragad a vágy, az ember azon vágya, mely gondolatokkal bíró, bíráló állattá varázsolta lényét!

Semmi sem tökéletesebb, mint maga az ember! –, hangzik fel e nyilvánvalóan hivalkodó mondat nap, mint nap alázat nélkül, elfogultan.

Lám itt van minden tudások ura, a bitorló egység, a mindenség nagy tekintélyű látnoka s akarnoka!

Hát ezzé váltunk volna? E gyarlóságtól nem látó, bársonyszőnyeget áhító, zsírtól, szaggatott foltoktól csatakos, haldokló világát is uralni akaró, elgyengült emberóceánnak fogaskerék darabkájává, kit annyira elragad a befolyásoló világa, hogy elfeledett élni, elfeledte léte varázslatát? Minden mozdulata, az önkéntelen önzés megnyilvánulása, mely úgy rabol belőle semmiértéke-időt, amint alkotott médiavilág kreatúrák, egy délutáni T.V. légyotton, hitegetve a bátort, hogy megszabadul mindenek gonoszságától a világ, ha jó helyen jó időben ezt-azt vásárol!

Szomorú ezt látni, érezni, megélni még kegyetlenebb játék!

A gondolatok úgy folynak össze a fejekben, mint gépgyárak rutinmunkásainak napi teendői, értelem nélkül, végcél tapasztalása nélkül mégis érdekből és az sem baj, ha ez az érdek illúzió csupán!

Ugyanaz a nap, ugyanaz a sors és még az ott elfogyasztott élelem is ugyanaz! Know-how! Ez lenne a nagy tudás, az értelem értékének csúcsa, a vége?

Netán nem a kizsákmányolás első lépése s az értelem kivégzése?

Egy kérdés erősödik túl a lüktetésen bennem, a – „Miért nem menekülsz már el?” – zsiványságra csábító kérdése! Pedig mily régen tudom már, mit akar tőlem, és mily régen motoszkál bennem a gondolat! Valami furcsa vakság honolt bennem eddig, mely nem engedte megnyílni önmagam, mint dervisek féltve rejtett titokládikáját a ráomlott bazaltbarlang mérhetetlen tonnasúlya!

Az álom mi ringatott az időknek vizén át, az ébredéshez közelített, egyetlen gond volt csak, nem biztos, hogy ébredni akartam, legalább is, nem arra a valóra és nem arra a világra, ahonnan idetévedtem, mert szomorúsággal leélni hátralevő elhitt életlétemet, most hihetetlen feladatnak tűnik. Hogy keresni jöjjek vissza, csupán pillanattalányok legyenek ajándékaim, oly fájdalmasnak tűnt, hogy inkább ringattam volna magam egy csillagbölcsőben, az álmaim hallgatagában, mintsem szembesüljek emberi létem porvalójának élces nyűghétköznapjaival. Túl soknak tűnt az elvesztegetett tér, de leginkább az idő, és azt is sejtem sehová nem tartozhatom már, nem bontja szirmait nekem önzetlenül semmilyen tavaszi sziromvirág.

Kit büntethetnék méltatlanságot mímelő szívem szeretetével, mely gyermek viselné el érdektelen szeretetem izgatottságát, és hogyan is varázsolhatnék egy másik ember, élettelen órái közé nyugtalanságot, mikor megmutatni képtelen vagyok az igazságomat? De némának maradni sem lehet, mert átkom már így is a saját fejemre küldi igéit.

Ha a hangtalanság vádjával párosulna ez ígéret, mi lenne az ítélet?

Egyértelmű tények már nem csapódnak felém, mint régmúltam egyszerű viharában, hol hittem hitem enyém, igazam igazabb mások igazánál. Hol a beismerés tévedést imitált s bukást jelentett. Hol felemelni egy fejet, mosolyt küldeni a napnak oly bűn volt, amit torolni kellett, és bitorolni, vagy törölni a lényt ki egóját kifejezvén nem a sötétnek élt, hanem merte megszólítani a fényt, merte hívni erejét, érezni őszintén egy apró pillesugár végigsuhanását, érzéki simogatásérintését, mert merte felvállalni nem csak sötétben van lét!

Így indultam tovább, már nem emlékszem mely utat választották lábaim, nem volt jelentősége már, csak elindultam. Pár perc apróra váltott lábséta, a robajszerű fájdalom után maradt nyomasztó érzések valóra váltották konok ígéretüket. Fulladással ajándékozták meg egyre fáradó testem, melynek beszűkülő gégéje, ziháló tüdeje méla közönnyel értesítette agyam, nincs lég, mi rendesen eljutna hozzá, ezért szűrje ki magának az egyre csak sűrűsödő vérfolyamból amit tud, majd várjon, ameddig el nem érkezik a feloldozás, vagy hagyja magára e test szenvedését és taszítsa másodlagos álomba magát.

Mintha mázsás bilincs emberfeletti erővel vonzaná magához nyakam, melyben az erek csak játékszer minek pulzusára tágulva kissé enged teret, engedi nyelni a viszonylagos légeket, melyek csak azért tartanak életben, hogy láthassa, élvezhesse kínjaimat. Miként macskafélék, mik félreérthetetlen játékukkal bizonyítják hatalmukat a gyengébb felett, forgatva, cibálva őket, de életüket a végsőkig megőrizve, mert annyit nem ér a játék hogy halálukat leljék –, hisz akkor már nincs benne csupán kulináris élvezet – úgy játszott velem is ez fullasztó érzés, mely valójában szívbetegek szaunájára emlékeztetett.

Nem éreztem az időt, így nem tudom, mennyit is tölthettem el ebben az éber áldatlan öntudatlanságban, de mire magamra ébredtem, valami kellemes ködszerű képződmény tekergett köröttem. Felállva majdnem térdemig ért, simogató érzését, narancs színét viszont semmi eddig ismert világi dologban nem véltem még felfedezni. Óvatosan taszította lábaim az általa helyesnek vélt útirány felé, határozottan lépni is akartam, de mikor erősebbnek gondoltam menetem, szinte visszafogta lábaim lendületét. Csak arra lettem figyelmes, hogy a rám érkező sötétséget itt-ott fényszilánkok csillanása töri ketté, mintha lézer fényét valaki tükörrel vezetné, és az lenne a játékának egyetlen célja, hogy elvegye pillanatait látóidegeim renyhe rezdüléseinek.

Hamarosan azonban nyilvánvaló lett tévképzetem, mert a felvillanó csillámszikrák nem a lézer üzenetét közvetítették felém –, rabolva el pupillám elől a sötétség bölcs ígéretét – hanem egy aprócska települést határoló vékony erdősáv volt, mi rejtette, bújtatta épületeit a konokan kémlelő tekintetek elől. Minden bizonnyal jó oka s határozott terve volt, ezen út kivitelezésére.

Ahogy közelítettem egyre többet engedett meg nekem. Szinte cinkosnak éreztem magam –, mint amikor testvér testvérrel először összekacsint az anya háta mögött leplezve még el nem követett gyermeki csíny megvalósulásának tényét s ragyogó szemmel véve tudomásul elvetemült lisztkáosznak konyhai létjogát.

Feltárta lassan méltóságteljes házainak freskófalát, szellős tereinek macskakövezetét és az azon csillanó harmat, kandeláberek gázégőjétől narancsra festett kézzel véset múltiratait. Nett kis tetőtér ablakain, a gyönyör félreérthetetlen mozzanatait rejtő paletták álldogáltak délcegen, mik a piros lámpák fényében úgy festettek, mint nyár végi napkorong.

Ha a hegytetőn élő juhászemberek pödrött bajusza felett, szürke összeráncolt szemükkel láthatár időjárást kémlelő tekintetük tüzével virraszt még egy enyhe versenyt, a megnyugvás horizontja előtt.

Annyira friss volt itt minden, annyira éltek az illatok!

Emészthetetlen sóhajok törtek fel torkomból, hisz úgy éreztem, otthon vagyok. Térdeimre ereszkedtem, majd négykézlábra és úgy ittam be eme utcakövek emlékidéző leheletének földillatát, mint boldogságtól megrészegült anya, újszülött gyermekének forró illatát, mint régi pékség, új búbosából elővarázsolt, első sütésű kenyerének friss élesztőillatát.

Arcomat a nyirkos, kellemesen hideg kőnek dörgöltem, majd lassan elnyúltam, mint anyaoroszlán a jól sikerült vadászat zsákmányának jutalmát kiélvezve, midőn csecset lök kölykeinek. Hátamra fordulva néztem csak e csodás óvilág sejtelmes képeit, és jelentős boldogsággal szívemben – úgy hiszem – nyugovóra tértem. Túl sokat nem pihenhettem, mert mikor felnyíltak szemhéjaim –, s a reggeli ébredéskábaság még erővel tartotta számban a zablát – a gázégők fényei átderengték még az ébredező hajnal fényvirágait, tudatva a világgal, hogy bár a sötétség urai éjjel ők, a reggeli fénynek azonban aprócska játékszerei lehettek csupán s a jó munka jutalma végett, hamarosan nyugodni térnek, mert vágyaik életideje ideiglenesen lejárt.

Felültem. Megnyugodva tapasztaltam, hogy nem álmodtam, nem vesztem el, nem vesztettem el sem az élményeimet, sem pedig a hitet, mely e célig elvezetett.

Sétálni kezdtem, hogy megéljem, hol is vagyok. E varázshely nem volt több mint egy házakkal körülölelt békés térvilág némi külső – ébenszín borítású –, de lakkszín csillogású macskaút határvonal büszkeségével korlátozva. Ámulatba ejtő volt a házfalak merengő sok szín pőresége, a művész csodatehetsége, mellyel az emberi lény értékét, a test finomságát, szinte a mitológiai bölcsek szavára vezette fel ecsetével. Ám nem volt állandó a képfolyamat, külön életet élt minden alkotás. Valami apró részlet lassan, de biztosan változott! Nem tudtam megmondani mi volt, ám megborzongatta bőröm s a hideg érzete oly hihetetlen lett, mit tengerészballadák megregélte sárkánytalálkozás után, a hatalmas óceánnak tengervizén kettétört, háromárbocosát elhagyni képtelen kapitány érezhet, mikor könnyei a tengeri szélben szállva találkoznak, a szertepattanó permet arcához érkezvén jelzi, itt az idő, lépni kell hát.

Miként egyre figyelmesebben néztem e freskók csodavilágát, egy dolog először csak felderengett bennem, majd – amint a ködpára szívódik fel a völgyek tövéből, ha üldözi a reggel áhítata - a bizonyosság rám talált, mindentől erősebb érvekkel támasztva alá igazát, mely üdvözült arccal közölte velem a tényt, nincs arc, nincsenek arcok!

Talán azért nem tűnhetett fel, mert minden megfestett test fejét elfordította, gondolván akármilyen idegen előtt, ki közéjük merészkedik, nem fedhetik fel egyből titkukat s hajkoronájuk álcája mögött – mely úgy rejtette el őket szemeim elől, mint jótékonysággal terhelt őserdőanya vadméhgyermekeinek fészkét, lombkoronáinak sűrűjében –, megbújva rejtegették hitehagyott semmiarcukat.

Ám most, mikor már megnyugtatták lelkemet, úgy gondolták, ím’ elő állunk s álomvárosodról lerántjuk a titokleplet.

Most hogy fordultak ez volt egyetlen dolog, amely az apró képváltozások pontjain túl mutatott, - nincsenek arcok!

Értetlenkedve figyeltem, nem sejtettem, nem sejthettem, hová is vezethet mindez. A testek lassan tényleg alakot öltöttek, minden mozdulattal egyre kintebb és kintebb keveredtek a falakból, lassan araszolva mozdultak meg egymás után sorban, – mint fáradt szénbányász, ki éjjeli műszak után, a nappali előtt riad konyhájában, fáradtságtól álomtalan alvásból és szemét nyitva nem is sejti darabidőig, hol is van valójában – e csendes városnegyed szendergő lényei, kik a nappal ébredtek s éjjel meglelték helyüket egy másik világ élményképeiben.

Mindenki főszereplő volt a saját világában forgatott festményfilmben és fényre érve testet öltött a való.

Mint világra érkezett patásról anyja, úgy tépték le magukról a falvilág placentaálcáját, lettek kézzelfogható valósággá e testek. Borzongató volt, mégsem okozott semmi ellenszenvet bennem. Ahogy kiléptek a falakból, mozdulatlanná dermedtek. Senki sem mozdult, az utolsó egyed is megérkezett, majd a beállt mozdulatlan némaság már-már nyomasztóvá lett, amikor az egyik test megtörte a csendet s idegen kissé higanyos bábmozgásával felém indult. Üres arcát úgy forgatta feje a nyakán, miként kölyökkutya, ki kielégíteni vágyik kíváncsiságát, mikor idegennel találkozik, kissé óvatosan, de nem bátortalanul közeledett. Testét fedő apró szőrpihék megrebbentek, mellbimbója kemény lett, ahogy végighatolt testruhája alatt a reggeli szél. A többség nem viselt egyebet, mint egy egyszerű egyenes szabású tógát, de volt kit csak deréktól lefelé takart valami sejtelmes áttetsző anyagú szövetszoknya. Tisztán hallottam amint mezítelen talpa végigvonaglik a fényezett köveken, amelyek a reggeli napfénytől és a pára felszáradásától megfakulva tűrték el, mélyülő lépéseit. Ércesen zengett a fejemben minden mozdulat, mi hangokkal bírt. Hallottam a csontjai mentén egymást nyúzó porcok különleges kattogását, a megbicsakló ízületek reccsenő hangját, a bordákon simuló, esedező mozgásától vonagló bőr érces ordítását. Csak szót, szusszanatot nem hallottam és nem hallottam koccanó fogak vacogását, a szemek pilláinak remegését, mert nem volt minek mozdulnia.

Ahogy egyre közelebb ért, megéreztem illatát, – már ha illatnak nevezhető ez, a leginkább egy olcsó pacsuli parfümbúra alá bújtatott, három napja mosdatlan test izzadságbűzének keveredése, amely felett ott lebeg a rothadó vér mindent átható émelyítőn édeskés illatérzete. Valahogy olyan, ami eleinte elviselhetetlen, mégis hosszútávon erotikusan izgató, mert a nem ismerés vágyát ülteti agyunk tudattalan síkjára.

Mikor már velem szemben állt, olyannyira lekötött testének tökéletessége, hogy nem is éreztem eme kellemetlen határvonalán megjelenő édes emésztőnedvillatot. Lassan felemelte kezét, végigsimította arcom, ujjai lecsúsztak erotikusan simítva ajkaim – mik ettől oly vérbővé váltak, hogy feszítésük szinte égetett –, nyelvem simította végig ujjának hegyét, majd óvatosan araszolva végigsimított nyakamon. Az érzékiségnek ilyetén fokától önkéntelenül is behunytam szemeim. Éreztem minden idegszálamban az izgalom elemésztő hullámait.

Nem én irányítottam már tetteim.

Minden pillanatban követeltem ezt a súlyos, mosdatlan kéjt! Mikor mozdulatsora mellbimbómhoz tolta kezét s két ujját – mely, mint nedves bársony fonta körül érzékiségemet – gyengéden, de határozottan forgatni kezdte, felnyögtem, elgyengültek lábaim, éreztem mindjárt összesek. Az izgalom mely átjárta testem, már a gerincembe is behatolt, tépte, szaggatta velőmet a vágy, mely soha nem tapasztalt méreteket öltött bennem. Megragadtam volna, de a béklyó, mit érintése okozott dermesztő volt, ennyire aktív izgalommal nem találkoztam még és ennyire kiszolgáltatottnak sohasem éreztem magam, nem irányítója voltam a történéseknek, pusztán elszenvedője.

Álltamból óvatos keze a földre fektetett, mozdulata gyengéd volt, pedig csak a tarkóm és a derekam alatt volt támaszom. Ám nem a kövek nyirkosságát éreztem magam körül, hanem valami puha tésztaszerű lágy anyagot, minek melegsége leginkább az őszi nap sugarait beszívó fekete szín posztó, mellkast izzító érzetéhez volt hasonlatos. Ujjai újra kezdték rajtam testtáncukat, éreztem, soha nem volt erővel tör rám az élvezet. Erekcióm kíméletlenül követelte koituszom, de az időt nem én határoztam meg. Ágyékommal játszott keze –, mintha testem minden porcikáját magának akarta volna – támadott, visszahúzódott, megint lecsúszott, megint visszatáncolt s ez hosszú-hosszú perceken át, tartott. Mikor úgy éreztem, nem bírom tovább, keményebb, határozottabb lett, visszafogta ölem, majd játékát az elejéről kezdte. Elvesztettem eszem, tudatom legmélyéről tört fel belőlem az ősi állatösztön. Vadul magamnak akartam, le akartam győzni, le akartam igázni, bitorolni testét, kielégíteni végre alantas ösztönlény vágyaimat. Nyitni szerettem volna szemem, de az megtagadta engedelmességét. Mikor rádöbbentem elvesztettem a testem feletti uralmat s minden vágyamat ő irányítja egy pillanatra kétségbe estem, de kezei érintése, testének közelítő melege, illata –, mely időközt nyugtató nyár estillattá változott – lecsillapított és ismét vágyaim tolta előtérbe agyamnak üzenvén, inkább az élvezet, mint a gondok, most ennek van ideje. Tudtam, lassan megérkezik, amit oly nagyon áhítottam már, egy hirtelen mozdulattal kitéptem kezem e kellem világ tészta melegéből, és arcomhoz kaptam, mert anyám gyermekkori elnevelése végett szégyenem volt élvezettől remegő arcom felfedni mások előtt.

Ami ekkor ért, villámok ezer erejével csapódott bezártságot kapott elmém még tiszta asztalához. A homlokom, a szemeim, az arcom, az orrom javarészt nem létezett! Hiába kereste kezem, hiába matatták ujjbegyeim, csupán e meleg masszát tapintották mit ráolvasztott arcomra az egyre inkább valóra ébredő kéjem. Szájszélemben volt még egy kis önálló lét, amelyről már nem tudtam volna eldönteni a kéjtől, vagy a félelemtől rángatózik arcom szélén.

Mikor észrevette, mi történik eszeveszett, de leheletnyi finomsággal működni kezdett testemen, ekkor már bizton tudtam, ha megtörténik, elvesztem. Az elemésztő vágy s az értelem élet harca dúlt bennem.

Ki akartam szabadulni e színjátékból, de olyannyira jó színésze lettem ennek a darabnak, hogy őrjítőn fájt volna elhagynom e pódiumot. Egy beépülő fogaskerék, egy élete végéig élvekben fürdőző falfreskó egyetlen láncszeme akartam maradni, a nappal ébredni, segíteni másokat az érzések útján, éjben csendesen szunnyadni falak melegében gyengéden, egységben. Átadtam magam hát élvemnek, elengedtem világi dolgaimat. Éreztem beteljesülésem cseppjeim miként öntik el köröttem forrón a teret, tudtam, felszállnak, lebegnek, éreztem semmihez sem fogható magillatomat.

Felnyúltam arcomhoz nem marad más, csak egy üres semmiarcmassza, amihez ha hozzáértem síkosságát váltotta valóra, adott nekem igaz utat, a kéj ismeretlenbe csábító útját. A lét mindig kétirányú ad-elvesz, nyújt-visszavon. Az eddig soha nem ismert élvezetekért arcom képét és elmém önállóságát kérte cserébe s én megadtam neki, amire vágyott, mert ez időben megkaptam, amire mindig is vágytam. Mementóul nem hagyva semmit, csupán eggyé válva az időtlenben, a testben, a tompított elmében, az ösztönben, fürödve a fényben.

Nyugodtan feküdtem, a máskor világi élvezetek utáni zihálás fáradtság nyomait sem mutatta bennem. Átadtam magam ez éteri boldogságnak, ismereteim lassan lekorlátozódtak ugyan, de tudtam, amit ezért cserébe kapok az olyan mindenkori testi gyönyörök tárháza, mit agg istenek ismerhettek egykor csupán.

Már majdnem bezárult elmém, ám egy apró pont tiltakozni kezdett. Mikor észrevette újabb vívódásom, elővette egyetlen trükkjét, melyre testem s agyam engedelmesen válaszolt. Kéjnyugalmat ültetve agyrostjaim s közülük törlődő óvilág gondolatképeim felé.

Megnyugodtam, ellazultam, hagytam vezessen tova, nyitva meg az élveknek újabb tárházát, menekítve elmém a régi csodák fájdalmától, ekképpen új eroajándékot követelt testem.

Ekkor emésztő sivító hang lepte el ekkor körülöttem a teret, égető, emésztő kín járta át altestem. Csapkodó karmokat éreztem arcomon, valami tépte semmiarc álcám, szaggatva le az erotika rablánc plazmát rólam. A fájdalom, mi elöntötte járataim élvezetem legérzékenyebb pontjait alázta leginkább. Úgy véltem, menten meghalok, s a pokloknak kicsiny játékszere leszek, akit nem elég, hogy tűzvassal égetnek, még előtte be is irdalják bőrét a minél tisztábban szenvedők sorában állva.

Ahogy szakadtak le az álcadarabok arcomról, úgy lett elviselhetőbb a lét. Kezdett alábbhagyni a fájdalom – ami így már csak ezer és ezer lódarázs csípésével áldotta meg bőröm minden pórusát.

Egyre világosabban érzékeltem mi történik. A sivítást és arcmaszk rablásomat egy fénysugárból kiemelkedő lény követte el, aki ismerős volt ugyan, de nem tudtam beazonosítani. Ahogy egy kissé oldalt fordult fejem, láttam, miként vonszolják magukat a haragjától megsebzett freskóemberek, testükből sárgászöld gennynedv folyt a földre s terjedt tova. A macskakövek közötti rések hatalmas kortyokban nyelték ez iszonyatot, apró életpálmákat szültek ajándékba járataikon keresztül. Többen nem mozdultak, közöttük volt kéjasszonyom is, kit vöröses melír-hajáról ismertem meg. Roncsolt koponyájának fejtetőjéből lilás agy-húsdarabok fröccsentek szerte s a sárgás gennylé érett gyümölcsszíneket festett mindez alá. Absztrakt festő falfirka-látomása lett a freskókép!

Ahogy az utolsó darab is levált arcomról –, mint vedlő kígyóról méretes bőre – testem mintha jeges fürdőbe mártották volna. Az érzés, ami hatalmába kerített valahol a tengerek hűsítő mélyének andalító és az óvilági őshegyek feletti nyugtató sólyomlebegés érzetének összemosódását sugározta testemre. Felnyíló szemeim előtt húzódtak vissza a fekete karmok, lettek láthatóak az ujjak s a hátulról jövő fényben először láttam megremegni a szárnyakat. Arca csillámló fénysugarat engedett át, élesen szemembe vágott e vakító fényen át mégis mintha egy mosolyt láttam volna átsuhanni kivehetetlen vonásai között.

Tudtam már, ki érkezett újra el, ekképpen nyilvánvalóvá vált, nem ez az állomás lesz nyomasztó utam vége. Lágyan megszorította kezem mikor felsegített, tömjénillattal átitatott lett a lég köröttem. Felemelkedtem. A macskakövek vérbő nőajakká formálódva nyögtek testem s élvnedveim után. Barna, hasadozott, hólyagos érdnyelvük kapkodott lábikrám felé, ragaszkodást fejezve ki könyörögve maradásom, orgiaáldás ígéretét kecsegtetve narancsszín nyálcseppekkel festve a kövek repedése közt sarjadó naturalét láthatatlan termőtalaját.

Mindebből azonban alig érzékeltem valamit, mert körberagyogott nyugtató dicsfénye. Előttem indult el mutatva az utat, melyen el nem indulnom, oly tisztességtelen lett volna, mint adott tisztibecsület-szó megszegése, a hősi halál után, mely arra a szolgálatra kéri a bajtárs létét, hogy az utolsó, családnak intézett dologi gondolatokat juttassa el a címzetteknek. Legelébb a honban maradt hitvesnek, ki összetörik ugyan, de a tudat, ami fájdalommal terhelt, elvezeti lépteit a jövő nehezen kezelhető hiányérzet pótlásának rögös útja felé. Majd a családnak, kik önző módon a halálból dicsfényt merítenek, harácsolnak maguk számára, ebben fürdenek korokig, pedig az érdem, mely ide vonatkozik, elkerüli otthonuk összes apró zuglelkét.

Ekképpen követtem hát éteri társam útmutatását. Lépteim alatt szétcsattantak vérbő erotikaajkak, mint házinéni papucsa alatt a svábbogarak egy jól irányzott ütleg után a konyhaszekrény tálalójának márványt mintázó álfedésén, egy kis panellakás – főzésre ugyan eléggé alkalmatlan, – de az illúziót biztosító helységében. Gennynedvük szétfolyt, hatalmas sakktáblává változtatva a macskakő tér immár fagyossá lett egyhangúságát, melynek falai egy fertály darabig még léptem tocsogását visszhangozták, majd – veszítve el ragacsos nedveit –, már lépteim neszeit tükrözték vissza csupán.

Elhagyva e rettenet élvezet helyet, megkönnyebbülve követtem vezető társam a lassan mindent beborító fénytirádába, mely oly erőssé kezdett válni, hogy égette retinámat, akként lángoltatva szembogaram, miként lézerszike metszi ketté a testrostokat, égetve el mindent maga mögött, hogy a vér, mit az ember joggal elvárna ilyetén jellegű roncsolás esetén, a hasított szervezet játékszere maradjon, fenntartva a szív állandóságát és üzenve az agynak oxigénnel telt életjogosultságát.

Az erő mit e fényáradat okozott elnehezítette szemhéjaimat, így lezárt pillákkal csodáltam tovább a fény hatalom demonstrációját. Érdekes volt megtapasztalni a szűrőimen is átragyogó energia rettenetes erejét.

Mivel látni nem láttam már, így az előttem táncoló, imbolygó árnyakat követtem, amik úgy mutatták az utat, mint ősi, letűnt kultúrák halottait megalázó, békességüket töretlenül zaklató, a tudomány nevében minden szentséget feláldozó, és az emberi érzelmeket lábbal tipró kutatókat egykoron, az olajos fáklyaláng, amely áldozati szenthelyek pecsétjeinek feltépésekor világította át nekik a hatalmas templomok kazamata labirintusainak szövevényes útvesztőjét.

Ha egy kicsit is eltértem volna célomtól e jótékony árnyjátékos visszaterelt a helyes útra s egy idő után teljesen megszoktam az iránymutatás eme új formáját. Csupán szagokat, illatokat véltem felfedezni, először is halkan izzó parazsakban hamvasra érlelődött, óvatosan sült kukorica édeskés illatát sodorta felém a szél – mely, ha nem száll a talaj felett, a fény hihetetlen égetését elviselni képtelen lett volna testem.

Ez lassan, de meggyőző magabiztossággal adta át helyét nemes kenyér-pita évszázados kemencékben edződött, szűk sikátorokat hamvas reggeleken mosolygóssá tevő álomillatának, melyet ma csak azon ritka urbanizált pékségek lélegeznek vissza, hol még nemes tisztelet övezi a tésztát. Talán egy halkan elmormolt szófoszlány is áldásért rebeg az éteri szüzekhez, amiért asztalra érkezett, az egykor minden étel nemességét önfeledten hirdető élelemcsoda, az elemek keveredésének s az emberi leleménynek első nimbusza.

Hirtelen kellemetlenné, fojtóvá lett a levegő. Juhakolok ürülék és vizelet szagát sodorta orromba a légek különös útja, de oly elemi merővel mintha azon próbálkozna, mennyit bír el forgó gyomorral a menetelő. Szalmiák kristályok nátrium szaga terjengett bennem, mintha sűrű ammónium füstöt lélegeztem volna be hirtelen. Oly felkészületlenül ért ez illatérzékem ellen indított embertelen támadás, hogy megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom. Éreztem segítő támogató kezét, mely biztatólag tartott meg rogyadozó lábaimon, sugallva nincs komoly baj, táplálva illúzióérzetemet, hogy hamarosan vége lesz minden nyomasztó légeknek.

Úgy is lett, hamarosan orchidea és méz illatának keveredése csatlakozott hozzánk oly erősen érkezett, hogy kábulatba esve alig érzékeltem, miként is emelkedik az út talpaink alatt, hogyan válik egyre meredekebbé és hogyan is lesz egyre ritkább köröttünk a levegő.

A hőérzetem is állandósult, hozzá szoktam e nagy forrósághoz már. Így szinte önkívületi állapotban lépdeltem felvigyázóm társaságában a cél felé, bárhol, bármi is legyen a következő, mi reám nehezített súlyával újabb terhet ró rám.

Halk zongora minimalista hangja érkezett hozzám. Egy szomorú hegedű is dallamokat sírt most nekem, egy percre meginogtam, ez lenne gyászindulóm?

De oly gyönyört ébresztett az illat és a lágy dallamok áldása, hogy megnyugodott szívvel követtem minden rám testált mozdulatot.

Fáradtságomat nem éreztem, hátrahagytam, mint gyermek a játékmedvét, amivel hat évig oly jó volt együtt, de így már semmi hasznát nem veszi egy oly régi barátnak, ki egykoron a mindenek titkainak tudója volt, csakhogy időközben megnémult és elvesztette varázstudását is. Mennyivel is többre tartja már a beszélő barátokat, ám lehet, szemét kellett volna nyitnia, hogy lássa az egyetlen ki őt soha nem támadta hátba, soha nem élt vissza szavaival, gondolataival, most ott fekszik elgyötörten, pókhálósan egy sarokban, mert egykor szerető gazdája igényeit nem elégítheti tovább ki önkényes némaságával.

Majd akkor szembesül ezzel, ha őt is, mint olcsó poros rongyot vetik sarokba a beszélő álbarátok és könnyeivel küszködve azon morfondírozik majd, miért is esküdött ellene össze ez a bosszúra éhes ellen világ, mi úgy tartja távol a tudást és az érzelmeket a ma emberétől, mintha a tapasztalás ősi ösztöne bűn volna, üldözendő adathalmaz, amely egykor a kivillanó bokából kreált oly erotikus vágyat, hogy szinte az emésztés porondjára ért. Mára azonban már sem a teljesen nyers és tisztátlan pőreség, sem a perverzió nem képes szemeibe szikrát csempészni, csupán a tárgyilagosság szemüvege került fel arcára.

Az erős kénes szag érkezett el hozzám újra. Nem tudtam, kordában tartom e még önmagam, vagy akképpen hallucinálok, mint rejtett, mélyre ásott börtönök dohos kínzókamrájában félholtra zsarnokolt testű, ki már nem érez fájdalmat sem kínt, csak a halált keresi, mert az is jobb, mint az üresség, ami a lelkébe költözött. Üveges szemein át nem lát már semmit, csak a fényt keresi, s mikor kettényílik előtte a fal, már tudja a lelkek utazóideje megérkezett. El is indul a folyosó felé, ahol tárt karok várják, ám lelke képtelen megtenni még az utolsó lépést, így megannyiszor visszazuhan halott burkába még egy kis gyötrelemre, még egy aprócska szenvedést keresve gazdája már régen érzéketlenné lett, halott szíve mögött.

Viseltessé lettem, mint hátrahagyottaim. Megtépázott emlékeimet oly erővel csapta nekem agyam, hogy megszédültem. Szelíd, mégis hihetetlen erőt elővarázsoló kezei segítették lépéseimet. Lassított léptein majd nyugodtan felém fordult. Kimerültségem ekkora már olyan volt, mint prémvadász sújtotta, koponyarepesztett, letaglózott fókakölyöké, kiben annyi életerő maradt még, hogy esetlen remegéssel élje meg fájdalmait és ártatlan gombszemeivel, a saját vérével absztraktul megfestett hóban fekve várja, mikor ér már véget földi szenvedéseinek tárháza és mikor lehet végre lenyúzott bőre valami pőre test ostoba büszkesége.

Engedte, hogy vállára hajtsam fejem, hogy megpihenjek, de nem engedte rogyadozó lábaimnak, hogy erőtlenségüket átengedjék testemnek is, így röpke pihenésem állva érkezett hozzám.

Valaki halkan dúdolni kezdett fejemben, oly ősi ének volt ez, amit anyaméhek üldözöttei követhettek el az időknek kezdetén, amikor még nem volt tiltott ősi regékkel álmodni és a mindent átható energia dallamait méla estéken, csendesen mégis áldott szívvel énekelni.

Tudtam mit hallok, mikor alámerült kalapácsok segítette halk zongoraszó és vonszolta ihletett sírását hegedűvonó a húrokon.

Egy lépést hátrált tőlem, arra kényszerített lépjek vele. Nem is volt ez kényszer inkább egy újabb utazás hűvös ígérte, pedig ha valamit nem vágytam már, az újabb tortúravilágok ellen lényeinek gyűlölete, megvetése, vagy éppen csodálata és hódolata.

Pihenni vágytam már édes ölelésben, feledni mindent egyszerű csüggedésben, csak áradni, lebegni világok felett, vagy világok alatt, hogy rejtve legyek, és senki ne érhessen el hozzám, ne adjon nekem, ne is akarjon tőlem elvenni semmit.

Egy újabb óvatos lépést hátrált. Nem akartam elfogadni, amit elmém legmélyén nyíló örömorchideám száradó kóróhangon üzent nekem, az út eme részét lassan, de biztosan magamnak kell megtennem eljött a pillanat, amikor nem segíthet már nekem senki.

Ahogy egyre erősebb lett bennem bizonyosságom, úgy lett egyre biztosabb bennem a tettvágy is, mint oly megszállottban ki halhatatlanságát bizton hiszi, és gigászi, ember alkotta szakadékhidak keskeny pillérein táncol, bátran belenéz a mélységbe, mert abban bízik, túlmutatóbb ő minden földi s téri hatalmaknál.

Az erő, ami ekkor megszállt megengedte nekem, hogy szemeim nyílásával megértsem mi is a lépés útja s mi is lesz e tett következménye.

Lassan nyílt pillám és nehezen szokta meg szembogaram újra a fények különleges játékát. Előttem narancs és vörös volt az ég, mint mikor őszi szelek s viharok idején a hegyeket megcsókoló felhők utat engednek az éppen álomra térő napnak, mely sugaraival nyugtatja meg a tépett táj szabdalt sebeit.

Jobb kézre oly szürkeség járta az ég alatt táncát, mit gyártelepek gomolyfüstje varázsolt az egekre, készítve oly fellegeket, mik mozdonyfüst illatával lepték el a házak közötti keskeny sikátorokban felnyögő kurtizánok, olcsó pénzen megvásárolt pár percnyi szerelmét.

Bal felől a tenger kéksége lépett harcba az őt bekebelezni vágyó fekete sávval, ami úgy rajzolta körül, mint úton fekvő halott testet a rendőrkréta, azzal kérkedve a világ előtt, hogy ő az első ki mementót emelt e tetemnek még, ha gyorsan mulandót is. Mindez úgy mosódott össze, mintha minden pillanata a természetesség birtokosa volna, minthogy külön-külön az is volt, így tehát nem lehet faragatlan az érdeklődés mi irányába mutat.

Hátam mögül viszont oly erővel ragyogott fel az ősi fény ismeretlen aurával áldva meg testem, hogy ereje megtaszította testem, ami önkéntelenül is lépésre serkentett. Mikor megérezte bennem az erőt, kísérőm szárnyait összehúzta és ellépett utamból. Ráeszméltem jövőm minden részletére. Tudtam, hol vagyunk, azt is miért érkeztünk el ide, hirtelen világossá lett.

Már nem a miértek közeledtek, hanem az ősi tudás nyitotta meg kapuját előttem, a mindennek tudása, de mivel minden igazságosság kölcsönhatáson alapul, ahhoz hogy birtokba vehessem, adnom kell cserébe valamit. Ezért bátran előre léptem, és a kráter szélére álltam. Alattam morajlott, tajtékzott, hörgött a földanya bölcsességétől vörössé lett, izzón rángatódzó lávatömeg, de én voltam a bátor bolond már, kit sem magasság, sem mélység el nem tántorít, sem forróság, sem fagy meg nem állíthat.

Gondolatomat éppen tettbe fojtottam volna, mikor megragadott, karmait bordáim között testembe mártotta, maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett.

Eleddig rejtett szemét most felfedte előttem, melyből a szomorúság oly mélyen áradt amilyen fájdalmat csak akkor láttam, mikor farkasom létvirággá foszlott testének szemébe pillantottam, mégis valahonnan hihetetlenül ismerős volt. Bordáimmal táncoló s tüdőmbe hatoló karmainak erejét éreztem csupán, fájdalma elkerült, így olyan lett bensőm, mintha megannyi hatalmas féreg járna át. Habár ajkaim szélén kibuggyant vérem, tudtam semmi jelentősége nincs már.

Egy kissé ziháltam, de az erő mi belém költözött úgy hiszem, minden felett állóvá tett.

Óvatosan elengedett, majd lehunyta szemeit. Ezt tettem én is és éreztem, áldott csókkal illeti ráncokkal barázdált homlokom. Mikor világra nyitottam lencsémet már csak szemgödrét villantotta felém, melyben oly élettel játszott a felragyogó szivárvány, mint valami élvezetektől csatakos zselé. Csak akkor vettem észre, hogy könnyei mikor arcára keveredve elindultak lefelé, az álláról lecseppenve azonban nem a föld foglyaivá lettek, hanem lebegve közeledtek felém, és ellepték arcomat. Lassan beszivárogtak rongyaim alá, ellepték testemet. E ragyogáson keresztül láttam, amint szárnyai újra szétnyílnak és az égre emelt arcáról, mint áradat ömlenek le a szivárványszín könnyek, tajtékot képezve lábam köré.

Hátrálni kezdtem, de csak csoszogni tudtam, amiként elmegyógyintézetben a lobotómia áldásos hatásával letiltott agyú halottak, kik nyáluk csorgatva képtelenek már emberi kapcsolataikat fenntartani, és akikre oly büszkén tekint a megváltó, a magát minden fölé helyező mester, a varázsló, ki előbbre helyezi elméletét, mint a valóság megannyi éltető érvét.

Lassan megfordultam és láttam olyan öt méterre lábaim alatt egyre dühödtebben járta táncát e föld a felszínre okádott izzó magmája. Most féltem, átvette bennem az irányítást a rettegés. Bizonytalanságom, csak még jobban felerősítette a föld dühét s elkezdett omlani köröttem a fal, de képtelen voltam mozdulni, sem lépni, sem elfutni nem voltam képes.

Paralízis szállta meg végtagjaimat, nyelni sem tudtam, és fuldokolni kezdtem, mikor bátorító simító szavak jártak át, testem egészét izgalommal töltve el, elzavarva a rettegést távolra. Azt üzenték, ha nincs félelem lényemben, nem árthat nekem senki, semmi sem.

Kiegyenesítettem hátam, mélyeket légeztem földanya kénszagú, bűzös leheletéből, megnyugodva hallgattam felbukkanó böfögéseit, majd kezeim terjesztve elengedtem e világot magam alól, minden borújával, s derűjével. A felejtésé lett az idő. Repülni kezdtem, először óvatosan siklottam, mint tengerparti sirály ki a halászhajót követve nem csak apró zsákmányra les, de mutatja a hajótöröttnek, hogy szárazföld közeleg, a riadalmaknak immár lassan, de biztosan vége. Majd alácsaptam miképpen óriásragadozó, ki úgy marja el zsákmányát, mintha hópihét ragadna meg egy gyermek, ki szájtátva csodál rá a varázslatra, hogy az már el is tűnt, ezért újra és újra eljátssza a rá kirótt naiva szerepét, de míg hozzá csak víz tapad, madarunk karmán a vér ragyog, fennen hirdetve:

A hatalom már én magam vagyok!

Így szálltam alá a forró tajték lágy ölelésébe, minden büszkeségemmel. Ahogy hátammal elértem felszínét, a körbefonó könnyzselé hatalmas csattanással szakadt le testemről. Éreztem, miként húzódik össze hátamon a bőr, beszippantottam égő húsom édeskés illatát. Az éles nyilallás azonban csak pillanatokig érte el agyam. Mintha nem is égtem, hanem fagytam volna. Az égre emeltem tekintetem, csak társam arca és szemei voltak előttem, valamihez oly erősen kötött, de nem tudtam mihez. Látomásom nyugalommal töltött el és segített elfogadni elmúlásomat, mert tudtam mindezzel végre vége minden szenvedésnek és zaklatásnak, valamint vége a hazug élvezetek megalázó tárházának is. Eljött értem egy kiteljesedett békesség és a mindenen túlmutató nyugalom ősi terhe, mit mindenki oly régen kutat, de valahol mindig elveszít, mert rabja lett egy oly létnek mi valójában az övé soha nem volt, csak hazudta a szépséget és pokolra cserélte az általa adott illúziók fénytelen táncát.

Nem tartott túl soká sem testem sorvadása, sem lelkem gyarapodása.

Oly erők táncoltak, jártak Argentin tangót velem, mik akkor is irányítanak, ha megtagadjuk a létezésünket és elfogadjuk, hogy a más valóban ideért és utolért. Vitathatatlan erejük megmutatták nekem utam, értelmet adtak pokoljárásom minden pillanatának, jelezve mennyire kicsi és gyenge, a nem is létező javakért buzgón küzdő földi létember. Egy-két csontreccsenés, koponyám is csendesen roppant szét, agyam már korábban megfőtt, majd elpárolgott, de lehet a koponyámmal együtt robbant fel, teljesen mindegy, azt hiszem már vége.

Elsötétült, minden elsötétült végre. Sem hangok, sem zaklató zajok, semmi, mi földi valómat hozná vissza.

Egy ház tetején ülök. Nem is ülök, hisz nincs is, mi üljön. Ha akarom, ugyan alakot manifesztálhatok magamra, de alapjaiban már nincs semmilyen alakzatom. Energia vagyok csupán, a mindenség, vagy – ha úgy tetszik –, a nagy semmi része.

Időtlen idők óta figyelem e valaki haláltáncát – nem tudom, ki lehet vonzódásom hozzá, mégis oly erős, mint spermáé az anyaméhhez – mert számomra nincsen órák, percek, vagy másodpercek korlátai közé zárva az idő. Nincsenek hetek, sem hónapok, nem léteznek lusta, elnyűtt, nyűgös hétköznapok. Azt sem tudom, hogyan láthatom, – valahonnan régi, elfeledett képek villannak fel előttem a látás egy régebbi képességéről, de az, ahogy én látok, nem jelent hasonlót – hisz neki a doboz, amiben él olyan természetes, minden olyan kézzel fogható, nekem viszont atomi valójában mutatkozik meg minden. Szerves vagyok s szervetlen is, ha kell, más a valóm, csak kéznyújtásnyira, pillanatokra vagyok itt, mégis minden mit teszek, meghatározza a jövőt, ezért csak óvatosan cselekedhetem.

Talán most jött el pillanat és ő is elindul...

Rohamléptekkel közelített felé s elnyújtott hangjával szólította meg a bíbor színeket szikrázva táncoltató elmúlásidő. Bölcsnek, s hiúnak egyszerre gondolta e perceket, mik úgy száguldottak felé, miképp vízért alázuhanó sebes szárnyú létmadár, kinek tollazata felragyog a napfényben s elégedetten veszi tudomásul annak andalító melegét. A szépség mi ekkor reá rakódott, hamarosan odaveszett a boldogság ittas szürke légek közepett, mikor harminchatszor fordult meg körötte ez az éhes és kiszáradt világ. Valamilyen furcsa rettegés telepedett mellé, feszülten várakozott, összeszorítva tüdejét és bár szorítása féltő volt, mégis oly embertelen fájdalmat okozott, mit ajzószerek bódító csilláma nélkül elviselnie lehetetlennek tűnt, így hát tehetetlenül átadta magát ez élménynek, és szemeit lezárva élvezni kezdte, hogy elhatalmasodik rajta ez a fagyos, mégis mosolyokat féltve őrzött rejtekükből előcsalogató leigázott, bűnben fogant élményvilág. Hatalmasra tágult körülötte a tér s lassan megalvadó vére egyre nehezebben lüktetett agyában, így csak abban reménykedhetett, hogy menten kettéreped koponyája, melyből a megkövült agyvelő szikladarabként csapódik a padlóra, majd óvatos nyikorgással gurul ki életéből, magára hagyva méla merengéssel üresen bámuló testét.

Ekkor hagyta el magát!

Nem első volt már, most azonban nem érzett semmilyen rettegést, mert tudta már, lassan mindennek vége van.

De e nyomott légkörök után, megjelent az elektromosság itta hajsza, újabb lidércnyomását ültetve idegrostjai közé. Mikor fájdalomremegésének illúziója már elviselhetetlenné vált, kiragadta még egyszer magát e gőgös létvilág ragacsos hálójából és megpróbált utat biztosítani a szertehullott agyvirágzás lüktető morajának. Arra gondolt, hogy a hatalmas energiákat felemésztő nyögés hullám lehetett az, mitől megremegtek szobájában a falak és kihullott alóla az eleddig mindig biztonságosnak tűnő csendtermem padlózata, – pedig én voltam az, aki miatt mindez történt és az én erőm adott neki még hitet. Majd a halvány narancsszín erekkel tarkított, fakó-piros szőnyegen keresztül zuhant át felderengő léte a territóriumokat elválasztó terek sokaságán, minden merengő gondolatok rabláncát tekerve önmaga köré és élvezve, miként tépik szét testét az apró láncszemek, hogy engedjék szabadjára az időközben harcossá vált sziklákból porrá lett vérét. Nevetve emelte fel elcsüggedt fejét, de e kacagás olcsó károgássá hanyatlott a haldokló tereknek sivár visszhangjában, így hát azt hitte, hogy kinyíló arabs rózsakerté változtatta az időt kacagásának érces zengése. De pusztán az én kertemben feküdt. Hatalmas csattanással érkezett meg nyíló virágaim pompája közé, már majdnem élvezte is varázslatom helyének miliőjét, mikor megérezte a rothadás, émelyítőn édeskés illatangyalát, mi Pompeji láváival égetve érzékszerveit.

Határozottá vált, mert tudta, le kell küzdenie önmagát, hogy újra láthassa tisztán az eddig oly homályba bújt létrügyeket, melyek minden egyszerű utat szegélyeznek.

Azt képzelte egyszerű lesz, csak feláll, elindul s többé nem fullad, de mielőtt visszaérkezhetett volna, magával ragadta egy vízió, mely visszarántotta a lápok mélységébe elsatnyult, összeaszott testét, magával vonszolva minden esélyt arra, hogy valaha is emberként térjen vissza oda, hol sírok közt táncoltat álomvázlatokat időtlen lágy szellő és simít végig őzeket, kik néha meg-megriadva szökkennek tovább, míg egy iszonytató csattanás őket is sírva veté ez álomittas sírkert virágai közé, tovább cirógatva összeránduló testüket.

Tudtam, már nem érez merevséget. Két és fél méterre volt rángatózó testétől, hatalmasra tágult szembogarán keresztül látta, miként válik lassan megvakuló belső látása a hályogtól fakó szürkévé. Kitekintve a vélt, vagy valóságos világok különös színeiket rajzoltak lábai elé, valamint teste köré. Együtt szárnyalhatott az árnyalatok sivár sűrűségével.

Már-már elhitte, hogy visszanyerheti elveszített életesélyét, de megjelentem előtte én. Hatalmas szárnyaim kiterjesztettem és fekete vonalakkal cirkázott halvány rózsaszín tollaimmal végigsimítottam álmodozó arcát. Láttam mily kellem járja át testét, és azt is, hogy megrémült mikor először szólottam hozzá intézve felé kérdésem, miért történt mindez.

Megtette!

Lehet, hogy nem értett tisztán, és azt hitte ő engedte meg, hogy átöleljem s beterítsem életösztönömmel.

Azt képzelte ő engedett utat nekem, üveges szemeinek üregén keresztül elméjéhez, vállalva annak minden rejtelmét. Elvittem hát különös szigetem méla álomvilágához s a hosszan, álmosan elnyúló lassú ívekben kacsázó partföveny simogató homokjába fektettem még mindig kérkedő, kevély embertestét.