Lassan
kihal a Fajom. Haldoklik, fuldoklik a gondolatok sokasága sötét alagútban
rekedve, s üresség árad csupán. A csend tátongó torkába vetem magam és élvezem,
ahogy a semmi elragadja tőlem materialista világomat. A föníciai vagyonok
illúziójával terhelt álmaim mára létjogosultsággal szelik ketté a
mindennapjaim. Alattomos támadás ez az érvek s az érzelmek ellen. Balga
szemfényvesztés azt hinni, hogy a jövő változást hozhat. A süllyedésünk
elérkezett, lassan lavinává dagad. Túlsütött csirke hússzárasságára változtatja
nyeletünk, melytől köpetünk véres s ízlelésünk sivár szarkasztikus szakadással
fenyeget, tudatván, aminek el kellett jönni, az eme nemzettséghez már
elérkezett.
Áporodott
leheletek vágnak arcul, mikor tudatosul bennem, fogságban vagyunk. A nevetés is
szárazan koppan ajtóm előtt, a kopogtató halott s a belépni áhító is haldoklik.
Együtt fuldoklik a némasággal, együtt lélegzik a lélegeztető géppel, együtt hál
a halál követével és csak annyit kér magának, amennyi jár, egy apró porszemet a
mindenség tükörvizében.
Lassan
kihal a Fajom. Útvesztőben állok, a közepén vagyok, mellettem állnak a még az
egykor velem repülő hadak, kik valaha mertek álmodni szépséges fényeket és volt
hitük. Más és más volt ez az áldás, ám nekik legalább volt. Ezért kerültek
velem együtt egy oly kitenyésztett zsarnoki törekvés csapdájába, aminek
sikerült kinevelni a tudatlanságot, meggyújtani annak lángját, szürke fényét
büszkeséggé és fárosszá tenni a hétköznapokban. Lassú és könyörtelen gépezet
indult el, mely módszeresen irtja a gondolatainkat és ez már nem csupán az E.
A. Blair-i utópia rettegett része. Elindulunk, még mindig vergődünk, de már nem
érkezünk meg soha sehová. Egyetlen állomás sem várja, hogy leszálljunk és
elmondjuk, igen a szépség még létező, a gondolat naturája nem ördögtől való,
nem a rideg agyfalak adják a biztonságot, nem az anyagi javak a lét értékmérői,
hanem a természetünk legszentebb, legtisztább lénye s ideáink ölelő karjai. A
glória, amit örökül hagyott egykor nekünk, mára töviskoszorút szőtt lelkünkre,
mely nem engedi, hogy szabadon vegyük a légeket, mert attól fél leheletünk
megnyitja a szemeket és ezzel együtt újra nyílik, újra virágot bont a föld, hol
a vakok látókká, látók értőkké, az értők, érzőkké válnak. És elkezdődik az
áhított változás, mikor mindenki megérkezik a ponthoz, ahová valamennyien
tartunk. Hisz kutatásunk tárgya mindőnknek ugyanaz, csupán a felé vezető
szerpentin az, mi utunkat oly változatossá, széppé, ám épp ezért nehézzé is
teszi, mint kezdődő monszun apró patakjainak csendfolyamát s bizony ettől fél.
Lassan
kihal a Fajom. Önelégülten veszi tudomásul, hogy nyert. Én főmet hajtva,
széttárt karokkal, némán adom meg magam a rám írt sorsnak, miközt az bőrömbe
vájja újabb és újabb üzenetét.
„Kapaszkodjatok
még az arcba vájt karmokra, akasszátok gondolataitok a szembe mélyesztett
kovácsszögekre, s ha bentebb tolulva a koponyacsontot is megkarcoljátok, ne is
foglalkozzatok vele. Tovább, előre a híg velőbe másszatok, mert nem nyugodik.
Még mindig ellenünkre tesz, gondolkodik, álmodik, ír, üzen, dalol, még ha a
halál kínjait nyögi is, tovább gagyog! Hát nem értitek, veszélye van, éget a
lángja! Irtani kell e fajt, mely kinyílhat, mint mezőn az a lila virág, mit már
gyermekként is tapostunk és zúztunk, mert féltünk, ám magunk bátornak hittük!”
– ez áll most testembe vésve.
Hit
kellett? Mindent megadott nekik, hogy elvehessék tőlünk a napot. Hogy
elragadhassák mellőlünk létünk csüggedő korongjának legutolsó létsugarát is. És
lassan, lassan rá kell ébrednünk, minden megvívott pástharc, minden otthagyott
halottunk fölösleges áldozat volt, mert a sebeink eltakarták a valódi üzenetet,
mely tényleg a bőrünk rostjain át szivárgott hozzánk, de zengő érchangjainkon
távozott és azt vesztettük el a csatáinkban, ami soha nem lehetett volna e
nélkül övé, a lelkünk.
Nem, ő
nem törhette meg velünk a csendjét, mert mi kárhoztattuk önmagunk némaságra. Mi
magunk tálaltuk kebelünkbe rejtett zigótánkat élelemként elé és mi magunk fektettük
torzónkat áldozati oltárára, hogy hasíthassa mellkasunk s téphesse szívünk.
Ám
lassan majd talán ébredezik generációnk még megmaradt magja, hiszen tiszta
forrás vize érte, mely oly virágokat fakaszt haldoklóink elmúlásának
cseppjeiből, miket nem lehet csak úgy eltiporni, mert sziklaként állnak fel
előtte, mégis ha kell lágyságuk simító támasza lesz az új sarjaknak. Ám óvott
lélekgyermekeink nem hadakoznak, nem viaskodnak majd, mint egykoron eleik
tették. Ellenben a szépet mutatják s helyezik a mindeneknek elébe. Az ő bőrükbe
vésett üzeneteit lenyúzzák, lábaik elé helyezik, ha kell, hogy újra
láthassanak. Lélekillatot árasztanak, hogy haragoknak, harcoknak dögillatát
elvegyék. Életképük aranyló lesz majd, mert hiszem, szeretettel közelítenek.
Reméljük,
talán nem utópia ez is, mert ha mégis, akkor lassan tényleg kihal a Fajom
Kőhalmi Levente
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése