Lélekkoldus

Óh, szerelem! Kimondva kattogsz, mint gépfegyver zárja, amely most holtan fekvő testek fölött véresen várja, mikor hullik mellé örömittas párja. Óh, szerelem! Félelmes erőkristály, kinyitád az nyomornak ablakát, és őrültnek szemével engeded látni, e világnak őszinte halálát. S ha koporsófedél halkan kattan, férgekkel mulatja legújabb lakását. Óh, szerelem! Igazságod igazságtalan, léted is oly bizonytalan, kit megérintesz örömmel, mára mind boldogtalan. Kettéroppant Ámor nyila már, s mered maga elé ólomtorz alakban. Óh, szerelem! Ki bizonytalan – megölöd. Kinek hite van – tőle elveszed, minekutána rákacagsz, s közlöd, nem adsz újabb életet, de aljas módon simogatod, mint karodon ülő gyermeked.

Prostituált világ ostoba sarja vagyok, összeomlok halkan, s várrom fölött, ha nap ragyog, cseppfolyós arcom lassan elpárolog. Nyomort szül bennem, s lesz fertelmes tályog, lelkem lészen az, s csak nő, ha bántod. lettem megszállott, nem érzed, nem látod, parány részre szakítasz, s mosollyal várod, mikor omol végleg össze ostoba barátod. Hát játssz csak! Lelkem e hangszer, furcsa egy átok, te vagy művész...én meg csak a bábok. Drótokon csüggök, s bohócként mosolygok rátok, befelé ordítok, befelé sírok! S hogy mire várok? Nem számít, mit érzek, hisz annyira fázom. Holland cigars füstjén át új vigyort láttok? Halott e lélek, s haldokló a lény, mit találtok.

Jajszavát idő mossa e toroknak, mely látszatjátékot éltetőn küld, s elémenvén az élő pokloknak, a tündérek földjén tovatűnt. Angolbíbor ikonkép! Önbírásan ítél, mikor fellép, arca, ha emelvényre ér, mosolyt szakít agyamból, mikor tép testemből gennyes húscsomót, csüngő mócsinghegyet, álomra hajtja bársony fejét, mielőtt megvetőn felnevet.

Hátadon kúszik most fel a rémület, hajadon hajnal jő, s mit talál majd – révület, márványhoz tapasztja arcod, s lám mi lett? Gyilkossal jár dicső idő s büszke tett. Mondtad, könnyek köszöntöttek tegnap, de higgyem-e? Nem tudom, e feleletnek mi lészen hitele, nem álom-e, minek ösztönös lett eleje, s félelmes riadat jött, mert hatalmas ereje. Mögötte én nem vagyok, s nem bízhatok, - tenyeremre nem fektethetek fényelő csillagot, sem fényes holdat, mert felhőmtől nem ragyog, mert számodra csupán apró pondró vagyok. Figyel, mikor zúzod halomra testem, s mikor halottra, fehérre meszeltem sápadt arcod hiába rejted előlem, semmit sem bújtathatsz el belőlem. Vonzol, taszítasz, közeledsz, visszalépsz. Hány lesz az a lépés, mellyel közelembe érsz? Vajh’ mit teszel, mit vársz, remélsz? Naiv e hit, amelyben benne élsz. Mulattat, míly szörnyű vagyok! Mulattat csodálatos, tükörcsapda alako

Újra folynak szavak, s válnak létre mondatok. Töretlen fájdalmak vannak, vajh’ mit is mondhatok? Mint üres, megrepedt ablakok, porosan, éhesen tátongok, szeretnék lenni más alakzat, de sajnos húsból és vérből vagyok. Fia vagyok halott napoknak, vértől iszamos szemmel pislogok, szülötte lettem üres éjszakáknak, bennem csak halvány tündérárny ragyog. Mint az özönvíz s az áradat, elmosok tüzeket, mit más gyújtott, elérve a lelked köré emelt falakat. Kitárt kézzel létem az, mit feléd nyújtok. Építsünk együtt körénk kővárat, s ejtsük rabul álmaink majd ott, ringatózzunk, mint összetapadt álomfonat, s mint papírcsónak, mit e két kéz összehajtott. És ússzunk együtt a messze jövőbe, mit e mocskos lét nekünk hagyott.

Boncolok! Halott lelkeket, s táncra kél vélem e világ. Életjárvány tépte üres tereken, koszladt porát szuszogja rám egy haldokló örömvirág. Rozsdás hintaoszlopok önhitten, kik között csonka csontszilánk csupán ez arc, vériszap pocsolyában látom gőgösen, míly sebeket hagyott ez életharc. Léte nagy belépő, a nagy nyitány, ostoba keringő ez, mely annyira hitvány. Mint csonkolt, csókra ingerlő szájmosolya, mely mögött ott ül a kusza fogcsontharmónia. Érett múltszépségű halott ez, nyomorlábait mocsokban húzza, mégis hitet visz, jóságot feltételez, miközt bőrét a fény húsáig nyúzza. Rárivall jelene: a feltétel ez; te már nem léphetsz sehová sem vissza. Bár az út s az élet megfordulhat, és mégis mindent megtagad, a fényed elragadja majd tőled, önmagad!