Lélekkoldus

  Menjünk a naphoz, Édes! Menjünk oda, hogy élhess, de várjuk a holdat, az éjt, hogy félhess. Menjünk a tűzhöz, Édes! Menjünk oda, hogy éghess, de várjuk az esőt, az orkánt, hogy félhess. Menjünk a márványhoz, Édes! Menjünk oda, hogy széttéphess, de várjuk a földet, a rögöket, hogy félhess. Menjünk az oltárhoz, Édes! Menjünk oda, hogy félhess, de várjuk a halált, a gyászt, hogy újra élhess. Menjünk a halálhoz édes! Menjünk oda, hogy élhess, de várjuk a fényt, az életet, hogy őszintén sírhass és félhess.

Kegyelmet kér kezem között a szél, oktalan ostobasággal ostoroz, mert fél. Tegnapok tünetei tényként támadtak rám, mondván mogorva múltam morajdalát. Sziszegett szép szél, szétfútta ujjamat, lengve lobogóként, lebbentve utamat. Csupán csikorgva, csendben csobbanni akartam, arisztokratikusan aranyló arkangyali rangban. Dúdoltam délceg, daliás delelőt, mielőtt naptánca némán nagyon nagyra nőtt. Ismerős istenek intettek pihenőt, ezerszer elsírta eszméit, majd lőtt! Hitte, hogy helyes hangja, de ledőlt már minden még azelőtt, hogy a mindennek szívében pókhálót szőtt