Lélekkoldus

Szép emlék egy szilánkos szikláról, már lenéztél az istenített bálványról! Szomorúan személyes szeretet szaladgál, szemed szélén született, szenvedve szívódott szét, széttép s szép, egy romlott feslett kép. Bár imádod imádni is, mert ringó alakját ismered, zölden és szolidan, mint a véletlen s a vérző ismeret. Kedves, kellemes e füst. Átlebegtet ismeretlenen, ezáltal lesz nedves, szellemesen nemes, mi boldogtalan, mégis szemérmes. Lehullnak hát olcsó fémkönnyek, s a síró sólymok árnyékában elvesznek e törvények. Csak bámulok, merengve örvénylek, már nem sírok, s nem is remélek, Csak élek!? Vagy él bennem a lélek!? Él, élt, van, volt? Veled a véletlen vétkezett, hát innen is lemarad az utolsó ékezet

Valahol, valamikor, de mindig középen, vinnyogunk s viszolygunk csak sötéten. Érezzük, mert semmit sem látunk, már megint fél lábon állunk, vagy épp ülünk, és csendesen várunk, vagy vadul, szenvedve forgunk s ordítunk. Mikor víz alatti világokat testünkkel beborítunk, belénk áramlik e sós tűz, s arra kér, hogy megnyugodjunk. Csak az első fáj igazán (mert második nincsen) majd virágunk rothad el a fejfán, boldog örömmel tettük oda neked, szándékosan nem temettük veled, hogy mosolygva lássuk, ahogy szenved, vigyorgva nézzük, kik sírnak feletted. Mi is itt vagyunk melletted, kik siratnak, semmit sem jelentenek. Csak mi számítunk, mert mi már történelem vagyunk, fehérre száradt csontozatunk, de vigyorgunk rajta, csak vigyorgun k...

Állandósuló félelmeim életem sodró forgatagára is kihatnak. E rosszérzet mára már rettegéssé vált. Zajmasszává mosódik össze a háttérzene, és a tömegek felzúduló moraja. Nem ismerem eredetét, nem is tudatosul, csupán érzem... Érzem, hogy közeleg valami. Vajon állati ösztöneim sejtetik a szilaj szicíliai jövőt, vagy testem rostjai adnak e jelet idegeimnek? Nem tudom. Most először rettegem igazán halálomat. Állandóvá vált a nyomás, s egyre gyakrabban szédülök meg. Arctalan üvegbohócok nevetését hallom. Dühömet zúdítanám rájuk, de köti még testem – eszem. Veszettséget érzek lelkemen, és csak dühöt látok, ha a tükröt nézem. Látnok vagyok csupán, de úgy érzem, megvakultam. Eme egyre torzuló létben régi istenségekhez fordulok, örök bánat művészei ők. Testemre jelet festenek, s fénnyel árasztják el a teret, melyben rothadás édesen fanyar illatát falják, nyomorra éhes érzékszerveim. Mit tehetnék? Rángatózó idegszemmel ébredek, minden sötét éjnek hajnalán, mikor az árnyak még mosoly

Érthetően kusza vonalakat rajzolok, szavakká állnak össze. Tán’ minden jóra fordulhat, mert mindennek másképp lát mögéje. Kétségbeesve menekülsz, átölel, s körbe vesz, látatlan fogja két kezed majd, s túlvezet. Hátulról lágy zene hozza e csendet, azt, mi fergeteggé válik egykor benned. E színkavalkádot földre csapja, majd előtted térdeplő párnára varrja, s a szótagokat lelassítva húzza majd vissza. Marja tudatod, s valódi világra nyit, ébreszt, arcokat nem kímélő barázda jelez, de érzelmeket rejt s fedez. Felszakít! Keblére húzza fájdalmadat, elhagy, érzéstelenít. Add hát át tested e gyönyörlebegésnek, hisz szebbé tehetne, mint ahogy képzeled, arcodhoz simul, mikor nyílik majd szemed, s apró csendlépted tipor parány üveget... ...mely búcsúzóul hátramaradt.

Amint vörösen izzó lámpaernyő alatt vonagló szűz női test vetél, úgy dermed hideggé lángoló testem, mely oly forró. E gyülekezet, mely füst által tekint le rám, csodálattal nézi, hogy vérzik el sebek nélkül viaszfehérre feketedett testem. Vágyom, talán nem is tudom, hogy mit, pusztítom magam, vagy nem is tudom, hogy hol, mikor és kit? De fénytelen orcámra mosolyt derít. Esetlen szobámban könyvekből épített nyomorult piramis, melynek őszintén része vagyok, még ha magam átkozott vagyok is. Tények nélkül, félve gondolom, hű életszolgám átérzi, mily gátakat szaggató e puhány. Kinyitom magam, és mások elé állok, önmagam - félen vagy egészen - kis talány. Sírt vetít a bánat, a könny nélküli öröm visszafojtott rémület. Kívánom, közeledj, hogy tüzet szíts rám, de nem érzem át, hogy ez csak őrület.