Valahol, valamikor, de mindig középen,
vinnyogunk s viszolygunk csak sötéten.
Érezzük, mert semmit sem látunk,
már megint fél lábon állunk,
vagy épp ülünk, és csendesen várunk,
vagy vadul, szenvedve forgunk s ordítunk.
Mikor víz alatti világokat testünkkel beborítunk,
belénk áramlik e sós tűz, s arra kér, hogy megnyugodjunk.
Csak az első fáj igazán
(mert második nincsen)
majd virágunk rothad el a fejfán,
boldog örömmel tettük oda neked,
szándékosan nem temettük veled,
hogy mosolygva lássuk, ahogy szenved,
vigyorgva nézzük, kik sírnak feletted.
Mi is itt vagyunk melletted,
kik siratnak, semmit sem jelentenek.
Csak mi számítunk, mert mi már történelem vagyunk,
fehérre száradt csontozatunk, de vigyorgunk rajta, csak vigyorgunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése