Lélekkoldus

  Friss kávé illata álmosan tölti ki a hajnali teret, a szobám terét. Maszájok énekét dúdolva reszkető pillával, bágyadtan kelek, s a csönd nyújtja kezét. Nehéz hajnalok válasza (ez!) éj szólít bajvívásra, s lehet, megkéri hold a nap kezét. Fura üzenetet hordozva apró cetlik betűt viselnek, mint heget, a jövő, a jelen, a múlt hegét. Gázlángégők együgyűn villogva égetnek apró, őskorom jelet, a csillagok fényjelét. Tűznapló fölé hajolva pille rebben ívben, s aprót remeg, siratja éjjelét, mely eltépte tőle akadozva, egy mosollyal illetett élet, szép csendleheletét.

  Őrült könnyvihart kavart gyöngybohóc-dühöm, önmagam – másokkal együtt – most pokolra küldöm!     Sor aláz meg sort, mondat mondatot, minek hát kimondani ez utolsó szótagot?     Romantikus pillanat a múlt árnyai közt vész, életünk napjait feltálalja e tálcán a penész.     Zavart elménk zavarodott mosolyokat csalogat, idő már nem miénk, nem barát, csak halogat.     Fájdalomnak enged teret, s üres e vég nélküli vágy, ahelyt, hogy köhögne ránk végre megváltó halált.     Röhög rajtunk, ránk súgja: ő biz’ velünk, szítja fel az mocskot, amiben élünk.     Hiúság hajtja előre e fontos nyomort, felkavar, mint gyomorsav az éhes gyomort.     Meg nem értett porvilág sarjai vagyunk, üres szobáinkban üresre mossuk agyunk.     Így könnyebb most, mert lehetünk magunk, igazi arcunk semmi már, mert igazak és semmik vagyunk.

Korhadnak hegyek s életek, Engedd, vezérük hadd legyek; ki ékírás titkain tetszeleg, sírgödrök felett jót nevet. Sorvadnak hegyek s életek, dögömet dongják dünnyögő döglegyek; örömpondrók az, mit testemben nevelnek, mulatságos mozgóbáb lehetek. Rothadnak hegyek s életek, senyvedek én is, ha lehetek veletek; kővévált kínomban boldogan bűnt vetek, Purgatórium porondján élő bolond leszek. Lángolnak hegyek s életek, tisztító tüzei ez égnek most hadd legyek; viszolygó lelkeket örömmel illetek, szenvedő húsokat illatra égetek! Megfagynak hegyek s életek, emésztő gleccserek titkai hadd legyek; s mint jégbe vésett halálszellemek őrizhessek megfagyott tetemeket. Felsírnak hegyek s életek, fájdalmas könnyeik hadd legyek; tisztítsak földeket, lelkeket, miként ez élő síremlékezet. Szenvednek hegyek s

Akarsz-é engem még élet, Akarsz-é még életszerű szűz, Látod-é milyen jelet éget, Látod-é hogyan mar e tűz, Ismersz-é szorongást s szót, Ismersz-é Bűnöst s bűnt, Mondod-é, hogy láttad még a jót, Mondod-é, hogy őszintének tűnt, Sírod-é halkan, nyögve bűbájt, Sírod-é hamvadva álmod, Kímélsz-é, mint feszített malájt, Kímélsz-é, mint féltőn világod, Remélsz-é tőlem felhőtlen erőt, Remélsz-é mosolyt fáradt arcomon, Bíztatsz-é, mint félénk gyermeki hőt, Bíztatsz-é, ha eljön egy alkonyon, Küzdesz-é hiába reménytelen, Küzdesz-é, ha jó e boldog vágy, Lüktetsz-é, ha válladba mar esélytelen, Lüktetsz-é, mint léttől száradt iszapágy, Tartasz-é előadást üres katedrán, Tartasz-é, mint szél madarat a légben, Büntetsz-é, s leszel láncom kalitkán, Büntetsz-é, mint nyomortörvény régen, Hallgatsz-é sötét kövekkel illetett hangomon, Hallgatsz-é csendet, mely csodával vonaglik, Érzel-é hőt, mely csordul az betonon, Érzel-é szerelmet, mely a

Mint vízbe fordult sáska, kapálódzok s nézek most hátra, mikor e hal nedves szája, halált mond – némán kitátva, elmúlásom gőgjét arcomba vágja, elnézésem kérve, nem kiáltva, lihegve merül le, nem zihálva, mert ez az ő utolsó haláltánca. Szűkölök, mint farkas a csapdában. De lerágnám én inkább a lábam, mint feküdjek némán egy halottasházban végzetem várva testemnek lázában, bűzös verejtékjárta, lucskos ágyában, mosdatlan arcomat nyugtatva párnában. Ébredve pont vagyok az idő markában, mert elmúlás guggolt le szobámnak sarkában. Kértem hát, engedjen, oly szánalmas e lét, hadd legyek hómezők, s alattuk a rét, hadd szőjön idillt belém ez álomkép, vágyom már érkező estéknek idejét. Halk szavú sóvárgás színterhes kezdetét, várom, mikor majd szomorún szobámba belép, s mellemre helyezi óriás kezét, hogy kiszívja életem utolsó cseppjét. Égignyúlt mecsetek mögött sétálok, Koránnak szent sora közt békét olvasok, lázamban

A máskor oly tündöklőn nyugodt, lassú örvényeket kavaró, csábító színeivel elkápráztató folyam, most tajtékzó, iszapos, alaktalan őrültként vonaglott, a sáros, barna, időknek nyűgét magánhordozó bakancsom talpától néhány centire, néha iszaphabot hányva megkopott bőrére. Elég gyakran üldögéltem mostanában itt, a partján, élvezve, esővízétől átázott ruhám tapadását, mely bőröm minden rezdülését követi. Csatakos, csapzott hajam hosszú fürtjei, vállamon szétterülve unottan mutatják az egyre múló időt. Déli tizenkettő felé járhat, – bár lehetne akár négy, vagy öt óra is, ez már engem nagyon régen nem érdekelt. Kockás flanelingem bal felső zsebéből – remek, jobb kezesek mindig a szívük felet hordják mérgeiket – cigarettát vettem elő, nedves, emlék cigaretta tartómból. Ezüsttel futtatott előlapján az örökké veled felirat díszelgett, ostoba túlcicomázott gravírbetűkkel. Arcomba vihogott a mögötte tükröződő, vigyorgó torz arckép, az enyém. Csak azért nem vágtam azonnal a sárten

Lassan kihal a Fajom. Haldoklik, fuldoklik a gondolatok sokasága sötét alagútban rekedve, s üresség árad csupán. A csend tátongó torkába vetem magam és élvezem, ahogy a semmi elragadja tőlem materialista világomat. A föníciai vagyonok illúziójával terhelt álmaim mára létjogosultsággal szelik ketté a mindennapjaim. Alattomos támadás ez az érvek s az érzelmek ellen. Balga szemfényvesztés azt hinni, hogy a jövő változást hozhat. A süllyedésünk elérkezett, lassan lavinává dagad. Túlsütött csirke hússzárasságára változtatja nyeletünk, melytől köpetünk véres s ízlelésünk sivár szarkasztikus szakadással fenyeget, tudatván, aminek el kellett jönni, az eme nemzettséghez már elérkezett. Áporodott leheletek vágnak arcul, mikor tudatosul bennem, fogságban vagyunk. A nevetés is szárazan koppan ajtóm előtt, a kopogtató halott s a belépni áhító is haldoklik. Együtt fuldoklik a némasággal, együtt lélegzik a lélegeztető géppel, együtt hál a halál követével és csak annyit kér magának, a