Lélekkoldus

Csak néhány sárga fotó leszek neked, meg apró porszemek, mit szertevet a szél, talán lelkemnek hiszed majd emlékem, pedig mindig tudtad mennyire fél! Fél sötét holdtól, fél naptól, fél jótól s jogtól; örök rettegés miben e gyenge arc él, a látvány s a múlt kísért, most tudod, nem pusztítás volt a cél, de késő, mert szerelmet vesztettél; az egyetlent, az igazt, pedig nem te féltél, csak nem hitted nekem, nem bírom tovább vinni nyomorom, mert már nem él. Rossz szavak, rosszkor! Gondolat hatalmát árnyék palástolja, rám teríti negyed hitét s nem tér vissza sem hozzád, sem hozzám, mert szabad akarat az, melyet oly sok könny kísér. Belemarkolsz, simogat porom, Mégis oly sivár, üres lett neked e tér; fülledt dallamot dobol, hangom hallod, pedig csak áramlott, lüktetett a vér. Tudod jól, sok lett; az, mit gyűjtesz a múlt; gép lettél, artériád már nem igazi ér. Ordítanál: nem így, nem ezt akartad, csak reményt kértél,

Fel, halottak s halálraítéltek! Fel, barátim, csak nézzétek! Fel kedves rágj csak! Étek vagyok neked s vétek. Fel, halottak s halálraítéltek! Legyetek részei az létnek, legyetek rabjai az egésznek, s hű társai enyészet szelének! Fel, halottak s halálraítéltek! Nincs már újabb csodaréteg, nincs újabb vadcsalétek, társaság sincs, csak lélekszegények. Fel, halottak s halálraítéltek! Némán nézzétek, ha beszélek, szótlan érezzétek, hogy élek, hisz tudjátok, mi lész az ítélet! Fel, halottak s halálraítéltek! Nem sajog már, hogy félek, s nem villan már kékje az égnek, engem is halálra ítéltek!