Lélekkoldus

Fekete hegyek haragját hozod magaddal. Aranyszín döglegyek zümmögő szavakkal hoznak áldást, az enyészet áldását! Kőbe vágott nevek alatt fekve, zárt karokkal gyakorlok most kegyet, hogy végezzek magammal. Elveszem illatát, az életem illatát. Hiányzik nekem szemed, vak lettem harcok által, itt hagytam veled viszonzatlan vágyam, s átokkal sújtom vágyát, hitemnek vágyait. Sohasem adott nevet az élet, csak örömhalottnak, sohasem küldött jelet, csak tüzet izzó maroknak, hat láb mélyen veti agyát, hideg ágyait. Még fáj neked, lehet, de nem érzed magadénak fájdalmát, s a hegyek nem gyújtják meg haraggal e szomorú máglyát, bánatnak máglyáit. Halálom közelg most veled, nem játszhatom sorsommal, meghasadt most szívem, s szíved telve jajszóval, /mit tettél?/ Elvetted lángját, egy őszinte bolondnak lángjait!

/síremlékezet/  Rácsodálkozom, mint újszülött a napra, ki ösztönös mosollyal, bambán fogadja, üres méhedben csendben foganva, múltja van csak, csupán azt siratja. Morajlást szül most a csend, s fekete bosszúhang tör át most a téren. Barátim hosszú sorban, túl nagy itt e rend, halálom nevetik szemközt oly régen... …vagyok életegó elem, szenvedélyem sétál, játszik velem, kézenfog, átölel, bókol nekem, mit lelkemnek hagy örökül, az félelem Klasszikusokra emelem fejem. Tétet szül az élet! Hordom sorsomra szemetem, szeretem. Megtettem e tétet! Nevetve nem néz, nem int nemet, jelezve jólesőn, mint arabs jelet, védőn vés varázsigét, mit tűje vezet, nem nevez néven soha többé neked e halált sóhajtó síremlékezet…