Lélekkoldus

Tegnap meghaltam újra! Életvizem palackja homokszáraz, miként tévedéseim útja. Totemek megvadult tánca mellettem csak ócska álcája, torz bensőmnek koptatott mintája. Hullafolttal érkezett ez éj, s lehelte bőrömre titkait. Apró ajkáról, mint női szeszély, szaggatta szürkületnek acélláncait. Mindent feldúlva jött éjszakai fény, tánca simítva bőröm ráncait, meglátta bennem mi erő s erény, midőn vázam leokádta húsruháit. Álltam acélszín meztelen, s a köd eszmélt először rám, majd hold táncolt lelketlen testemen, mint dürgő fajdkakas hatalmas pusztán s az arannyal körbefont ónserlegen. Taszított rajtam hűsítő harmatkorty, azonnal látta, azonnal és tisztán, hogy nőnek szirmok dizőz testemen, buján, édesen, elevenen, de tisztán.