Lélekkoldus

Kezeim között aludtál el, tested melege adta gyönyörrel fonódik lelkem, a testem megremeg, s ez álom megtelik szerelemmel. Füstgőzösök húzzák lassan vontatva, Sötét ködük csattan arcnyílásaimhoz halkan, s ez álom megtelik szerelemmel. Árnyék kúszik padló résén, hold fényében e vér sötét, ziháló testtel köszönt az éj, s ez álom megtelik szerelemmel. Csendes buborék pattan most szét, tested illatos verejtékben, szép arcod angyali fénye, élesebb a kép, s ez álom megtelik szerelemmel. Szemedben ragyog a sötét s a bronz, karjaid közé taszít ez ismeretlen, vonz lefelé ágyékod párnájához, s e torz álom megtelik szerelemmel. Lüktető testem beléd tapad, ujjaink fonódnak egybe, csókunk ragad, áhítat az, mi a test után marad, s az álom megtelik szerelemmel.

Sár sikított szennyes vízen át, láttam halvány, ázott mosolyát, s hallom cseppnek lebukó zaját. Tűz harsogott hosszú éjen át, szél vitte hát reccsenő baját, simítva fűt s haldokló arát. Fény ordított nap sugarán át, égetett száradó kopjafát, pofozva fel bíbor oldalát. Hang visított tompa télen át, s mint disznó halálnak hajnalát, üli meg életeknek jó torát. Eb vonított szűk hajnalon át, vicsorgva fémsorja fogát, marta át időnek múlt torkát. Hús rikoltott véres téren át, érzem édes rothadásszagát, s tartok kézben porcból tiarát. Csont üvöltött halott érán át, kattanva jött, hozva sorvadást, s némák közt suttogva az elmúlást.

Szörnyű öltönyt nyújt felém gyönyörűn mosolygó, női lélekhang. Durva, posztóból szőtt gúnya ez, melynek imája s hibája egyedül mintája. Mert bárhogyan tekintesz is rám, s bármilyen halkan szólsz is hozzám, bámulok csak üresen, mint tekergő kölyökkutya, ki anyja forró öléből szopni kíván. Úgy nyílana nehezen lelkem s a szám, Csak még egy percet várj! Csak még egy percet szánj! Mindjárt kész vagyok! Látod!? Már nem is nagyon remegek, Csak belül. Kívül már nem szenvedek! Nézd! Figyeld csak, hogyan nevetek, amilyennek látni akarsz, kívül olyan leszek. De hadd legyek néha csakis az enyém, s akkor maradj mellettem, de senkim se legyél!