Lélekkoldus

Szolid szemedben kővé dermed az idő, ha látod e csodát. Mosolyod szól, nézd mily olcsó a jövő, s ha lépsz majd odaát, melléd ér acélt s üveget egyszerre törő, őszinte erő, érzed a falát, vigyázva szemléld, mert őrülten dühöngő bölcsőm volt, mi börtönbe zárt. Néha tiszta forrás vize vagyok, de vigyázzon, ki imád, mert dühömben kárt hozok, s mérgezem, ki belém márt. Ne sírj! Nem direkt fájdalom, mit okozok, tehetetlen e test, melyben bezárt lelkem ajtót remélve zokog, szememnek könnyein át. Azt hiszi, belőle távozok, mikor sikolyára szájat tát. Fekete pondrót lát, mely remegve mozog, apró gombszeme lelkébe lát. Szemem mögött koponyám ropog, ha nézem e csodát, megnyugvás jő, álom kopog, hogy hidd, látom majd a csodát .

Néha ajkam szólana hozzád, de van, hogy szíved zárva. Néma dallamom repít olykor magzatot lüktető méhedbe. Csendes csecsemőd most küzd benned, s az életre várva óriás énekét ordítja, borús ódaként lelkedre. Nem a tiéd, és nem az enyém, és nem magától fogant e remény! Víz tükrében tipródva törik szét arcod mása, apró lábak alázzák e pocsolyát. Elméd megriad, mikor tested vágya szétrombolja bensőd hallgatag mosolyát. Gyönyörű éden most szomorú lelked ágya, mely pihentet, s kékje arcodra vetíti alakját. Tündérkönnyek szántják szép szemed, megható kép ez, mégis megremeg. Igaza, akár lehulló eleganciád, akár a melléd csapódó mesevilág. De gonosz világ sanyarú tükre ez, melyben csak te egyedül vagy gyönyörű nékem, nem riaszt meg most dallam sem fürge nesz, és semmi sem emészti nyiladozó énem. Bár néha túl halkan szól hozzád, hidd, várja szíved nyílását néma dallamom. Jajongva sír fel, akárha apró élet, s én oly bo