Lélekkoldus

Mikor rám szállt a sötét, szálltak nevetések egy temetésen. Mikor felém nyújtotta ölét, hogy fájdalmam magját beleürítsem,     megragadtam félénk kezét, s mint hóval játszó sárga köpésem, csúsztatva zártam le szemét, hogy ne lássa áldott összetörésem.     Örömmel ittam lélegzetét, télben is ragyogó északi fényben, húsomból marva ki kicsiny filét, altatva tányéron, mélyen, feketében.     Fanyar, életízű, nyálkás zselét ringattam torkomban talpig erényben, majd okádtam boldogan, de csak felét, maradék maradjon mélabús emlékben.     Vágyamnak engedtem terét, mint víz forrott kormos üstedényben, inalt, miként menekvő menyét, szabadult tőlem hamis büszkeségben.     Szemem mozdulatlan erét hidegség rágta, s a nap lemenőben, hallotta e mélabús halálzenét, s mint haltak el nevetések egy temetésen.