Lélekkoldus

Harangok vonagló tánca érintette meg ajkaimat, kiképzett sírköveken át bíborragyogással érkezett hozzám. Diszharmonikusan rázkódik az idő. Vörös fényen át közelít felém, rágós remegése megfakítja csontsovány arcom bőrszínét. Hantjaikon ugráló halottak most gondolataim, rám mért ütéseiktől recsegve csattannak ketté csontjaim. Múltamat nyögve kérném – adjon nekem új erőt, s új értelmet féregrágta szívemnek. Szakítsa ki belőlem franciásan e dallamtöredékek tárházát. Hagyja szeretni végre önmagam, hisz rám van írva, valójában mit is jelenthetek nekik. Szállnom kellene, repülnöm, mégis hátamon fekve, izzadtan sajog testem, pedig túlléptem már idejétmúlt bánatképeimen. Azt hiszem, a bizalom hiánya éget, nevet rajtam, kacagva tükröt tart, s közli, nem várja a véget. Hason csúsztam elé, s rettegve kértem alázatát. Könyörögtem esélyt az élethez! Sírva láttam, röhögve fordult el. Ekkor torzultam magam köré, s fontam kaktuszárkádoktól ölelt lelkem völgyére acélburkok özönét. Két tenyere

Bús fűzek aljában térdeplő mágus áztatja könnyel mágiáit, mit szétküldött Ő, esztelen Pilátus, mint északi szél rabszolgáit. Aggott nyelve forgatta szót, ahogy könnyen kiejtett imáit, szárazon daloló fekete, fújt fagott, hangja életet szilárdít. Ősz fürtök inganak, csöndesen csüggednek, fehér arc, mint éji hó világít, esdeklő szavak mik torkából feltörnek, lüktető hangja, mely mégis elámít. Melléje érek, kérek kis helyet, hogy javítsam életem hibáit. Szárazan felnevet – félek, nem lehet, nem e helyt osztják triviáit! Reszketve állok nyüszítve fel, csak küldje el hozzám világait, Babilon szajhával hálok, ha kell, s tagadom életem csúf csodáit, de elfordul, itthagy, üres e hely, hol esdekve vártam félelmem óráit, aprónként keresem, maradt-é jel, mely mutatná, mi volt itt, varázsnak orgiáit.

Színházat rendezett az éj, s árnyak játszottak, megtelt velük a tér mosolybábnak látszottak. Madzagokat kaptam, s lettem mély háttere hűs vászonnak, s hivalkodó, halk nőszeszély sóhaja holt álmomnak. De szakadt a madzag, és én, roskatag személy látszottam sarokba dobottnak. Szólt csendben az éj, ne remélj! Tettesd magad inkább halottnak! Hát ilyen színházat rendezett nekem az éj a bábok megrúgtak, megtapostak, s rendez majd neked is, csak hogy félj, úgysem mered majd mondani másoknak!

47 könnycseppet sírtam el éjjel, 47 kristálytiszta sebet, 47 percen át ziháltam kéjjel, 47 helyen láttam testemen heget. 47 arcon simult szét mosolyom, 47 festetlen nőarcon, 47-szer reszketőn álmodom, 47 látomás most harcom. 47 könyörgés száll most ez égre, 47 istentelen vallomás, 47 út, járatlan vezetett félre, 47 ostoba végállomás. 47 dallam angyalerotikája, 47 jel, kellem fülemnek, 47 végzet gyönyörfája, 47 szülötte Lo kertjének. 47 billentyű okozta fertelmes zaj, 47 őszinte rajongás, 47 sóitatta szókacaj, 47 felvillanó életragyogás. 47 foszforfény sötétjében, 47 haldokló szívzörej, 47 kinyújtott kéz ez éjben, 47 félelmet kér, s növel 47 páratlan pillanatot, 47 bódító varázslatot, 47 szőnyegen repülő fonat hoz, 47 szörnyű vázlatot, s alázatot. Kőhalmi Levente

Rozzant ér fut talpam alatt, s szelé ketté e várost. Fürgén csapó csíkhalak alkotnak még boldog párost, miként botladozó ősalak, ki keresi értelmét, de már most gondolván arra, mely halk salak lész vízcsepp által sárrost. Őszidő jő most hozzám, simító, mint fátyol beterít, sárga, bordó, boldog parám, mit éj csendje, mi feketít. Erdőillat, meddő arám álomfilmet levetít, szél hangja, mint síró anyám támogat, tép s nemesít. Szépreményű e múlt közeg, borús a jövő most bárhol, felém nyúló csontkezek intenek, mint égő jászol, s leboruló, halk fejek – mind egy éltet gyászol – , mint falamon izzó égjelek, testemben láz léhán lángol. A csendet kérném – jöjjön most el, kér, sikolyszántott agyam várjon. Ordítás fut napmeleggel, s égett testem tüzét fájom, szájam helyén néma heggel szó érkeztét újra várom, szakítom szét, s vérfelleggel ér véget ez búvilágom. De újra jő az ősz, a széljaj! Lengnek levelek,

Nem ily szót akartam, sem ez folyamatot! Tüzekkel ülve mást mutattam, harcot s fájó áldozatot. Mellembe markoló szél rejti el örömbe hajló ív dallamát, fülem néha hallja elmém élettől szenvedő ivadékát. Románcát járja most más! Szüljön kőből Ő várat, hozzon hosszant szarufát, s adjon álmot, párat. Arany szablyám lelkeden élezem, rákészülök ragyogásra, ha fáj, érzed, hogy létezem, megjöttél ez átadásra. Vajh’ miért érzed bűnnek poros padlások rejtekén, s ha benned összegyűlnek, miért dobod egyenként sárga lángnak fészkébe fájdalom-hars hangod? Megtisztulást könyörgve már nem érzed, nem tagadod, merész penész illatát fantomcsúcsos hegyeidnek, trónra tartva királyát kettécsapott nyelveidnek. Kőhalmi Levente

Táncolni akarok most egy temetőben, könnyeim hagyva mosolyomra. Repülni volna jó most sűrű esőben, s hagyni haragom nyomoromra. Túl zord a szél most e csendszőtte erdőben, hogy zenét adjon örömgyász táncomra. Szépen forgok fenn a levegőben - spirálvonalt festve fekete vásznakra. Félve dohogok kályhaként ködszőtte felhőkben, Gondolva gondtalan csalóka álomra, hol nyílik zekém életlen életben, szívemet fedve fel találomra. Táncolni akarok most egy temetőben, s kérni téged, vigyázz most gyászomra. Fetrengek forrón légitta lepedőkben, tapaszd most füleid fájó mellkasomra. Egy hajnalon s majd délidőben tekints le boldog mosolyomra, mikor a nap vöröslőn fest lemenőben csendéletportrét szürke falaimra, véremet issza alázattal, oly esendően hangfoszlány érkezik válaszomra. Magam látom szemében, hiszek szeretően, miközben árny vetül vallásomra.

Fehér pillék lámpás alatt, holdra jár, ki hitét lopja, osonna, de hátra haladt, hószánon szállt mély pokolra. Köhögtet e hideg falat, elhagy ma, mint orrot pára, megfagyaszt most arcot s agyat tél apjának hűs álcája. Hideg könnyét napfény issza, leolvadnak völgyek s hegyek, halálból lész élet újra, s láthatóak kegyhelyek. Felharsanó madársereg gyászénekét fújja, fenn táncolván rügymesterek láncokon vett súlya. Buja hőség táncát járja, hűsítőjét tó adja, naplementét akképp várja, mint jószágát a jó gazda. Színvilágok nyüzsgő árja csalogat, mint búlabda, kicsiny esők gyönge sárja repedésre szárad ma. Szürke az, mi költözött, besétált, majd csöndesen esőcseppbe öltözött, s a föld felett járt peckesen. De bús szemébe könny szökött, bár arcát tartja mereven, élhetném, hogy felhők között nap simítja agg fejem.

Üres köröket futottam éjjel, csak aszfalt sírt sivár szólamot. Figyeltem fényeket, s az ablakod kéjjel nyílt, de tudtam, már nem vagy ott! Ágyadon hevertem, éreztem - remegsz, s éreztem, amiképp meghalok! Testnyelved édesen üzente: szeretsz, ám félek, csupán csend az, mit adhatok. Hideg élet szavába most beleborzadok, kegyetlen, savmarta démoni lelkem. Egyre érzem, miként belül rothadok, elhagyni készül most jellem s a szellem. Mámoros pillanat nem hoz már nyugalmat, Lélekkoldusként kertekben sétálok. Úgy hittem, szócsillag ad nékem hatalmat, /tudom már/ sírkertek nyugalma mekkora átok! Feloldoz némán nevenincs szajhám, elmém szülte néma vágy ő. Keleti ábránd fetreng most párnán, s merev testembe fájdalmat sző. Apró pont felvillan, izzik e szem mögött, még sincsen arcomon komor izgalom, s kezemben fekvő két üveggömb fölött nyugodva úszik el, utolsó alkalom… Bizarr s