Kőhalmi Levente: Jő az ősz
s szelé ketté e várost.
Fürgén csapó csíkhalak
alkotnak még boldog párost,
miként botladozó ősalak,
ki keresi értelmét, de már most
gondolván arra, mely halk salak
lész vízcsepp által sárrost.
Őszidő jő most hozzám,
simító, mint fátyol beterít,
sárga, bordó, boldog parám,
mit éj csendje, mi feketít.
Erdőillat, meddő arám
álomfilmet levetít,
szél hangja, mint síró anyám
támogat, tép s nemesít.
Szépreményű e múlt közeg,
borús a jövő most bárhol,
felém nyúló csontkezek
intenek, mint égő jászol,
s leboruló, halk fejek
– mind egy éltet gyászol – ,
mint falamon izzó égjelek,
testemben láz léhán lángol.
A csendet kérném – jöjjön most el,
kér, sikolyszántott agyam várjon.
Ordítás fut napmeleggel,
s égett testem tüzét fájom,
szájam helyén néma heggel
szó érkeztét újra várom,
szakítom szét, s vérfelleggel
ér véget ez búvilágom.
De újra jő az ősz, a széljaj!
Lengnek levelek, bábok faágon,
szakadnak anyjuktól, s méla sóhaj
kíséri haláluk, s én némán belátom,
nem követ már léptem szélzaj,
avarleplét én lerántom,
rohannék, de fennkölt óhaj,
mi követeli maradásom.
Állok hát fagyosan, s megremegek.
Figyelmem befelé szab most korlátot,
hiszem, majd lassan felengedek,
s válnak le rólam rusnya fémcsápok.
De majd ha riadok és felemelkedek,
mosódnak egybe alattam határok,
mikor táncos pózaim égben lebegnek,
tűnnek el fényemben makrancos világok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése