Fehér pillék lámpás alatt,

holdra jár, ki hitét lopja,

osonna, de hátra haladt,

hószánon szállt mély pokolra.

Köhögtet e hideg falat,

elhagy ma, mint orrot pára,

megfagyaszt most arcot s agyat

tél apjának hűs álcája.

Hideg könnyét napfény issza,

leolvadnak völgyek s hegyek,

halálból lész élet újra,

s láthatóak kegyhelyek.

Felharsanó madársereg

gyászénekét fújja,

fenn táncolván rügymesterek

láncokon vett súlya.

Buja hőség táncát járja,

hűsítőjét tó adja,

naplementét akképp várja,

mint jószágát a jó gazda.

Színvilágok nyüzsgő árja

csalogat, mint búlabda,

kicsiny esők gyönge sárja

repedésre szárad ma.

Szürke az, mi költözött,

besétált, majd csöndesen

esőcseppbe öltözött,

s a föld felett járt peckesen.

De bús szemébe könny szökött,

bár arcát tartja mereven,

élhetném, hogy felhők között

nap simítja agg fejem.

Lélekkoldus