Kőhalmi Levente: Mágus

Bús fűzek aljában térdeplő mágus

áztatja könnyel mágiáit,

mit szétküldött Ő, esztelen Pilátus,

mint északi szél rabszolgáit.

Aggott nyelve forgatta szót, ahogy

könnyen kiejtett imáit,

szárazon daloló fekete, fújt fagott,

hangja életet szilárdít.

Ősz fürtök inganak, csöndesen csüggednek,

fehér arc, mint éji hó világít,

esdeklő szavak mik torkából feltörnek,

lüktető hangja, mely mégis elámít.

Melléje érek, kérek kis helyet,

hogy javítsam életem hibáit.

Szárazan felnevet – félek, nem lehet,

nem e helyt osztják triviáit!

Reszketve állok nyüszítve fel,

csak küldje el hozzám világait,

Babilon szajhával hálok, ha kell,

s tagadom életem csúf csodáit,

de elfordul, itthagy, üres e hely,

hol esdekve vártam félelmem óráit,

aprónként keresem, maradt-é jel,

mely mutatná, mi volt itt, varázsnak orgiáit.