Lélekkoldus

Hatalom testén át tobzódok jövőbe, holtakkal telt meg ez túlvilág, üres bábarcok merednek előre, halott szemük igéz s megbocsát. Közelg az éjfél, mindaz álom elszáll. Néma dallamot remél, ki életarzenálra vár.

Fel hát, s előre! Ugyan míly mozdulat az, mely megérné? Olcsó műszirup ez, nincstelen vigasz, mely azt szeretné, hogy mozduljak újra, mint lelketlen pimasz, s váljak fehérré, hogy bomoljon ki ez őszinte grimasz, s legyen meleggé...

Mikor az ember saját képére formálta Isteneit -, s úgy hitte uralja természet, a víz, a tűz, a levegő, a föld erőit, s a hallgatag éter szunnyadó távolságait -, bukott el legelébb s szenvedte el borús Babilonnak káoszát. Nem állíthatom meg ereimben a véremnek lüktetéseit, sem agyamnak őrült gondolatait, de egyre nehezebben nyelem keserű torkommal, hogy mások tukmálják, tömik belém összelopott igazságaik negédes pátoszát. Nem állíthatom meg a fájdalmait, hiszen az élet itt már nem túl drága, viszont igen költséges lett a mosolyok ára. Magamra néztem s mint láthatjátok, mára százszor inkább élem meg lelkemnek nyíló, ragyogó mámorát. Érezhetem viszont téli napnak éltető sugarait, s láthatom miként veszi vállára, s repíti magával legszebb, ám utolsó útjára gyémánthópihéit, hogy szépségét áldozza egy rideg és fagyott világ imájára, majd kiemelje oltárát.

Parány fénygömbök terítenek éjszakát az setét fellegtől megnyíló égre. De nem festhetik ugyanolyan színre, nem festhetik újra színkékre. Túlnőtt rajtunk ez idegi nyomorúság, kezünk között pusztul el minden apróság, e panaszok jönnek, csak jönnek, arcunkon összemosódnak a könnyek. Most sötétben vagyunk s merengünk, majd délcegen meghalunk vagy elmenekülünk. Szégyenbe esünk, amit rég nem bánunk, mert örömbe esve egyszer már ragyogtunk. A baj az, hogy hibáink értettük meg, miközben kezünkbe vettük eme őrült könyvet, ami elébb békességet tárt, majd lakatot kattintott ránk. Mint egy zavarodott zárt világ, recseg súlyunk alatt, poros e pecsét, mi itt maradt, átívelt testünk felett, tudja ő jól: rosszabb e lelet, mint lehet, most már soha nem babonázhat meg, mert jönnek a könnyek, csak jönnek és jönnek...

Pihegve tűnik fel, szépen szállva szerepel. Töményen töri őt törvénytelen történelem, kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem. Félve, félig fiatalon figyeli, bőszen, öregen, őszen még eleven és életében élő, szívében szabad a meg-megálló idő.

Mikor borúsnak látod önmagad, s megtagadnád lanyha múltadat, ők szövik kőpadokra, szikrázva szállanak, fenn szaladva, zárt terekből hűs szabadba, bármily furcsa felszárnyalnak, égnek alant nyargalnak, felhúznak, rántanak, s csakis akkor fáj, ha búcsút mondanak.

Fagyott házak hősei között, hideg lámpák fényei mögött suttogón kilehelt ősítélet. Gyökerek apró erei fölött, holtszáraz levéltárs az, mi zörög, egyperces széltánca csupán az élet. Lezüllött boltíves üvegpalotában, eltévedt pilóták eme új porvilágban készíték életük olcsó játékszerét. Egyeznek olvadó jéghalálban, nyerve vizüket forró éjszakában, áldva jelenük kárhozott istenét. Volt Róma ereje igázott provinciák, Káin eszméje lett kirabolt szarkofág, elveszítve időknek fegyverét, tűnődőn ösztönös, miközben visszavág, minden perc áldott most, s átkozott óvilág, hogy feltépte múltnak mély sebét. Minden tett egyszer tükörbe nézett, mely kevésbé, mely jobban fénylett, mesélve igaza történetét, engedve át magát éjüres térnek, sikoltva csap fel, s hogyha végzett, osztja meg másokkal önérzetét.

Mikor emlékeim eltemettem, az eső s a hó csendesen szitált, szalutálva szaladt lefelé a hold is, mert mi rám várt, az bú, bánat s nyomorúság. Megalázottá válva, mi mindahányan fekvő mezőn állva bűnbocsánatért esedezünk, s bűnhődünk, mert megrezzent a lelkünk. Mikor emlékeim eltemettem, ócska varjak károgtak felettem, zúzmarává fagyott leheletem, s ázott a hold megfáradt fényében, mi felhők közül kiszakadt, mint fénybuborék. Szemem szélén szétpattant egy könny, mely borúsan csordogált, miként fényalagútban a bűntudat, mi mint megőrült emlékkép nyomasztja múltamat. Mikor emlékeim eltemettem, a csend volt síri, s a zavart elme süket, némán lehetett csak sírni, és rázni öklünket Isten felé, mert kirótta ránk a kegyetlenség lángok nélkül izzó fáklyáját. Mikor emlékeim eltemettem, fehér te

Cigarettám füstje szeretve úszik belém, kifelé reppenve köröket terít elém. Vörös fényárban úszva repül, mint szenvedély, a kétely. Tudom, mi az, mi megtér és siet vissza, ezer erőt sugallva, néha csinál belőlem megváltót vagy gerinctelen bűnbánót, piheként pihen meg ujjaim fölött, túlszárnyal rajtam, s fentről rám röhög. Viszolygást lök, mert belőlem származik, tehetek bármit – vihog csak hajnalig, és tovább kacag e szakadt darab, mert része volt testemnek, s páráját hányta ablakára megvakult szememnek.

Láttam sok dolgot felnőni, köröttem mégis áll, engem nem jár át idő. Láttam sok embert szeretni, körbefon karja – ahogy mellettem áll; Élettől remegve e csontarcú nő. Láttam sok harcot megvívni, egymást segítve – váll mellett váll, remélve szebb lészen jövő. Láttam sok éltet elbukni, horgasztott fej, leesett áll, mikor rárémül – kis halál jő. S láttam két kézzel ragadni, kapkodni sors után, miközben körém pókhálót sző az engem már nem érintő múlt idő.

Újra kell tanulnom e világot, újra kell tanulnom állni, járni. Ismernem kell évezres átkot, hogy tüzét képes legyek vigyázni. Ülj mellém, névtelen kedvesem, gyönyörödre szemeimmel vágyom, álomkönny csordul kedvesen, darabokra hullt ez álom. Légy ölelő, védelmező váram, lehetnél megértő, angyali álmom, légy pihentető szűzarany ágyam! Magam sem tudom már, mire kell vágynom. Lázasan várom, remélem, megérem, mint fuldoklón első levegő, tébolyodom, talán majd megértem, maró gúnya miért oly megvető. Hörögve nevető önmagam elé vetem testem. Élvezem! Nyílik a hús, s az inak, bensőmben érzem, mily fennkölt mit tettem, s gondjaim már csak cikázó nyilak.

Fáj, ahogy tovatűnik, de soha meg nem szűnik… (létezni a való) Ha sírsz néha, a mosoly baljós, bús árnyai játszanak fönn, majd újra arcodon csordul konokon az a csúf könny, mit megrónál, mit vádolnál, mit minden bánatodért okolnál. Szereted, mert szeretni kell! Titkolod, mert tagadni kell! S az egyetlen oltár előtt állva, a végtelenbe veszve, szállva, epekedve és színészien szenvedve, néha a szennybe is beleveszve, a tiéd ő, csakhogy önálló ez a szomorú tabló, s mert fájó, leigázod, megalázod és színleled, de legbelül ott a tisztelet, mely nem feled, bár nem is tesz mindennek eleget.

Eme elvadult házban forog, fürdik, szenved az árban sorsát dús kacagással sirató ember, ki rám nézhetne, de már nem mer.     Pillantásának súlyos ára van. Érezzük csak, hogy halkan, porosan kattan, képernyőn keresztül rábámulunk, majd ijedten azonnal visszavonulunk. Oly szívesen hazudnánk örömünk, ám belül oly megrázó gyötrelmünk, hogy szemünkben csillan most szomorút, s fon körénk friss virágból koszorút. Finom ujjak ébresztettek egykoron vágyat, szerelmünkben most is ragyog e bánat, a feléd üvöltve kimondott alázat, gyalázat, mert porosodik, mint félrevetett képvázlat. Íme hát ez elvadult házában, vonagló, lángoló táncában, sorsát zokogással ünneplő ember, ki nyílna már, de épp ésszel nem mer.

Sekély vizén jártam szép tavaknak, s az illattal mely körbeleng, elébe menvén szép szavaknak, sors-é az, ki békét teremt? Üres percek tükrén át büszkén avatnak erőt s egót, mely illúziót nevelt, s borúkönnyek vajh’ meddig tartanak, ez álom meddig tart, s mit kezelt?