Akarom, tél legyen már!
Hallani sovány hólapátok hangját,
örömittas szürkét, fehéret látni,
s érezni, miként az idő bennem megáll.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Kőhalmi Levente: Derengő márvány (avagy a démoni ébredés)

Kép
Bevezetés Az azonosságok észrevétlenül áramlanak életünkbe, és szivárognak a borongós egyenarcok között. Ettől még fakóbbak, üresebbek leszünk. Potenciális életünktől lassan messzemenőkig, mindenben eltávolodunk. Ebből a lelkiállapotból mára csak kevesen tudnak kiszabadulni, de őket is magával ragadja néha egy inváziószerűen, lerohanva visszatérő letargia, újra önmaguk mögé süllyesztve őket. Vannak még merengők és elmélkedők, akik ezen azonosságok szálait boncolják, elmerülnek egyfajta csendes meditációban, mely előbb-utóbb, de mérhetetlen pesszimizmussá változik. A világunkban lévő egysíkúságokat a többség nem érti és nem is értheti, szinte senkit nem foglalkoztat, mert vagy a kikényszerített tudatlanság lengi őket körül, vagy kialakított félelmeik tartják kezükben rabláncaikat. Ilyen gondolatokkal emberek százai kergették magukat a nem látható őrületbe, pedig nem szabadna létjogosultságot nyerniük az élethez, mert ha megszemélyesítetté válnak, nyomasztó ell
További információk

Kőhalmi Levente: Csak a bábok

Kép
Prostituált világ ostoba sarja vagyok, összeomlok halkan, s várrom fölött, ha nap ragyog, cseppfolyós arcom lassan elpárolog. Nyomort szül bennem, s lesz fertelmes tályog, lelkem lészen az, s csak nő, ha bántod. lettem megszállott, nem érzed, nem látod, parány részre szakítasz, s mosollyal várod, mikor omol végleg össze ostoba barátod. Hát játssz csak! Lelkem e hangszer, furcsa egy átok, te vagy művész...én meg csak a bábok. Drótokon csüggök, s bohócként mosolygok rátok, befelé ordítok, befelé sírok! S hogy mire várok? Nem számít, mit érzek, hisz annyira fázom. Holland cigars füstjén át új vigyort láttok? Halott e lélek, s haldokló a lény, mit találtok.
További információk

Kőhalmi Levente: Sárga fotó

Kép
Csak néhány sárga fotó leszek neked, meg apró porszemek, mit szertevet a szél, talán lelkemnek hiszed majd emlékem, pedig mindig tudtad mennyire fél! Fél sötét holdtól, fél naptól, fél jótól s jogtól; örök rettegés miben e gyenge arc él, a látvány s a múlt kísért, most tudod, nem pusztítás volt a cél, de késő, mert szerelmet vesztettél; az egyetlent, az igazt, pedig nem te féltél, csak nem hitted nekem, nem bírom tovább vinni nyomorom, mert már nem él. Rossz szavak, rosszkor! Gondolat hatalmát árnyék palástolja, rám teríti negyed hitét s nem tér vissza sem hozzád, sem hozzám, mert szabad akarat az, melyet oly sok könny kísér. Belemarkolsz, simogat porom, Mégis oly sivár, üres lett neked e tér; fülledt dallamot dobol, hangom hallod, pedig csak áramlott, lüktetett a vér. Tudod jól, sok lett; az, mit gyűjtesz a múlt; gép lettél, artériád már nem igazi ér. Ordítanál: nem így, nem ezt akartad, csak reményt kértél,
További információk