Kőhalmi Levente: Porlepte fátyol

Hosszú réteken sétál ma

festett törzsű sétapálca.

Tenyerem lett nyűgruhája,

földhöz érve már azt várja,

mikor múlik fáradtsága,

s lészen törzsek totemfája.

Festett arcú shoshon szépség,

ábránd járja inas testét.

Fátylahullott porokhoz rég

kárhoztatja saját lényét.

miért szerzett örömestét,

s vesztette el vágya jöttét?

Ágya sem lett feslett,

s nem színlelt büszke tettet,

de csak halottakat fektet

lába előtt, s csókkal esket,

áldván azt a kételyestet,

mit minap az halál festett.

Lékekbe szerettét temeti,

könnyeit fájdalom ihleti,

vérben szülve azt üzeni,

hiányoznak halottai

s életének szép ívei,

menne ő, de nem teheti.

Láttam testét, megremeg,

ittam vérét, fergeteg,

szoptam mellét, réveteg,

sírva nézett – én beteg.

Most félőrülten hempereg,

ádva nékem életet.

Erkölcs fája szép volt,

sétabot lett félholt,

mellém zuhant egy hold,

fájdalmat most felold,

elveszett e jó kobold,

ki angyalszépet mind lebont.

Elvettem az igazságát,

megvetettem halálágyát,

testesítem régi vágyát,

megfogadtam jótanácsát,

szakítottam életláncát,

adva néki újra fátylát.