Kőhalmi Levente: Torzó I.
Mezítelen
testtorzók, miket látok,
porctalan
csókjaik cuppognak.
Ostobán
ölelkeznek – miként parány rákok,
s
hiányos álluk összetapad,
mint
levélboríték hátán
egy
nyálkás ragasztószalag.
Csonttestük
haláltáncát birtokolja szemem,
hogy
örömömet bennük leljem, de eszemet vesztettem.
Lelkemből
szivárgó ezüstméreg enged teret nekik,
akként
képzelik majd, új barátság születik.
Kegyetlen
kihasználtság körülményes érzete ez,
mérhetetlen
kincseket méltán feltételez,
nyögve
karcos kacajuk az ég kékig ordítja,
süketségemet,
féktelen dühömet megnyomorítva.
Születik
belőle balga kényszervers most,
abban
bízva, hogy feloldozást hoz,
akkor
eszmét remélt tükörvilágba repít,
hogy
ezer oldalról vetítse rám e kínt,
hogy
kivájhassam üregéből a szemem,
hogy
letéphessem arcomról a fülem,
hogy
görnyedve lassan kiokádjam nyelvem,
hogy
tudjam, e torz világ
Prominens
torzója lettem!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése