Kőhalmi Levente: Megszólít a feledés

Szavakból lett lét forrása,

lész teherből, de már kevés,

üres utcák bús kongása

sercen, mint az dögevés.

Hollócsőrek kattogása

száll égre, mint nevetés,

izzó vasnak lágy folyása,

már érzéketlen lebegés.

Kivájva koponyámból eszem,

letisztult lett sima csont,

agyammarta fél győzelem,

lüktet léttől vaskolomp.

Szívem hagyva itt most velem,

csapkod bennem, hűs dorong,

elengedve szép életem

letérdelek, bölcs bolond.

Formák, testek nagy hibája,

kis káprázat lész minden,

húsát zárja fényruhába,

visszalépő itt már nincsen.

Beléfúlok világába,

őrült voltam, mikor hittem!

Földhöz láncolt víg álcája,

mit nem pokolra vittem.

Minden téren átlépdeltem,

s elhittem: a jó nehéz.

Késő volt, hogy ráébredtem,

míly hibás az öntevés.

Ülök félve, félmeredten,

száraz vagyok, mar nyelés,

bocsánatért esedezem,

s megszólít a feledés.

Smaragd fényét értem küldi,

zöldje hűsen melegít,

skalpomat most övre tűzi,

s holt kínokat fellázít.

Érzelmeim láncra fűzi,

mások mellé menekít,

hazugságom rejtve őrzi,

bújtatja, mint furcsa pírt.

Nap varázsát hozza most,

tükörszeme megvakul.

Nappalból lészen éji rost,

szemlélem, mint bús Vazul,

ha kap kezéhez hős oroszt,

ki csontjaiból fellazul,

majd megérzem az ősi rosszt,

mi szellememből szabadul.