Elfáradtam!
Annyi arcot erőltettem magamra,
hogy
joggal kérdezém tőled, ismersz-é magadra?
Ismersz-é
rám, látod-é mi vagyok?
Látod-é,
hogy kínok közt vergődöm?
Látod-é,
hogy haldoklom, hogy halott vagyok?
Elkárhoztam!
Annyi harcot hívtam már magamra,
hogy
joggal érzem, amint félelmem átragad másokra.
Lehet,
nem is ismernek, hisz én sem őket,
félnek,
ha látnak, s éreznek borús felhőket.
Szólnék
én! De megszólíthatom-é őket?
Elhagyattam!
Újra, de mindezt már megszokhattam.
Így
joggal kérdem: van-é esély még számunkra?
Hisz
hiszem, hogy hontalan vagyok, de nem egyedül,
nem
csak én érzem e félelmet legbelül,
s
nem csak én tudom! Tudom, hogy mögöttem a halál ül!?
Itt
maradtam! Hogy minek íly nyomorultan?
Hogy
joggal kérdezhessem, miért ülünk megfagyottan?
Ha
huszonnégy másodpercre rám érne a fény,
hogy
éltessen örökké, s legyen még remény,
hogy
hihessem, életem még mindig az enyém!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése