Kőhalmi Levente: Hajnal

Mer már marni most a hajnal,

holt hegyen hűsen harsan e kardal,

kontúrkép közt kér egy angyal;

Adj! Apát, anyát s arcokat felfal.

Fűt, finom, fanyalgó, füstös e hajnal,

hárs halk hozamát hallatja egy bordal,

bíz büszke bűnt, birokra kél karddal,

külön kék kosztümben költ szóval.

Szít szívós színt szép, szürke hajnal,

hall halott hévet hűvösen, s majdan

mond mondákat, mér, mogorván zakkan,

zord, zúgó zúzmarát, s zizzen halkan.

Hisz hitet, hősöket hoz hajnal rajtam,

ravaszul romlás ráz, rését bújjam,

bűvbárban bajt bíztam, s ó jaj,

sarjad sárban, sűrű sásban hóval.

Kőhalmi Levente: Füstje kerget

Úgy érzem, most hideg lett,

szél fütyültet sírkertet,

s száraz füst már tüdőt kerget,

lesem lopva bűnös táncát,

várom félve kék madarát,

simogatva kupoláját.

Bíztat, s vet majd vak pokolra,

sárga hernyó kél birokra,

s nyílik ketté szűk szitokra.

Nyugodt szőttes keleti álom,

mit kellene meghálálnom.

De vihar rontott át e tájon,

villámja ér belém csendben,

simogat, ó, mit tesz velem?

Túl csendes lett e kényelem!

Remélem, többé nem látom,

ég sötétje úgy rémálom,

ahogy életjelem felvigyázom.

Úgy érzem most forró lett,

tűz fal fel már sírkertet,

s száraz füstje most is kerget.

Kőhalmi Levente: Porlepte fátyol

Hosszú réteken sétál ma

festett törzsű sétapálca.

Tenyerem lett nyűgruhája,

földhöz érve már azt várja,

mikor múlik fáradtsága,

s lészen törzsek totemfája.

Festett arcú shoshon szépség,

ábránd járja inas testét.

Fátylahullott porokhoz rég

kárhoztatja saját lényét.

miért szerzett örömestét,

s vesztette el vágya jöttét?

Ágya sem lett feslett,

s nem színlelt büszke tettet,

de csak halottakat fektet

lába előtt, s csókkal esket,

áldván azt a kételyestet,

mit minap az halál festett.

Lékekbe szerettét temeti,

könnyeit fájdalom ihleti,

vérben szülve azt üzeni,

hiányoznak halottai

s életének szép ívei,

menne ő, de nem teheti.

Láttam testét, megremeg,

ittam vérét, fergeteg,

szoptam mellét, réveteg,

sírva nézett – én beteg.

Most félőrülten hempereg,

ádva nékem életet.

Erkölcs fája szép volt,

sétabot lett félholt,

mellém zuhant egy hold,

fájdalmat most felold,

elveszett e jó kobold,

ki angyalszépet mind lebont.

Elvettem az igazságát,

megvetettem halálágyát,

testesítem régi vágyát,

megfogadtam jótanácsát,

szakítottam életláncát,

adva néki újra fátylát.

Kőhalmi Levente: Megszólít a feledés

Szavakból lett lét forrása,

lész teherből, de már kevés,

üres utcák bús kongása

sercen, mint az dögevés.

Hollócsőrek kattogása

száll égre, mint nevetés,

izzó vasnak lágy folyása,

már érzéketlen lebegés.

Kivájva koponyámból eszem,

letisztult lett sima csont,

agyammarta fél győzelem,

lüktet léttől vaskolomp.

Szívem hagyva itt most velem,

csapkod bennem, hűs dorong,

elengedve szép életem

letérdelek, bölcs bolond.

Formák, testek nagy hibája,

kis káprázat lész minden,

húsát zárja fényruhába,

visszalépő itt már nincsen.

Beléfúlok világába,

őrült voltam, mikor hittem!

Földhöz láncolt víg álcája,

mit nem pokolra vittem.

Minden téren átlépdeltem,

s elhittem: a jó nehéz.

Késő volt, hogy ráébredtem,

míly hibás az öntevés.

Ülök félve, félmeredten,

száraz vagyok, mar nyelés,

bocsánatért esedezem,

s megszólít a feledés.

Smaragd fényét értem küldi,

zöldje hűsen melegít,

skalpomat most övre tűzi,

s holt kínokat fellázít.

Érzelmeim láncra fűzi,

mások mellé menekít,

hazugságom rejtve őrzi,

bújtatja, mint furcsa pírt.

Nap varázsát hozza most,

tükörszeme megvakul.

Nappalból lészen éji rost,

szemlélem, mint bús Vazul,

ha kap kezéhez hős oroszt,

ki csontjaiból fellazul,

majd megérzem az ősi rosszt,

mi szellememből szabadul.

Kőhalmi Levente: Torzó I.

Mezítelen testtorzók, miket látok,

porctalan csókjaik cuppognak.

Ostobán ölelkeznek – miként parány rákok,

s hiányos álluk összetapad,

mint levélboríték hátán

egy nyálkás ragasztószalag.

Csonttestük haláltáncát birtokolja szemem,

hogy örömömet bennük leljem, de eszemet vesztettem.

Lelkemből szivárgó ezüstméreg enged teret nekik,

akként képzelik majd, új barátság születik.

Kegyetlen kihasználtság körülményes érzete ez,

mérhetetlen kincseket méltán feltételez,

nyögve karcos kacajuk az ég kékig ordítja,

süketségemet, féktelen dühömet megnyomorítva.

Születik belőle balga kényszervers most,

abban bízva, hogy feloldozást hoz,

akkor eszmét remélt tükörvilágba repít,

hogy ezer oldalról vetítse rám e kínt,

hogy kivájhassam üregéből a szemem,

hogy letéphessem arcomról a fülem,

hogy görnyedve lassan kiokádjam nyelvem,

hogy tudjam, e torz világ

Prominens torzója lettem!

Kőhalmi Levente: Buborékképek

Kúszik az éteren őrült nő halk hangja,

úszik fülből, s az agyhoz érve hallja,

könyörgve kéri különös énekét, hagyja végre abba!

Szánalmas, szedett–vedett, szerzet,

könnyelműn könnyeket hullajt, s hullámarcon kerget.

Múlt igéző sorokat szül most e csendvégzet,

szétpattanva, mint színes megvénült buborékképek.

Egyiptom álmait álmodom,

szépséged szentségét szomjazom,

hited hiányát érzem, s vélem,

talán megtalálom.

Akarom, tél legyen már!

Hallani sovány hólapátok hangját,

örömittas szürkét, fehéret látni,

s érezni, miként az idő bennem megáll.

Kőhalmi Levente: Jövő köszöntött

Csillagközi bölcsők ringatnak,

örömittas álmot látok.

Hideg, csontos ujjak testemen matatnak,

gerincemen rémület fut, hideg lett ez átok.

Néma parázssugár lágyan ölel,

a fáradt éj megtelik e fénnyel,

farkasvak lett e néma, szürke szem,

mely életet kémlel.

Csökönyös gőggel köszöntött jövő,

mely recsegő deszkaszilánk csupán,

leszakadt az üveget szertetörő kéz

lehelte gyönge erő után.