2012. február 6., hétfő

Kőhalmi Levente: Kép a falamon


 









A tudást szomjazom,
miközben fennkölt tudatlanságom
változtatja meg testetlen alkatom, s alkotom.
Plútó fénycsíkjában álmodom.


Szépülök tán?
Vagy csak vénülök?


Szépek sírnak rajtam,
búsak bölcsnek gondolnak.
Mindenkit elhagytam,
E tények ellenem vallanak.


Újságok címlapjáról mosolyog indulat,
telefon csilingel át alvó agyamon,
társát kutató szomorúság az,
mikor felkacagva rám mutat,
Az a kép a falamon


mely pontokat kapar s takar,
mint rossz, poros sivatag,
önállóságot követel s akar,
Szem lezárva vérrel – alvatag,


mosolyt sír el könnyel,
tudatlanul ítéletpálcákat tördel,
s leng fedetlen fővel,
míg én szenvedek és vonaglok
e haldokló földdel.

2012. február 2., csütörtök

Kőhalmi Levente: Váramban


 













Tegnap vér ízét éreztem számban,
bömbölt sorvadó húsínem!
Estnek volt ideje, figyeltem,
agyam hátonkőtt, zöld hámban.

Ordítok, s mosollyal lendítem lábam,
boldogult arcomat taposom össze.
Kacagok, mert tudom, mikor lépsz közbe,
örömmel feszítem hozzád híg hátam.

Eltévedtem, akár kísértet a házban,
térkép kell gondolat-útjaihoz,
mit regemondó lágy fintorral hoz,
míg fekszem lázban, egy beteg ágyában.

Elkésett intelem, mit remegve vártam,
gázfelhőbe vesznek szavak, mondatok.
Kereszteket hátakon még hozzatok, hozzatok!
Hadd épüljön mérhetetlen váram, ha vágytam.

Kőmíves készíté köveit bátran,
ácsmester feszíte gerendát,
mellkasom húsában érzem a csákányát,
engedem át magam boldogan, lágyan.

Csontjaim porladnak, látjátok ahányan,
száraz recsegés most miben vagyok,
s mivel nem lehetek még táncoló halott,
váramban maradok, mit réges-rég bezártam.

2012. január 30., hétfő

Kőhalmi Levente: Bálvány












Szép emlék egy szilánkos szikláról,
már lenéztél az istenített bálványról!


Szomorúan személyes szeretet szaladgál,
szemed szélén született,
szenvedve szívódott szét,
széttép s szép,
egy romlott feslett kép.


Bár imádod imádni is, mert ringó alakját ismered,
zölden és szolidan, mint a véletlen s a vérző ismeret.


Kedves, kellemes e füst.
Átlebegtet ismeretlenen,
ezáltal lesz nedves,
szellemesen nemes,
mi boldogtalan, mégis szemérmes.


Lehullnak hát olcsó fémkönnyek,
s a síró sólymok árnyékában
elvesznek e törvények.
Csak bámulok, merengve örvénylek,
már nem sírok, s nem is remélek,


Csak élek!?
Vagy él bennem a lélek!?
Él, élt, van, volt?


Veled a véletlen vétkezett,
hát innen is lemarad az utolsó ékezet

2012. január 24., kedd

Kőhalmi Levente: Történelem vagyunk


















Valahol, valamikor, de mindig középen,
vinnyogunk s viszolygunk csak sötéten.

Érezzük, mert semmit sem látunk,
már megint fél lábon állunk,
vagy épp ülünk, és csendesen várunk,
vagy vadul, szenvedve forgunk s ordítunk.
Mikor víz alatti világokat testünkkel beborítunk,
belénk áramlik e sós tűz, s arra kér, hogy megnyugodjunk.


Csak az első fáj igazán
(mert második nincsen)
majd virágunk rothad el a fejfán,


boldog örömmel tettük oda neked,
szándékosan nem temettük veled,
hogy mosolygva lássuk, ahogy szenved,
vigyorgva nézzük, kik sírnak feletted.
Mi is itt vagyunk melletted,
kik siratnak, semmit sem jelentenek.


Csak mi számítunk, mert mi már történelem vagyunk,
fehérre száradt csontozatunk, de vigyorgunk rajta, csak vigyorgunk...

2012. január 16., hétfő

Kőhalmi Levente: November 6.


Állandósuló félelmeim életem sodró forgatagára is kihatnak. E rosszérzet mára már rettegéssé vált. Zajmasszává mosódik össze a háttérzene, és a tömegek felzúduló moraja. Nem ismerem eredetét, nem is tudatosul, csupán érzem...
Érzem, hogy közeleg valami. Vajon állati ösztöneim sejtetik a szilaj szicíliai jövőt, vagy testem rostjai adnak e jelet idegeimnek? Nem tudom.
Most először rettegem igazán halálomat. Állandóvá vált a nyomás, s egyre gyakrabban szédülök meg. Arctalan üvegbohócok nevetését hallom. Dühömet zúdítanám rájuk, de köti még testem – eszem. Veszettséget érzek lelkemen, és csak dühöt látok, ha a tükröt nézem.
Látnok vagyok csupán, de úgy érzem, megvakultam.
Eme egyre torzuló létben régi istenségekhez fordulok, örök bánat művészei ők. Testemre jelet festenek, s fénnyel árasztják el a teret, melyben rothadás édesen fanyar illatát falják, nyomorra éhes érzékszerveim.
Mit tehetnék?
Rángatózó idegszemmel ébredek, minden sötét éjnek hajnalán, mikor az árnyak még mosolyogva ijesztgetik az élők sokaságát. Homlokomra fellegránc költözött, verítékem árokként vezeti tova, s ha megárad, mint őrült sós folyó, gátat szakítva csapódik szemembe árja, s sóleve marja borús éjen lencséimet.
Fulladás jön eztán, elnehezült mellkassal írom alá az elém helyezett szerződéshalmokat, életet adok életért cserébe. Félem, tisztelettel figyelem már elmúlásom erejét és hatalmát.
Mozaik húscsomó kúszik, simul most hozzám, hernyótestével simítja végig arcom.
Újra felriadok! Két kézzel ragadva meg fejem, rémülten, fuldokolva ülök fel. Ziháló mellem súlyos szusszanat folyamot lök a nyomasztó éj árnyfonatai felé. Halk sírásom, neszezve fojtogat, miközben a mellettem szunnyadozó, életértelmet sugárzó test, egyenletesen issza magába az éltető estillatot. Csoda fénye van, mégsem látom. Bőrének pőresége, nyárillata megnyugtat, s életnek nehezékét adja vissza nekem
Félmeztelen borzadálytestem, nyirkos hálával döntöm hátra, éhes lelkem szerelmet követel szívemtől. Gyengéd ölelést teszek hát magamon és élvezettel nézem távolodó lelkem ingerült remegését, rettegve hallgatom felharsanó nevetését.
Unalmas esték vigyorogva várják e szánalmas emberi mocsokhalom kínjainak boldog záró képjelenetét.
Fénylő testem pihesúlya ólmok tonnájává válik, vér színe és bájos illata tölti meg üres szobám, titkos rejtekeit is megtalálja.
A nagy felfedezések éjszakája ez.
Egyedül porvázam fetreng most a padlók csendes menedékén, hörögve esdekel, legyen már végre vége, legyen minden újra csodaszép végre.
Mikor szorítása lazul e csodahalálnak, és a száguldó vér, újra oxigént ad nekem, hálám üldözi, üdvözli az égi jelet.
Torz madarak tépik testem, s hüvelyem bőréből előbújó borzadályférgeket. Hálámat várják, követelik, de őrült fájdalmat tesznek rám csupán. Ajándékuk aranyszalag köti át, ám képtelen vagyok kibontani a dobozát.
Ilyen szuvenír ez, testetlen, amorf lélek életajándéka, Viseljük hát büszkén, esetlen gyermeki gügyögéssel és boldog, őszintén őrült arcmosollyal.
Most darabokat szaggat ki testemből, majd lelkemből smaragdszín könnyeket csal elő. Véreknek hálójával átszőtt, átjárt szemem, medalionként viseli őket. A sorsom, és szívem fölött lüktet e könnyfűzér.
Szomorú kor köszöntött újra, megcsókoltam intésre emelt kezét.
Boldogságittas fájdalommosolyt tükröz tükröm, és bizony ezt tartja legnagyobb bűnömnek. Ragaszkodást követelt, mikor idegen koroknak lett nagy hatalma rajtam.
Aranybohóc vagyok, felemás könnyeim úsznak most ostobán velem. Furcsán sminkelt búarcom festéke megrepedt, és szemem őszinte kínt lövell az égre.
Összeokádva falamat lettem életem nyomorult kelléke, csupán hatásvadász poénokkal állok magam előtt. De romokban a színpad most, mert alattam romba dőlt életem, s amivé lettem, tetem.
Kevélységgel terhelt agyam átlebbent haldokló lényemen, löszfalakon kapaszkodok felfelé, de lecsúszok, s zuhanok vissza a jelenbe. Megfagyok, és üveges tekintettel meredek a végtelenbe.
Mellkasom zihál, szívem lassú kínnal zakatol, ismeretlen halál az, mely felém araszol. Bénult ajkaimról nyálfürt csöppen, általa írom életpadlód parkettájára szerelmem. Vágyom az éjt, vágyom a magányt, várom a csendet, a nyugalmat, s netán egy talányt...
Talán holnap, talán már ma eljössz hozzám, eljössz értem. Talán eljössz, hogy megkérdezd mitől féltem, eljössz, hogy megértsd mi voltam, mi vagyok, mi lettem, miért éltem...

2012. január 11., szerda

Kőhalmi Levente: Szavak mögé












Érthetően kusza vonalakat rajzolok, szavakká állnak össze.
Tán’ minden jóra fordulhat, mert mindennek másképp lát mögéje.

Kétségbeesve menekülsz, átölel, s körbe vesz,
látatlan fogja két kezed majd, s túlvezet.

Hátulról lágy zene hozza e csendet,
azt, mi fergeteggé válik egykor benned.

E színkavalkádot földre csapja,
majd előtted térdeplő párnára varrja,
s a szótagokat lelassítva húzza majd vissza.


Marja tudatod, s valódi világra nyit, ébreszt,
arcokat nem kímélő barázda jelez,
de érzelmeket rejt s fedez.

Felszakít!
Keblére húzza fájdalmadat, elhagy,
érzéstelenít.

Add hát át tested e gyönyörlebegésnek,
hisz szebbé tehetne, mint ahogy képzeled,

arcodhoz simul, mikor nyílik majd szemed,
s apró csendlépted tipor parány üveget...

...mely búcsúzóul hátramaradt.

2012. január 4., szerda

Kőhalmi Levente: Piramis elégia












Amint vörösen izzó lámpaernyő alatt
vonagló szűz női test vetél,
úgy dermed hideggé lángoló
testem, mely oly forró.
E gyülekezet, mely füst által tekint le rám,
csodálattal nézi, hogy vérzik el sebek nélkül
viaszfehérre feketedett testem.
Vágyom, talán nem is tudom, hogy mit,
pusztítom magam, vagy nem is tudom,
hogy hol, mikor és kit?


De fénytelen orcámra mosolyt derít.
Esetlen szobámban
könyvekből épített nyomorult piramis,
melynek őszintén része vagyok,
még ha magam átkozott vagyok is.
Tények nélkül, félve gondolom,
hű életszolgám átérzi,
mily gátakat szaggató e puhány.
Kinyitom magam, és mások elé állok,
önmagam - félen vagy egészen - kis talány.
Sírt vetít a bánat,
a könny nélküli öröm visszafojtott rémület.
Kívánom, közeledj, hogy tüzet szíts rám,
de nem érzem át, hogy ez csak őrület.

Kőhalmi Levente: A kárhozott

Rohamléptekkel közelített felém s elnyújtott hangjával szólított meg a bíbor színeket szikrázva táncoltató elmúlásidő. Bölcsnek és hi...