A tudást szomjazom,
miközben fennkölt tudatlanságom
változtatja meg testetlen alkatom, s alkotom.
Plútó fénycsíkjában álmodom.
Szépülök tán?
Vagy csak vénülök?
Szépek sírnak rajtam,
búsak bölcsnek gondolnak.
Mindenkit elhagytam,
E tények ellenem vallanak.
Újságok címlapjáról mosolyog indulat,
telefon csilingel át alvó agyamon,
társát kutató szomorúság az,
mikor felkacagva rám mutat,
Az a kép a falamon
mely pontokat kapar s takar,
mint rossz, poros sivatag,
önállóságot követel s akar,
Szem lezárva vérrel – alvatag,
mosolyt sír el könnyel,
tudatlanul ítéletpálcákat tördel,
s leng fedetlen fővel,
míg én szenvedek és vonaglok
e haldokló földdel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése