Kőhalmi Levente: Bálvány

Szép emlék egy szilánkos szikláról,

már lenéztél az istenített bálványról!

Szomorúan személyes szeretet szaladgál,

szemed szélén született,

szenvedve szívódott szét,

széttép s szép,

egy romlott feslett kép.

Bár imádod imádni is, mert ringó alakját ismered,

zölden és szolidan, mint a véletlen s a vérző ismeret.

Kedves, kellemes e füst.

Átlebegtet ismeretlenen,

ezáltal lesz nedves,

szellemesen nemes,

mi boldogtalan, mégis szemérmes.

Lehullnak hát olcsó fémkönnyek,

s a síró sólymok árnyékában

elvesznek e törvények.

Csak bámulok, merengve örvénylek,

már nem sírok, s nem is remélek,

Csak élek!?

Vagy él bennem a lélek!?

Él, élt, van, volt?

Veled a véletlen vétkezett,

hát innen is lemarad az utolsó ékezet

Kőhalmi Levente: Történelem vagyunk

Valahol, valamikor, de mindig középen,

vinnyogunk s viszolygunk csak sötéten.

Érezzük, mert semmit sem látunk,

már megint fél lábon állunk,

vagy épp ülünk, és csendesen várunk,

vagy vadul, szenvedve forgunk s ordítunk.

Mikor víz alatti világokat testünkkel beborítunk,

belénk áramlik e sós tűz, s arra kér, hogy megnyugodjunk.

Csak az első fáj igazán

(mert második nincsen)

majd virágunk rothad el a fejfán,

boldog örömmel tettük oda neked,

szándékosan nem temettük veled,

hogy mosolygva lássuk, ahogy szenved,

vigyorgva nézzük, kik sírnak feletted.

Mi is itt vagyunk melletted,

kik siratnak, semmit sem jelentenek.

Csak mi számítunk, mert mi már történelem vagyunk,

fehérre száradt csontozatunk, de vigyorgunk rajta, csak vigyorgunk...

Kőhalmi Levente: November 6.

Állandósuló félelmeim életem sodró forgatagára is kihatnak. E rosszérzet mára már rettegéssé vált. Zajmasszává mosódik össze a háttérzene, és a tömegek felzúduló moraja. Nem ismerem eredetét, nem is tudatosul, csupán érzem...
Érzem, hogy közeleg valami. Vajon állati ösztöneim sejtetik a szilaj szicíliai jövőt, vagy testem rostjai adnak e jelet idegeimnek? Nem tudom.
Most először rettegem igazán halálomat. Állandóvá vált a nyomás, s egyre gyakrabban szédülök meg. Arctalan üvegbohócok nevetését hallom. Dühömet zúdítanám rájuk, de köti még testem – eszem. Veszettséget érzek lelkemen, és csak dühöt látok, ha a tükröt nézem.
Látnok vagyok csupán, de úgy érzem, megvakultam.
Eme egyre torzuló létben régi istenségekhez fordulok, örök bánat művészei ők. Testemre jelet festenek, s fénnyel árasztják el a teret, melyben rothadás édesen fanyar illatát falják, nyomorra éhes érzékszerveim.
Mit tehetnék?
Rángatózó idegszemmel ébredek, minden sötét éjnek hajnalán, mikor az árnyak még mosolyogva ijesztgetik az élők sokaságát. Homlokomra fellegránc költözött, verítékem árokként vezeti tova, s ha megárad, mint őrült sós folyó, gátat szakítva csapódik szemembe árja, s sóleve marja borús éjen lencséimet.
Fulladás jön eztán, elnehezült mellkassal írom alá az elém helyezett szerződéshalmokat, életet adok életért cserébe. Félem, tisztelettel figyelem már elmúlásom erejét és hatalmát.
Mozaik húscsomó kúszik, simul most hozzám, hernyótestével simítja végig arcom.
Újra felriadok! Két kézzel ragadva meg fejem, rémülten, fuldokolva ülök fel. Ziháló mellem súlyos szusszanat folyamot lök a nyomasztó éj árnyfonatai felé. Halk sírásom, neszezve fojtogat, miközben a mellettem szunnyadozó, életértelmet sugárzó test, egyenletesen issza magába az éltető estillatot. Csoda fénye van, mégsem látom. Bőrének pőresége, nyárillata megnyugtat, s életnek nehezékét adja vissza nekem
Félmeztelen borzadálytestem, nyirkos hálával döntöm hátra, éhes lelkem szerelmet követel szívemtől. Gyengéd ölelést teszek hát magamon és élvezettel nézem távolodó lelkem ingerült remegését, rettegve hallgatom felharsanó nevetését.
Unalmas esték vigyorogva várják e szánalmas emberi mocsokhalom kínjainak boldog záró képjelenetét.
Fénylő testem pihesúlya ólmok tonnájává válik, vér színe és bájos illata tölti meg üres szobám, titkos rejtekeit is megtalálja.
A nagy felfedezések éjszakája ez.
Egyedül porvázam fetreng most a padlók csendes menedékén, hörögve esdekel, legyen már végre vége, legyen minden újra csodaszép végre.
Mikor szorítása lazul e csodahalálnak, és a száguldó vér, újra oxigént ad nekem, hálám üldözi, üdvözli az égi jelet.
Torz madarak tépik testem, s hüvelyem bőréből előbújó borzadályférgeket. Hálámat várják, követelik, de őrült fájdalmat tesznek rám csupán. Ajándékuk aranyszalag köti át, ám képtelen vagyok kibontani a dobozát.
Ilyen szuvenír ez, testetlen, amorf lélek életajándéka, Viseljük hát büszkén, esetlen gyermeki gügyögéssel és boldog, őszintén őrült arcmosollyal.
Most darabokat szaggat ki testemből, majd lelkemből smaragdszín könnyeket csal elő. Véreknek hálójával átszőtt, átjárt szemem, medalionként viseli őket. A sorsom, és szívem fölött lüktet e könnyfűzér.
Szomorú kor köszöntött újra, megcsókoltam intésre emelt kezét.
Boldogságittas fájdalommosolyt tükröz tükröm, és bizony ezt tartja legnagyobb bűnömnek. Ragaszkodást követelt, mikor idegen koroknak lett nagy hatalma rajtam.
Aranybohóc vagyok, felemás könnyeim úsznak most ostobán velem. Furcsán sminkelt búarcom festéke megrepedt, és szemem őszinte kínt lövell az égre.
Összeokádva falamat lettem életem nyomorult kelléke, csupán hatásvadász poénokkal állok magam előtt. De romokban a színpad most, mert alattam romba dőlt életem, s amivé lettem, tetem.
Kevélységgel terhelt agyam átlebbent haldokló lényemen, löszfalakon kapaszkodok felfelé, de lecsúszok, s zuhanok vissza a jelenbe. Megfagyok, és üveges tekintettel meredek a végtelenbe.
Mellkasom zihál, szívem lassú kínnal zakatol, ismeretlen halál az, mely felém araszol. Bénult ajkaimról nyálfürt csöppen, általa írom életpadlód parkettájára szerelmem. Vágyom az éjt, vágyom a magányt, várom a csendet, a nyugalmat, s netán egy talányt...
Talán holnap, talán már ma eljössz hozzám, eljössz értem. Talán eljössz, hogy megkérdezd mitől féltem, eljössz, hogy megértsd mi voltam, mi vagyok, mi lettem, miért éltem...

Kőhalmi Levente: Szavak mögé

Érthetően kusza vonalakat rajzolok, szavakká állnak össze.

Tán’ minden jóra fordulhat, mert mindennek másképp lát mögéje.

Kétségbeesve menekülsz, átölel, s körbe vesz,

látatlan fogja két kezed majd, s túlvezet.

Hátulról lágy zene hozza e csendet,

azt, mi fergeteggé válik egykor benned.

E színkavalkádot földre csapja,

majd előtted térdeplő párnára varrja,

s a szótagokat lelassítva húzza majd vissza.

Marja tudatod, s valódi világra nyit, ébreszt,

arcokat nem kímélő barázda jelez,

de érzelmeket rejt s fedez.

Felszakít!

Keblére húzza fájdalmadat, elhagy,

érzéstelenít.

Add hát át tested e gyönyörlebegésnek,

hisz szebbé tehetne, mint ahogy képzeled,

arcodhoz simul, mikor nyílik majd szemed,

s apró csendlépted tipor parány üveget...

...mely búcsúzóul hátramaradt.

Kőhalmi Levente: Piramis elégia

Amint vörösen izzó lámpaernyő alatt

vonagló szűz női test vetél,

úgy dermed hideggé lángoló

testem, mely oly forró.

E gyülekezet, mely füst által tekint le rám,

csodálattal nézi, hogy vérzik el sebek nélkül

viaszfehérre feketedett testem.

Vágyom, talán nem is tudom, hogy mit,

pusztítom magam, vagy nem is tudom,

hogy hol, mikor és kit?

De fénytelen orcámra mosolyt derít.

Esetlen szobámban

könyvekből épített nyomorult piramis,

melynek őszintén része vagyok,

még ha magam átkozott vagyok is.

Tények nélkül, félve gondolom,

hű életszolgám átérzi,

mily gátakat szaggató e puhány.

Kinyitom magam, és mások elé állok,

önmagam - félen vagy egészen - kis talány.

Sírt vetít a bánat,

a könny nélküli öröm visszafojtott rémület.

Kívánom, közeledj, hogy tüzet szíts rám,

de nem érzem át, hogy ez csak őrület.

Kőhalmi Levente: TEHER

Harangok vonagló tánca érintette meg ajkaimat, kiképzett sírköveken át bíborragyogással érkezett hozzám. Diszharmonikusan rázkódik az idő. Vörös fényen át közelít felém, rágós remegése megfakítja csontsovány arcom bőrszínét. Hantjaikon ugráló halottak most gondolataim, rám mért ütéseiktől recsegve csattannak ketté csontjaim. Múltamat nyögve kérném – adjon nekem új erőt, s új értelmet féregrágta szívemnek. Szakítsa ki belőlem franciásan e dallamtöredékek tárházát. Hagyja szeretni végre önmagam, hisz rám van írva, valójában mit is jelenthetek nekik.
Szállnom kellene, repülnöm, mégis hátamon fekve, izzadtan sajog testem, pedig túlléptem már idejétmúlt bánatképeimen. Azt hiszem, a bizalom hiánya éget, nevet rajtam, kacagva tükröt tart, s közli, nem várja a véget.
Hason csúsztam elé, s rettegve kértem alázatát. Könyörögtem esélyt az élethez! Sírva láttam, röhögve fordult el. Ekkor torzultam magam köré, s fontam kaktuszárkádoktól ölelt lelkem völgyére acélburkok özönét.
Két tenyerem tartom a végtelen istenek elé, arcom szomorúan tekint vissza, mosolyából bánatfény áradt zuhatagban zúdulva rám.
Poshadt víz íze szaporítja szám rettenetét, világosan érzi, világtalan szemmel látja, életlen foggal őrli, rágja, ösztönösen mossa át agyam a tisztának látszó, közömbös világok bárgyú áradata.
Teher lettem! Fölösleges, rusnya nyűge ennek a világnak. Teremtményei ismeretlenül vetnek pokolra, ismeretlenül vetnek követ rám. Vajon mivel vívtam ki íly csodálnivaló félelmetes gyűlöletüket? Véleményük kézlegyintés csupán, az emberi értelem és megértés halovány szikralángja sem villan most bennük föl.
Hát nincs senki, aki egy kicsit vigyázná félve rettegett életemet? Túl hosszúra nyúlt népi rege lennék?
Fülembe súgják régi titkaikat, bárcsak kérhetnék mást, hogy emlékezzen helyettem!
Újra köszön nekem a nemes ital, félig szítt cigarettám fogaim közt pörgetem, rágom, s rágódom jelenem szörnyű kínjain. Lágyan kiábrándít, mint szokott a tény, hogy üres vázlat vagyok. Miként rongybábú a kőhalmon, szélfúttan lovaglok, s hajlít nekem acélpántot, mit, mint óriásbillogot hordhatok.
Ujjaim körmeit rágva csendesen tompulok, s tompított agyammal együtt ostobán vinnyogok.
De szívesen lennék máshol! Akárhol, csak távol önmagamtól, mert fáj, ahogy mindig utolérem magam. Nincs hangulat, nincsenek színek, minden oly szürke, és sirat az írott föld. Kezembe szorítom rögét, ébreszt, s ijeszt, hogy bizony por, csupa por, mi az emlékekből marad.
Ám terjedek tovább, mert szomjazom őseim vérét, vár a nincstelen léleköröm s ami megmaradt, hát azt is az eső mossa majd szét. Édes e nedű, mégis kesernyésen áramlik bennem, terít időt még belém, és illúzió csupán, hogy holnap madárkacajra ébredhetek.
Csitt! Kérlek, csendesedjünk most le egy picit! Ne arra emlékezzek most, ami oly nagyon bánt. Fordulok balra – ámulok, fordulok jobbra – szépséget pillantok. De vajon csak látszatra? Mikor két szemed önállóságát nézem, de egyre csak egy szemmel láthatok, mert mellé figyelő szemem még mindig a könny árasztja el.
Azt hiszem, ők könnyebben lépnek át rajtam, hisz mondhatják: „…én szóltam, vigyázz!” Nekem is nehéz nem őszintén gondolni most rád, még mindig tép a varázs, tép, mar az érszaggató vágy. Szeretnék szomorúan szenvedni szívedben. Remélem érted lepergető hangomat, mert veled a csendemet is örömmel osztanám. Túl mély most, hogy beteljesedni látszik végzetem, a sorsom óriást köpött fejemre. Nyála csordul felém, s arcomon mosolyog, ahogy vonaglik már le.
Állítom, vágyom igaz szerelmem, s hogy testem végre őszintén szerelmesedjen. Ám, ha eddig csak belül izzott parazsa, vajon tényleg itt az ideje, hogy valóban feltüzeljem? És vajon nemes-e az érzelem, ha félelem szül benne ragaszkodást?
Mint horogra akasztott szennyáradat, úszom a vízzel, s begubózott bábként keményítem magamra kényszerített vázam. E csontkeménységemen belül mégis valami oly lágy, mint nyári szellő, mikor nyelvemen őrült tangót jár. Beszívom, nyelem, s felvillan bennem az őzszínű érzelem.
Napkeltével nyugszom, mert fénylő holddal élveztem életet. Valami megfordulni látszik.

Táncoló idő, tán te vagy az?

Hozzád szegezem kérdésem, s homlokom ráncolva innám válaszod. Bár, ahogy az már szokásod, nem intesz nekem elnyújtott szitárjelet. Sajnál most hangod, mert japán dallamokon repít, jajgat az arcod és megcsal a fényed, mert maró cáfolattal zúzza szét agyam szüntelen vérrögöket feltálaló böfögését.
Parány csengettyűként támad rám az orkán, és üvölti fülembe barlangos tócsák csattanását. Taposva tépem tehetetlen húrjaimat. Éheztetem magam, hogy még önzőbb legyek, habzsoljam, harapjam, s húzzam szét őrületemet.
Visszatérek. Örök körforgás ez, életet kér, és élővé tesz. Lehet, hogy nem a tökély az, mi nekem kell!? Őszinteség s értelem csupán mire vágyom!? Csendes helyekre, melyek elhitetik, hogy különb lehetek másoknál!?
A rivalda elragadja az embert. Kárhozottá tesz, népektől üldözötté, mégis kívánom puszta csendjét, s megragadnám őserdők matt lángját.
Tapintom szememmel Velencék tiszta vizét, orromban érzem illatát, számban érzem ízét. Mondjátok számomra kedvesek: „Állj! Most már igazán elég!” De kérdem én, vajon hol a szavaknak, beszédnek vége? Vajon hol a könnyek vége? És hol az értelem, és hol van az önhit? Hol az igaz megbánás, hol a való, s az igazi alázat?

Hol van hát az igaz megbocsátás?
Vajon mit rejt az igazi hit? Vajon mit takar el? És miért énekel kórusban a bűn is, ha kell?
Lassan kolompol, most angyal zongorázik talán? Játszik kezemmel, s bohózatot csinál álmaimból.
Azt hiszem, már tiszta vagyok. De akkor miért üldöz átokszavával? Hisz hiszek én, csak máskor, vagy máshol, rácsodálok rácsaira e sznob világnak. Prűdségét levetkőzve pőre női láb nem tekint pírral arcomra, s bár lehet szépsége igéző babona, álarcommal nem csodálkozhatom rá. Talán nincs is több titok túl a sokaságon?
Talán nincs is több valódi elvárás? Eredeti gépekké válunk lassan, érzelmek nélkül, mikor félelmetessé válik az isten, s a poklok csak játékszer?

Rongyokba csavarva dobozokban fekszünk, zsíros pénzen vett villáink fekete sarkaiban, vérünk ízét érzi torkunk kihűlt csonkja. Emberhúst éhezünk, ami már nem is meglepő, hisz vérrel folyt tele szánk, mikor születtünk.
Egy gyönyörű élet ez, mert oly sokoldalúan értelmezhetjük, hogy csak nyer az, ki megbocsát.
Ha most néznél rám, miként értékelnél?
Egyenlő kattogások jelzik most magamhoz intézett, őrült imám. Már csak magamon ejtek erőszakot, kíméllek téged, s óvlak, gondoskodó mesevilágommal rejtem el azt, hogy mennyire féltelek. Pedig megfogadtam, hogy háborítatlan elmével válaszolok neked.
Szerelembe ágyazott nyomorult lelkem figyelő tekintetek szelik ketté, nomád pusztákon lovagol, görcsös fakompokon szeli víznek habját, éneke szerelmi öntudatra csábít, sokakat megöl majd, mielőtt megnyugszik, de lesz, kit óv, félt, alakít.
Szenvedünk nyomorultul, és puritán életünkben nem választhatunk tisztán.
Kérdezed kedves szép szemeddel: „Mitől félsz? Óvni akarsz?” Mégis pusztít őszinteségem, s vágyam szinte fáj. Testemmé váltál, de nem életemmé. Hát vedd el, ragadd el, szakítsd ki belőlem érzéketlenné vált fájdalmaimat. Rombold le régi váram, vagy keményítsd bennem tovább büszke vágyam, de ne tégy újra tétova lélekké engem. Támadj rám, ha vétkezek, de érts mögötte, mert túl nehéz még nekem.
Tudom, másnak sem könnyebb, másnak is fáj az esztelen múlt, de félelmeik agóniáját ne én bánjam, ne engem szakítson szét, hisz mindig mások hibái miatt vétkezünk, s bűnhődünk most. Hadd legyen hát érzelmünk csak a miénk, miképpen eddig is egymáséi voltunk múltban, s jelenben. Ne szakítsuk ezt mogorván szét.
Nem bírom összeszakadt rejtelmeimet feledni, még nem, - vagy már nem? - ameddig minden apró ficam évekig hat vissza.
Magamra ordítok most öngyilkos harmóniát, többször vizeltem arcul életfényképemet.
Mit mondhatnék még? Hogy esendő vagyok, s nyomorult? Hogy veszélyben a lelkem, s általa életem? Már egy szót sem tudok feldolgozni, s e bajban dúsulnak mozdulataim.
Újra felfokozott rémülettel támad, és mindig akkor mikor látja, védtelen vagyok. Fohászt rebegve nézem, egyre fogyatkozó testhüvelyem miként öregedik szénné, s válik bennem szennyé apróvá szakadó erényem.
Szomorú szemed szivárvány könnyeit sínyli meg most szivárgó lelkem. Elszomorít, ahogy elszomorítod magad. Eddig szerelmed sodrásában úsztam együtt a halállal, és most arra kényszerítesz, hogy egyedül álljam átható tekintetét. Leesett rólam már rég e közöny álcája, s üveges lett üres szemem. Felzaklatnak most szavaim.
Tiszta vagyok, de akképp tűnik érthetetlen, s elérhetetlen. Ahelyett hogy bátorságot öntenének belém, szétragadják gyámoltalan testem. Mindenki kirabol egy parányi részt belőlem.
Egyre kisebb leszek, de egyre nagyobbat robbanok majd, és akkor talán az egésznek én is része leszek, s ez egésznek velem együtt vége lesz.

Kőhalmi Levente: Mágus

Bús fűzek aljában térdeplő mágus

áztatja könnyel mágiáit,

mit szétküldött Ő, esztelen Pilátus,

mint északi szél rabszolgáit.

Aggott nyelve forgatta szót, ahogy

könnyen kiejtett imáit,

szárazon daloló fekete, fújt fagott,

hangja életet szilárdít.

Ősz fürtök inganak, csöndesen csüggednek,

fehér arc, mint éji hó világít,

esdeklő szavak mik torkából feltörnek,

lüktető hangja, mely mégis elámít.

Melléje érek, kérek kis helyet,

hogy javítsam életem hibáit.

Szárazan felnevet – félek, nem lehet,

nem e helyt osztják triviáit!

Reszketve állok nyüszítve fel,

csak küldje el hozzám világait,

Babilon szajhával hálok, ha kell,

s tagadom életem csúf csodáit,

de elfordul, itthagy, üres e hely,

hol esdekve vártam félelmem óráit,

aprónként keresem, maradt-é jel,

mely mutatná, mi volt itt, varázsnak orgiáit.