Mint szomorú, könnyekkel átjárt szembogarú, megalázott kölyökkutya kérdezem; Bántott-é a létidő, mely pillanatok érzéketlenségét adta ajándékba a boldogságok helyett? S nem vész-e méltatlan messzeségbe a mondatok álmodta gőg, mellyel múltunk harcol jelenünk esetlen idejével, hogy méregpoharat adhasson jövőnknek s üríttesse negédes féregtartalmát száradó garatunk keserűtől jajduló, ízillúzióját vesztet szálaival, hogy - ha majd elérkezettnek látja a percet - mulasson porladó jellemünk mulandóságán, és hamis mosolyával szívkönnyeink csalogassa elő fáradt lelkünk rozsdás ládikájából, mit oly mélyre rejtettünk fájdalomképeink elöl, mint amíly mélyre bújtatják anyaméhek halódó terheik!