2011. december 26., hétfő

Kőhalmi Levente: TEHER



Harangok vonagló tánca érintette meg ajkaimat, kiképzett sírköveken át bíborragyogással érkezett hozzám. Diszharmonikusan rázkódik az idő. Vörös fényen át közelít felém, rágós remegése megfakítja csontsovány arcom bőrszínét. Hantjaikon ugráló halottak most gondolataim, rám mért ütéseiktől recsegve csattannak ketté csontjaim. Múltamat nyögve kérném – adjon nekem új erőt, s új értelmet féregrágta szívemnek. Szakítsa ki belőlem franciásan e dallamtöredékek tárházát. Hagyja szeretni végre önmagam, hisz rám van írva, valójában mit is jelenthetek nekik.
Szállnom kellene, repülnöm, mégis hátamon fekve, izzadtan sajog testem, pedig túlléptem már idejétmúlt bánatképeimen. Azt hiszem, a bizalom hiánya éget, nevet rajtam, kacagva tükröt tart, s közli, nem várja a véget.
Hason csúsztam elé, s rettegve kértem alázatát. Könyörögtem esélyt az élethez! Sírva láttam, röhögve fordult el. Ekkor torzultam magam köré, s fontam kaktuszárkádoktól ölelt lelkem völgyére acélburkok özönét.
Két tenyerem tartom a végtelen istenek elé, arcom szomorúan tekint vissza, mosolyából bánatfény áradt zuhatagban zúdulva rám.
Poshadt víz íze szaporítja szám rettenetét, világosan érzi, világtalan szemmel látja, életlen foggal őrli, rágja, ösztönösen mossa át agyam a tisztának látszó, közömbös világok bárgyú áradata.
Teher lettem! Fölösleges, rusnya nyűge ennek a világnak. Teremtményei ismeretlenül vetnek pokolra, ismeretlenül vetnek követ rám. Vajon mivel vívtam ki íly csodálnivaló félelmetes gyűlöletüket? Véleményük kézlegyintés csupán, az emberi értelem és megértés halovány szikralángja sem villan most bennük föl.
Hát nincs senki, aki egy kicsit vigyázná félve rettegett életemet? Túl hosszúra nyúlt népi rege lennék?
Fülembe súgják régi titkaikat, bárcsak kérhetnék mást, hogy emlékezzen helyettem!
Újra köszön nekem a nemes ital, félig szítt cigarettám fogaim közt pörgetem, rágom, s rágódom jelenem szörnyű kínjain. Lágyan kiábrándít, mint szokott a tény, hogy üres vázlat vagyok. Miként rongybábú a kőhalmon, szélfúttan lovaglok, s hajlít nekem acélpántot, mit, mint óriásbillogot hordhatok.
Ujjaim körmeit rágva csendesen tompulok, s tompított agyammal együtt ostobán vinnyogok.
De szívesen lennék máshol! Akárhol, csak távol önmagamtól, mert fáj, ahogy mindig utolérem magam. Nincs hangulat, nincsenek színek, minden oly szürke, és sirat az írott föld. Kezembe szorítom rögét, ébreszt, s ijeszt, hogy bizony por, csupa por, mi az emlékekből marad.
Ám terjedek tovább, mert szomjazom őseim vérét, vár a nincstelen léleköröm s ami megmaradt, hát azt is az eső mossa majd szét. Édes e nedű, mégis kesernyésen áramlik bennem, terít időt még belém, és illúzió csupán, hogy holnap madárkacajra ébredhetek.
Csitt! Kérlek, csendesedjünk most le egy picit! Ne arra emlékezzek most, ami oly nagyon bánt. Fordulok balra – ámulok, fordulok jobbra – szépséget pillantok. De vajon csak látszatra? Mikor két szemed önállóságát nézem, de egyre csak egy szemmel láthatok, mert mellé figyelő szemem még mindig a könny árasztja el.
Azt hiszem, ők könnyebben lépnek át rajtam, hisz mondhatják: „…én szóltam, vigyázz!” Nekem is nehéz nem őszintén gondolni most rád, még mindig tép a varázs, tép, mar az érszaggató vágy. Szeretnék szomorúan szenvedni szívedben. Remélem érted lepergető hangomat, mert veled a csendemet is örömmel osztanám. Túl mély most, hogy beteljesedni látszik végzetem, a sorsom óriást köpött fejemre. Nyála csordul felém, s arcomon mosolyog, ahogy vonaglik már le.
Állítom, vágyom igaz szerelmem, s hogy testem végre őszintén szerelmesedjen. Ám, ha eddig csak belül izzott parazsa, vajon tényleg itt az ideje, hogy valóban feltüzeljem? És vajon nemes-e az érzelem, ha félelem szül benne ragaszkodást?
Mint horogra akasztott szennyáradat, úszom a vízzel, s begubózott bábként keményítem magamra kényszerített vázam. E csontkeménységemen belül mégis valami oly lágy, mint nyári szellő, mikor nyelvemen őrült tangót jár. Beszívom, nyelem, s felvillan bennem az őzszínű érzelem.
Napkeltével nyugszom, mert fénylő holddal élveztem életet. Valami megfordulni látszik.

Táncoló idő, tán te vagy az?

Hozzád szegezem kérdésem, s homlokom ráncolva innám válaszod. Bár, ahogy az már szokásod, nem intesz nekem elnyújtott szitárjelet. Sajnál most hangod, mert japán dallamokon repít, jajgat az arcod és megcsal a fényed, mert maró cáfolattal zúzza szét agyam szüntelen vérrögöket feltálaló böfögését.
Parány csengettyűként támad rám az orkán, és üvölti fülembe barlangos tócsák csattanását. Taposva tépem tehetetlen húrjaimat. Éheztetem magam, hogy még önzőbb legyek, habzsoljam, harapjam, s húzzam szét őrületemet.
Visszatérek. Örök körforgás ez, életet kér, és élővé tesz. Lehet, hogy nem a tökély az, mi nekem kell!? Őszinteség s értelem csupán mire vágyom!? Csendes helyekre, melyek elhitetik, hogy különb lehetek másoknál!?
A rivalda elragadja az embert. Kárhozottá tesz, népektől üldözötté, mégis kívánom puszta csendjét, s megragadnám őserdők matt lángját.
Tapintom szememmel Velencék tiszta vizét, orromban érzem illatát, számban érzem ízét. Mondjátok számomra kedvesek: „Állj! Most már igazán elég!” De kérdem én, vajon hol a szavaknak, beszédnek vége? Vajon hol a könnyek vége? És hol az értelem, és hol van az önhit? Hol az igaz megbánás, hol a való, s az igazi alázat?

Hol van hát az igaz megbocsátás?
Vajon mit rejt az igazi hit? Vajon mit takar el? És miért énekel kórusban a bűn is, ha kell?
Lassan kolompol, most angyal zongorázik talán? Játszik kezemmel, s bohózatot csinál álmaimból.
Azt hiszem, már tiszta vagyok. De akkor miért üldöz átokszavával? Hisz hiszek én, csak máskor, vagy máshol, rácsodálok rácsaira e sznob világnak. Prűdségét levetkőzve pőre női láb nem tekint pírral arcomra, s bár lehet szépsége igéző babona, álarcommal nem csodálkozhatom rá. Talán nincs is több titok túl a sokaságon?
Talán nincs is több valódi elvárás? Eredeti gépekké válunk lassan, érzelmek nélkül, mikor félelmetessé válik az isten, s a poklok csak játékszer?

Rongyokba csavarva dobozokban fekszünk, zsíros pénzen vett villáink fekete sarkaiban, vérünk ízét érzi torkunk kihűlt csonkja. Emberhúst éhezünk, ami már nem is meglepő, hisz vérrel folyt tele szánk, mikor születtünk.
Egy gyönyörű élet ez, mert oly sokoldalúan értelmezhetjük, hogy csak nyer az, ki megbocsát.
Ha most néznél rám, miként értékelnél?
Egyenlő kattogások jelzik most magamhoz intézett, őrült imám. Már csak magamon ejtek erőszakot, kíméllek téged, s óvlak, gondoskodó mesevilágommal rejtem el azt, hogy mennyire féltelek. Pedig megfogadtam, hogy háborítatlan elmével válaszolok neked.
Szerelembe ágyazott nyomorult lelkem figyelő tekintetek szelik ketté, nomád pusztákon lovagol, görcsös fakompokon szeli víznek habját, éneke szerelmi öntudatra csábít, sokakat megöl majd, mielőtt megnyugszik, de lesz, kit óv, félt, alakít.
Szenvedünk nyomorultul, és puritán életünkben nem választhatunk tisztán.
Kérdezed kedves szép szemeddel: „Mitől félsz? Óvni akarsz?” Mégis pusztít őszinteségem, s vágyam szinte fáj. Testemmé váltál, de nem életemmé. Hát vedd el, ragadd el, szakítsd ki belőlem érzéketlenné vált fájdalmaimat. Rombold le régi váram, vagy keményítsd bennem tovább büszke vágyam, de ne tégy újra tétova lélekké engem. Támadj rám, ha vétkezek, de érts mögötte, mert túl nehéz még nekem.
Tudom, másnak sem könnyebb, másnak is fáj az esztelen múlt, de félelmeik agóniáját ne én bánjam, ne engem szakítson szét, hisz mindig mások hibái miatt vétkezünk, s bűnhődünk most. Hadd legyen hát érzelmünk csak a miénk, miképpen eddig is egymáséi voltunk múltban, s jelenben. Ne szakítsuk ezt mogorván szét.
Nem bírom összeszakadt rejtelmeimet feledni, még nem, - vagy már nem? - ameddig minden apró ficam évekig hat vissza.
Magamra ordítok most öngyilkos harmóniát, többször vizeltem arcul életfényképemet.
Mit mondhatnék még? Hogy esendő vagyok, s nyomorult? Hogy veszélyben a lelkem, s általa életem? Már egy szót sem tudok feldolgozni, s e bajban dúsulnak mozdulataim.
Újra felfokozott rémülettel támad, és mindig akkor mikor látja, védtelen vagyok. Fohászt rebegve nézem, egyre fogyatkozó testhüvelyem miként öregedik szénné, s válik bennem szennyé apróvá szakadó erényem.
Szomorú szemed szivárvány könnyeit sínyli meg most szivárgó lelkem. Elszomorít, ahogy elszomorítod magad. Eddig szerelmed sodrásában úsztam együtt a halállal, és most arra kényszerítesz, hogy egyedül álljam átható tekintetét. Leesett rólam már rég e közöny álcája, s üveges lett üres szemem. Felzaklatnak most szavaim.
Tiszta vagyok, de akképp tűnik érthetetlen, s elérhetetlen. Ahelyett hogy bátorságot öntenének belém, szétragadják gyámoltalan testem. Mindenki kirabol egy parányi részt belőlem.
Egyre kisebb leszek, de egyre nagyobbat robbanok majd, és akkor talán az egésznek én is része leszek, s ez egésznek velem együtt vége lesz.

2011. december 17., szombat

Kőhalmi Levente: Mágus















Bús fűzek aljában térdeplő mágus
áztatja könnyel mágiáit,
mit szétküldött Ő, esztelen Pilátus,
mint északi szél rabszolgáit.

Aggott nyelve forgatta szót, ahogy
könnyen kiejtett imáit,
szárazon daloló fekete, fújt fagott,
hangja életet szilárdít.

Ősz fürtök inganak, csöndesen csüggednek,
fehér arc, mint éji hó világít,
esdeklő szavak mik torkából feltörnek,
lüktető hangja, mely mégis elámít.

Melléje érek, kérek kis helyet,
hogy javítsam életem hibáit.
Szárazan felnevet – félek, nem lehet,
nem e helyt osztják triviáit!

Reszketve állok nyüszítve fel,
csak küldje el hozzám világait,
Babilon szajhával hálok, ha kell,
s tagadom életem csúf csodáit,

de elfordul, itthagy, üres e hely,
hol esdekve vártam félelmem óráit,
aprónként keresem, maradt-é jel,
mely mutatná, mi volt itt, varázsnak orgiáit.

2011. december 14., szerda

Kőhalmi Levente: Színházat rendezett az éj




















Színházat rendezett az éj,
s árnyak játszottak,
megtelt velük a tér
mosolybábnak látszottak.

Madzagokat kaptam, s lettem mély
háttere hűs vászonnak,
s hivalkodó, halk nőszeszély
sóhaja holt álmomnak.

De szakadt a madzag, és én, roskatag személy
látszottam sarokba dobottnak.
Szólt csendben az éj, ne remélj!
Tettesd magad inkább halottnak!

Hát ilyen színházat rendezett nekem az éj
a bábok megrúgtak, megtapostak,
s rendez majd neked is, csak hogy félj,
úgysem mered majd mondani másoknak!

Kőhalmi Levente: 47


47 könnycseppet sírtam el éjjel,
47 kristálytiszta sebet,
47 percen át ziháltam kéjjel,
47 helyen láttam testemen heget.

47 arcon simult szét mosolyom,
47 festetlen nőarcon,
47-szer reszketőn álmodom,
47 látomás most harcom.

47 könyörgés száll most ez égre,
47 istentelen vallomás,
47 út, járatlan vezetett félre,
47 ostoba végállomás.

47 dallam angyalerotikája,
47 jel, kellem fülemnek,
47 végzet gyönyörfája,
47 szülötte Lo kertjének.

47 billentyű okozta fertelmes zaj,
47 őszinte rajongás,
47 sóitatta szókacaj,
47 felvillanó életragyogás.

47 foszforfény sötétjében,
47 haldokló szívzörej,
47 kinyújtott kéz ez éjben,
47 félelmet kér, s növel

47 páratlan pillanatot,
47 bódító varázslatot,
47 szőnyegen repülő fonat hoz,
47 szörnyű vázlatot, s alázatot.


Kőhalmi Levente

Kőhalmi Levente: Jő az ősz


Rozzant ér fut talpam alatt,
s szelé ketté e várost.
Fürgén csapó csíkhalak
alkotnak még boldog párost,
miként botladozó ősalak,
ki keresi értelmét, de már most
gondolván arra, mely halk salak
lész vízcsepp által sárrost.

Őszidő jő most hozzám,
simító, mint fátyol beterít,
sárga, bordó, boldog parám,
mit éj csendje, mi feketít.
Erdőillat, meddő arám
álomfilmet levetít,
szél hangja, mint síró anyám
támogat, tép s nemesít.

Szépreményű e múlt közeg,
borús a jövő most bárhol,
felém nyúló csontkezek
intenek, mint égő jászol,
s leboruló, halk fejek
– mind egy éltet gyászol – ,
mint falamon izzó égjelek,
testemben láz léhán lángol.

A csendet kérném – jöjjön most el,
kér, sikolyszántott agyam várjon.
Ordítás fut napmeleggel,
s égett testem tüzét fájom,
szájam helyén néma heggel
szó érkeztét újra várom,
szakítom szét, s vérfelleggel
ér véget ez búvilágom.

De újra jő az ősz, a széljaj!
Lengnek levelek, bábok faágon,
szakadnak anyjuktól, s méla sóhaj
kíséri haláluk, s én némán belátom,
nem követ már léptem szélzaj,
avarleplét én lerántom,
rohannék, de fennkölt óhaj,
mi követeli maradásom.

Állok hát fagyosan, s megremegek.
Figyelmem befelé szab most korlátot,
hiszem, majd lassan felengedek,
s válnak le rólam rusnya fémcsápok.
De majd ha riadok és felemelkedek,
mosódnak egybe alattam határok,
mikor táncos pózaim égben lebegnek,
tűnnek el fényemben makrancos világok.

Kőhalmi Levente: Padlások rejtekén












Nem ily szót akartam,
sem ez folyamatot!
Tüzekkel ülve mást mutattam,
harcot s fájó áldozatot.

Mellembe markoló szél
rejti el örömbe hajló ív dallamát,
fülem néha hallja elmém
élettől szenvedő ivadékát.

Románcát járja most más!
Szüljön kőből Ő várat,
hozzon hosszant szarufát,
s adjon álmot, párat.

Arany szablyám lelkeden élezem,
rákészülök ragyogásra,
ha fáj, érzed, hogy létezem,
megjöttél ez átadásra.

Vajh’ miért érzed bűnnek
poros padlások rejtekén,
s ha benned összegyűlnek,
miért dobod egyenként

sárga lángnak fészkébe
fájdalom-hars hangod?
Megtisztulást könyörgve
már nem érzed, nem tagadod,

merész penész illatát
fantomcsúcsos hegyeidnek,
trónra tartva királyát
kettécsapott nyelveidnek.


Kőhalmi Levente

Kőhalmi Levente: Táncolni akarok














Táncolni akarok most egy temetőben,
könnyeim hagyva mosolyomra.
Repülni volna jó most sűrű esőben,
s hagyni haragom nyomoromra.
Túl zord a szél most e csendszőtte erdőben,
hogy zenét adjon örömgyász táncomra.
Szépen forgok fenn a levegőben -
spirálvonalt festve fekete vásznakra.
Félve dohogok kályhaként ködszőtte felhőkben,
Gondolva gondtalan csalóka álomra,
hol nyílik zekém életlen életben,
szívemet fedve fel találomra.

Táncolni akarok most egy temetőben,
s kérni téged, vigyázz most gyászomra.
Fetrengek forrón légitta lepedőkben,
tapaszd most füleid fájó mellkasomra.
Egy hajnalon s majd délidőben
tekints le boldog mosolyomra,
mikor a nap vöröslőn fest lemenőben
csendéletportrét szürke falaimra,
véremet issza alázattal, oly esendően
hangfoszlány érkezik válaszomra.
Magam látom szemében, hiszek szeretően,
miközben árny vetül vallásomra.



Kőhalmi Levente: Évszakok
















Fehér pillék lámpás alatt,

holdra jár, ki hitét lopja,
osonna, de hátra haladt,
hószánon szállt mély pokolra.
Köhögtet e hideg falat,
elhagy ma, mint orrot pára,
megfagyaszt most arcot s agyat
tél apjának hűs álcája.

Hideg könnyét napfény issza,
leolvadnak völgyek s hegyek,
halálból lész élet újra,
s láthatóak kegyhelyek.
Felharsanó madársereg
gyászénekét fújja,
fenn táncolván rügymesterek
láncokon vett súlya.

Buja hőség táncát járja,
hűsítőjét tó adja,
naplementét akképp várja,
mint jószágát a jó gazda.
Színvilágok nyüzsgő árja
csalogat, mint búlabda,
kicsiny esők gyönge sárja
repedésre szárad ma.

Szürke az, mi költözött,
besétált, majd csöndesen
esőcseppbe öltözött,
s a föld felett járt peckesen.
De bús szemébe könny szökött,
bár arcát tartja mereven,
élhetném, hogy felhők között
nap simítja agg fejem.


Kőhalmi Levente: Lélekkoldus

















Üres köröket futottam éjjel,
csak aszfalt sírt sivár szólamot.
Figyeltem fényeket, s az ablakod kéjjel
nyílt, de tudtam, már nem vagy ott!

Ágyadon hevertem, éreztem - remegsz,
s éreztem, amiképp meghalok!
Testnyelved édesen üzente: szeretsz,
ám félek, csupán csend az, mit adhatok.

Hideg élet szavába most beleborzadok,
kegyetlen, savmarta démoni lelkem.
Egyre érzem, miként belül rothadok,
elhagyni készül most jellem s a szellem.

Mámoros pillanat nem hoz már nyugalmat,
Lélekkoldusként kertekben sétálok.
Úgy hittem, szócsillag ad nékem hatalmat,
/tudom már/
sírkertek nyugalma mekkora átok!

Feloldoz némán nevenincs szajhám,
elmém szülte néma vágy ő.
Keleti ábránd fetreng most párnán,
s merev testembe fájdalmat sző.

Apró pont felvillan, izzik e szem mögött,
még sincsen arcomon komor izgalom,
s kezemben fekvő két üveggömb fölött
nyugodva úszik el, utolsó alkalom…

Bizarr s nyomorult ez síró végzet!
Hallod? Reccsenve megfagyott!
Fukar s bonyolult ez önkínzó lélek,
de ismer, s tudja, hogy itt vagyok.

Agresszív istenek jöttek egy hajnalon,
tépték, zúzták, marták testem!
Véres szemem kezükbe vették – itt lész az alkalom,
olcsón eladom, mert semmiért vettem!

Azt mondod, hallod, amiként hallgatok,
remegő számból vér s nyál csorognak,
fekete jajszavát jólesőn hallhatod
ajkaim szélében dühöngő daloknak.

Már izenné elmém ez világra,
de kalimpálva veté el új hitem.
Már lihegné mondatim, akként vigyázva,
miként szirmait simító új napisten.

Lángja ért hozzám, füstje maradt nekem,
hamuból jósol, jeleket rajzol.
Hiteget, ostromol, van örök szerelem…
…értelmet pótol, s érzelmet markol.


Kőhalmi Levente: A kárhozott

Rohamléptekkel közelített felém s elnyújtott hangjával szólított meg a bíbor színeket szikrázva táncoltató elmúlásidő. Bölcsnek és hi...