Kőhalmi Levente: Hitehagyott

Már nem hiszek a hitben. Nem hiszek a létben. Nem hiszek az erőben, egyedül vagyok, s erőtlen!

Már nem hiszek a szépben. Nem hiszek a fényben. Nem hiszek az esőben, áztat csupán, s erőtlen.

Már nem hiszek a szellemekben. Nem hiszek a szerelemben. Nem hiszek a végzetemben, mert a végzet is erőtlen.

Már nem hiszek a tűzben. Nem hiszek a szűzben. Nem hiszek a bűnben, mert ki bűnös is erőtlen.

Már nem hiszek a szélben. Nem hiszek a füstben. Nem hiszek a zöldben, mert az élet is erőtlen.

Már nem hiszek a semmiben. Nem hiszek a jelenben, s nem hiszek e szerepben, mert e színész is erőtlen.

Már nem hiszek a fellegekben. Nem hiszek a törvényekben. Nem hiszek az életemben, mert az egész erőtlen!

Már nem hiszek a tételekben. Nem hiszek az istenekben. Nem hiszek... csak a félelemben, mert a félelem nem erőtlen.

Kőhalmi Levente: Megálló idő

Pihegve tűnik fel,

szépen szállva szerepel.

Töményen töri őt törvénytelen történelem,

kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem.

Félve, félig fiatalon figyeli,

bőszen, öregen, őszen még eleven

és életében élő,

szívében szabad

a meg-megálló idő.

Kőhalmi Levente: Nézem e csodát

Szolid szemedben kővé dermed az idő,

ha látod e csodát.

Mosolyod szól, nézd mily olcsó a jövő,

s ha lépsz majd odaát,

melléd ér acélt s üveget egyszerre törő,

őszinte erő, érzed a falát,

vigyázva szemléld, mert őrülten dühöngő

bölcsőm volt, mi börtönbe zárt.

Néha tiszta forrás vize vagyok,

de vigyázzon, ki imád,

mert dühömben kárt hozok,

s mérgezem, ki belém márt.

Ne sírj! Nem direkt fájdalom, mit okozok,

tehetetlen e test, melyben bezárt

lelkem ajtót remélve zokog,

szememnek könnyein át.

Azt hiszi, belőle távozok,

mikor sikolyára szájat tát.

Fekete pondrót lát, mely remegve mozog,

apró gombszeme lelkébe lát.

Szemem mögött koponyám ropog,

ha nézem e csodát,

megnyugvás jő, álom kopog,
hogy hidd, látom majd a csodát.

Kőhalmi Levente: Néma dallamom

Néha ajkam szólana hozzád,

de van, hogy szíved zárva.

Néma dallamom repít olykor

magzatot lüktető méhedbe.

Csendes csecsemőd most küzd benned,

s az életre várva

óriás énekét ordítja,

borús ódaként lelkedre.

Nem a tiéd, és nem az enyém,

és nem magától fogant e remény!

Víz tükrében tipródva törik szét arcod mása,

apró lábak alázzák e pocsolyát.

Elméd megriad, mikor tested vágya

szétrombolja bensőd hallgatag mosolyát.

Gyönyörű éden most szomorú lelked ágya,

mely pihentet, s kékje arcodra vetíti alakját.

Tündérkönnyek szántják szép szemed,

megható kép ez, mégis megremeg.

Igaza, akár lehulló eleganciád,

akár a melléd csapódó mesevilág.

De gonosz világ sanyarú tükre ez,

melyben csak te egyedül vagy gyönyörű nékem,

nem riaszt meg most dallam sem fürge nesz,

és semmi sem emészti nyiladozó énem.

Bár néha túl halkan szól hozzád,

hidd, várja szíved nyílását néma dallamom.

Jajongva sír fel, akárha apró élet,

s én oly boldogan hallgatom,

hogy nincs most az az erő,

és nincs az a hatalom,

mely szebbé tehetné arcod csapzott énekét,

ha verejtékét újra láthatom.

Kőhalmi Levente: ...s ez álom megtelik szerelemmel

Kezeim között aludtál el,

tested melege adta gyönyörrel

fonódik lelkem, a testem megremeg,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Füstgőzösök húzzák lassan

vontatva, Sötét ködük csattan

arcnyílásaimhoz halkan,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Árnyék kúszik padló résén,

hold fényében e vér sötét,

ziháló testtel köszönt az éj,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Csendes buborék pattan most szét,

tested illatos verejtékben, szép

arcod angyali fénye, élesebb a kép,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Szemedben ragyog a sötét s a bronz,

karjaid közé taszít ez ismeretlen, vonz

lefelé ágyékod párnájához, s e torz

álom megtelik szerelemmel.

Lüktető testem beléd tapad,

ujjaink fonódnak egybe, csókunk ragad,

áhítat az, mi a test után marad,

s az álom megtelik szerelemmel.

Kőhalmi Levente: Elmúlásvers

Sár sikított szennyes vízen át,

láttam halvány, ázott mosolyát,

s hallom cseppnek lebukó zaját.

Tűz harsogott hosszú éjen át,

szél vitte hát reccsenő baját,

simítva fűt s haldokló arát.

Fény ordított nap sugarán át,

égetett száradó kopjafát,

pofozva fel bíbor oldalát.

Hang visított tompa télen át,

s mint disznó halálnak hajnalát,

üli meg életeknek jó torát.

Eb vonított szűk hajnalon át,

vicsorgva fémsorja fogát,

marta át időnek múlt torkát.

Hús rikoltott véres téren át,

érzem édes rothadásszagát,

s tartok kézben porcból tiarát.

Csont üvöltött halott érán át,

kattanva jött, hozva sorvadást,

s némák közt suttogva az elmúlást.

Kőhalmi Levente: Senkim se legyél

Szörnyű öltönyt nyújt felém

gyönyörűn mosolygó, női lélekhang.

Durva, posztóból szőtt gúnya ez,

melynek imája s hibája egyedül mintája.

Mert bárhogyan tekintesz is rám,

s bármilyen halkan szólsz is hozzám,

bámulok csak üresen, mint tekergő kölyökkutya,

ki anyja forró öléből szopni kíván.

Úgy nyílana nehezen lelkem s a szám,

Csak még egy percet várj!

Csak még egy percet szánj!

Mindjárt kész vagyok! Látod!?

Már nem is nagyon remegek,

Csak belül. Kívül már nem szenvedek!

Nézd! Figyeld csak, hogyan nevetek,

amilyennek látni akarsz, kívül olyan leszek.

De hadd legyek néha csakis az enyém,

s akkor maradj mellettem, de senkim se legyél!