Kőhalmi Levente: Torzó I.

Mezítelen testtorzók, miket látok,

porctalan csókjaik cuppognak.

Ostobán ölelkeznek – miként parány rákok,

s hiányos álluk összetapad,

mint levélboríték hátán

egy nyálkás ragasztószalag.

Csonttestük haláltáncát birtokolja szemem,

hogy örömömet bennük leljem, de eszemet vesztettem.

Lelkemből szivárgó ezüstméreg enged teret nekik,

akként képzelik majd, új barátság születik.

Kegyetlen kihasználtság körülményes érzete ez,

mérhetetlen kincseket méltán feltételez,

nyögve karcos kacajuk az ég kékig ordítja,

süketségemet, féktelen dühömet megnyomorítva.

Születik belőle balga kényszervers most,

abban bízva, hogy feloldozást hoz,

akkor eszmét remélt tükörvilágba repít,

hogy ezer oldalról vetítse rám e kínt,

hogy kivájhassam üregéből a szemem,

hogy letéphessem arcomról a fülem,

hogy görnyedve lassan kiokádjam nyelvem,

hogy tudjam, e torz világ

Prominens torzója lettem!

Kőhalmi Levente: Buborékképek

Kúszik az éteren őrült nő halk hangja,

úszik fülből, s az agyhoz érve hallja,

könyörgve kéri különös énekét, hagyja végre abba!

Szánalmas, szedett–vedett, szerzet,

könnyelműn könnyeket hullajt, s hullámarcon kerget.

Múlt igéző sorokat szül most e csendvégzet,

szétpattanva, mint színes megvénült buborékképek.

Egyiptom álmait álmodom,

szépséged szentségét szomjazom,

hited hiányát érzem, s vélem,

talán megtalálom.

Akarom, tél legyen már!

Hallani sovány hólapátok hangját,

örömittas szürkét, fehéret látni,

s érezni, miként az idő bennem megáll.

Kőhalmi Levente: Jövő köszöntött

Csillagközi bölcsők ringatnak,

örömittas álmot látok.

Hideg, csontos ujjak testemen matatnak,

gerincemen rémület fut, hideg lett ez átok.

Néma parázssugár lágyan ölel,

a fáradt éj megtelik e fénnyel,

farkasvak lett e néma, szürke szem,

mely életet kémlel.

Csökönyös gőggel köszöntött jövő,

mely recsegő deszkaszilánk csupán,

leszakadt az üveget szertetörő kéz

lehelte gyönge erő után.

Kőhalmi Levente: Tisztán

Tegnap meghaltam újra!

Életvizem palackja homokszáraz,

miként tévedéseim útja.

Totemek megvadult tánca

mellettem csak ócska álcája,

torz bensőmnek koptatott mintája.

Hullafolttal érkezett ez éj,

s lehelte bőrömre titkait.

Apró ajkáról, mint női szeszély,

szaggatta szürkületnek acélláncait.

Mindent feldúlva jött éjszakai fény,

tánca simítva bőröm ráncait,

meglátta bennem mi erő s erény,

midőn vázam leokádta húsruháit.

Álltam acélszín meztelen,

s a köd eszmélt először rám,

majd hold táncolt lelketlen testemen,

mint dürgő fajdkakas hatalmas pusztán

s az arannyal körbefont ónserlegen.

Taszított rajtam hűsítő harmatkorty,

azonnal látta, azonnal és tisztán,

hogy nőnek szirmok dizőz testemen,

buján, édesen, elevenen, de tisztán.

Kőhalmi Levente: Ki táncol

Ki táncol éjente ágyam mellett?

Angyali Lucifer ő?

Szerelemmel közelít felém,

majd konok félelem jő.

Mezítelen testem

hidegen, fagyosan remeg,

pedig belül széttép,

eléget e meleg.

Csak látnék fényt

alagútnak végén,

s szólna valaki felém,

mint régben égvén,

s esetlen testem

karolná egyszerűn fel,

egy mesevilágába

repítne ostobán el.

Platina lelkem csillanna,

Óz simogatná,

egy élettelen acélgép

az, mivé változtatná.

Majd jőne újabb,

boldog idő,

megszállná sebeim

e félszeg erő,

láncait eldobva

szakadna álmom.

Szűzi szépre nézve

csak ezt vágyom,

szomjaznám ajkait,

legelébb lelkét.

Mikor nyújtá nekem

didergő, fagyos kezét?

Reményre cserélném életem

– adtam fel hirdetést –

anonim folt lett lelkemen,

s hogy ne éljem át szégyenét,

a jelentést magam küldtem

a Kisherceghez el,

válaszát nem várva meg

indultam a pokolba fel.

Esély elrejteni,

az már régen nincs!

A csekély, csacska

fűszerremény az, mi kincs.

Két év garancia,

mi van hozzá,

csak legyen ki óvja,

s félve tekint le rá.