Kőhalmi Levente: ...s ez álom megtelik szerelemmel

Kezeim között aludtál el,

tested melege adta gyönyörrel

fonódik lelkem, a testem megremeg,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Füstgőzösök húzzák lassan

vontatva, Sötét ködük csattan

arcnyílásaimhoz halkan,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Árnyék kúszik padló résén,

hold fényében e vér sötét,

ziháló testtel köszönt az éj,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Csendes buborék pattan most szét,

tested illatos verejtékben, szép

arcod angyali fénye, élesebb a kép,

s ez álom megtelik szerelemmel.

Szemedben ragyog a sötét s a bronz,

karjaid közé taszít ez ismeretlen, vonz

lefelé ágyékod párnájához, s e torz

álom megtelik szerelemmel.

Lüktető testem beléd tapad,

ujjaink fonódnak egybe, csókunk ragad,

áhítat az, mi a test után marad,

s az álom megtelik szerelemmel.

Kőhalmi Levente: Elmúlásvers

Sár sikított szennyes vízen át,

láttam halvány, ázott mosolyát,

s hallom cseppnek lebukó zaját.

Tűz harsogott hosszú éjen át,

szél vitte hát reccsenő baját,

simítva fűt s haldokló arát.

Fény ordított nap sugarán át,

égetett száradó kopjafát,

pofozva fel bíbor oldalát.

Hang visított tompa télen át,

s mint disznó halálnak hajnalát,

üli meg életeknek jó torát.

Eb vonított szűk hajnalon át,

vicsorgva fémsorja fogát,

marta át időnek múlt torkát.

Hús rikoltott véres téren át,

érzem édes rothadásszagát,

s tartok kézben porcból tiarát.

Csont üvöltött halott érán át,

kattanva jött, hozva sorvadást,

s némák közt suttogva az elmúlást.

Kőhalmi Levente: Senkim se legyél

Szörnyű öltönyt nyújt felém

gyönyörűn mosolygó, női lélekhang.

Durva, posztóból szőtt gúnya ez,

melynek imája s hibája egyedül mintája.

Mert bárhogyan tekintesz is rám,

s bármilyen halkan szólsz is hozzám,

bámulok csak üresen, mint tekergő kölyökkutya,

ki anyja forró öléből szopni kíván.

Úgy nyílana nehezen lelkem s a szám,

Csak még egy percet várj!

Csak még egy percet szánj!

Mindjárt kész vagyok! Látod!?

Már nem is nagyon remegek,

Csak belül. Kívül már nem szenvedek!

Nézd! Figyeld csak, hogyan nevetek,

amilyennek látni akarsz, kívül olyan leszek.

De hadd legyek néha csakis az enyém,

s akkor maradj mellettem, de senkim se legyél!

Kőhalmi Levente: 72

Fellélegzett bennem a halál,

súlyos dallamot énekel,

zenegépek 72. dallamát

dúdolom önzetlenül, felemel.

Elindul, de életet bennem már nem talál,

Mosolyogva, együttes érdekkel

macskakövön 72-őt lépünk hát,

mint gép mozgok, lemerült teleppel.

Szól! A fájdalmadat érezzük már,

szenvedjük éjjelen bűbájos képekkel.

Majd a 72. lépés után mattot ád,

s kalapot emel önérzettel.

Megsimogat most, s örömmel vár,

fekszek hidegen, mellen font kezekkel.

S a 72 centis antik urnán

egy név villan fel tűzgravír betűkkel.

E név jó helyütt van már,

talán egy szempár tekint rá tisztelettel.

Szomorú-boldog könnyet csal e 72-es szám,
Mely egykor telve volt élettel s reménnyel.

Kőhalmi Levente: Torzult mosoly

Figyeld hát! Soha meg nem tört testű.

Figyeld! Mert megmutatom!

Érezd hát! Sosem csorbult fényű.

Érezd! Mert tükröd tartom!

Rettegj most mosolyszemű!

Rettegj! Boldog múltadon.

Féld! Mert nem életszerű,

féld sorsod e méregnapon!

Utazz velem forró pokolba,

utazz hideg fagyokba!

Ha majd lehajolsz jeges mocsokba,

lehajolsz, s torzulsz mosolyba!

Kőhalmi Levente: Huszonnégy

Elfáradtam! Annyi arcot erőltettem magamra,

hogy joggal kérdezém tőled, ismersz-é magadra?

Ismersz-é rám, látod-é mi vagyok?

Látod-é, hogy kínok közt vergődöm?

Látod-é, hogy haldoklom, hogy halott vagyok?

Elkárhoztam! Annyi harcot hívtam már magamra,

hogy joggal érzem, amint félelmem átragad másokra.

Lehet, nem is ismernek, hisz én sem őket,

félnek, ha látnak, s éreznek borús felhőket.

Szólnék én! De megszólíthatom-é őket?

Elhagyattam! Újra, de mindezt már megszokhattam.

Így joggal kérdem: van-é esély még számunkra?

Hisz hiszem, hogy hontalan vagyok, de nem egyedül,

nem csak én érzem e félelmet legbelül,

s nem csak én tudom! Tudom, hogy mögöttem a halál ül!?

Itt maradtam! Hogy minek íly nyomorultan?

Hogy joggal kérdezhessem, miért ülünk megfagyottan?

Ha huszonnégy másodpercre rám érne a fény,

hogy éltessen örökké, s legyen még remény,

hogy hihessem, életem még mindig az enyém!

Kőhalmi Levente: Fogok-é...

Fogok-é valaha kacagni még?

Ez időm csak lassan forgó lélekkerék,

és csak a poraim vannak itt már rég.

Vajon fogok-é valaha nevetni még?

Fogok-é valaha álmodni még?

S lesz-é ez álom újra majd szép?

E szépség ragyog-é majd, mint óikonkép?

Vajon fogok-é valaha álmodni még?