Kőhalmi Levente: Engedd, hogy a csendet lássam

Fülledt erotikát lélegzik ágyam.

Csend van most, síri, néma,

s néha érzem, erőtől sír most vágyam.

Bűnös már vágyterhes tárgyam,

gondolatom felnyög, mint léha

korcsmód imbolygó árnyam.

Engedd meg kedves, hogy a csendet lássam,

s mécs fénye mellett arcod, még ha

oly gyötrelmes is szétbomlott váram.

Kőhalmi Levente: Falaim előtt

Tündérek szántják végig az eget,

véres kezű angyalok ők,

kik végeznek velem /is/, s ha lehet,

kérnek majd testemben rejteket,

hitetve tisztelem őt,

míg enyészet bontja apróra sejtemet.

Nem emelhetek csak fél kezet,

jelezve gigászi csodaerőt,

mert igaza hamis, /és/ rejteget,

bújtatva egymáshoz őrültet s véneket.

Láttatva ez életcsodaszövőt,

s mint mosdatlan vérszagú gyermeket,

ölelnek várván, hogy szent legyek,

bontsak szénszagú álomjövőt,

s legyen, ki mártírként előttük tetszeleg.

De üzenő hírmondó nem lehetek,

térdeltem tétlen falai előtt,

túl jól megismert halódó lelkemnek.

Kőhalmi Levente: Óh, szerelem

Óh, szerelem! Kimondva kattogsz,

mint gépfegyver zárja,

amely most holtan fekvő testek

fölött véresen várja,

mikor hullik mellé

örömittas párja.

Óh, szerelem! Félelmes erőkristály,

kinyitád az nyomornak ablakát,

és őrültnek szemével engeded látni,

e világnak őszinte halálát.

S ha koporsófedél halkan kattan,

férgekkel mulatja legújabb lakását.

Óh, szerelem! Igazságod igazságtalan,

léted is oly bizonytalan,

kit megérintesz örömmel,

mára mind boldogtalan.

Kettéroppant Ámor nyila már,

s mered maga elé ólomtorz alakban.

Óh, szerelem! Ki bizonytalan – megölöd.

Kinek hite van – tőle elveszed,

minekutána rákacagsz, s közlöd,

nem adsz újabb életet,

de aljas módon simogatod,

mint karodon ülő gyermeked.

Kőhalmi Levente: Csak a bábok

Prostituált világ ostoba sarja vagyok,

összeomlok halkan, s várrom fölött, ha nap ragyog,

cseppfolyós arcom lassan elpárolog.

Nyomort szül bennem, s lesz fertelmes tályog,

lelkem lészen az, s csak nő, ha bántod.

lettem megszállott, nem érzed, nem látod,

parány részre szakítasz, s mosollyal várod,

mikor omol végleg össze ostoba barátod.

Hát játssz csak! Lelkem e hangszer, furcsa egy átok,

te vagy művész...én meg csak a bábok.

Drótokon csüggök, s bohócként mosolygok rátok,

befelé ordítok, befelé sírok! S hogy mire várok?

Nem számít, mit érzek, hisz annyira fázom.

Holland cigars füstjén át új vigyort láttok?

Halott e lélek, s haldokló a lény, mit találtok.

Kőhalmi Levente: Ikonkép

Jajszavát idő mossa e toroknak,

mely látszatjátékot éltetőn küld,

s elémenvén az élő pokloknak,

a tündérek földjén tovatűnt.

Angolbíbor ikonkép!

Önbírásan ítél, mikor fellép,

arca, ha emelvényre ér,

mosolyt szakít agyamból, mikor tép

testemből gennyes húscsomót,

csüngő mócsinghegyet,

álomra hajtja bársony fejét,

mielőtt megvetőn felnevet.

Kőhalmi Levente: Apró pondró

Hátadon kúszik most fel a rémület,

hajadon hajnal jő, s mit talál majd – révület,

márványhoz tapasztja arcod, s lám mi lett?

Gyilkossal jár dicső idő s büszke tett.

Mondtad, könnyek köszöntöttek tegnap, de higgyem-e?

Nem tudom, e feleletnek mi lészen hitele,

nem álom-e, minek ösztönös lett eleje,

s félelmes riadat jött, mert hatalmas ereje.

Mögötte én nem vagyok, s nem bízhatok, -

tenyeremre nem fektethetek fényelő csillagot,

sem fényes holdat, mert felhőmtől nem ragyog,

mert számodra csupán apró pondró vagyok.

Figyel, mikor zúzod halomra testem,

s mikor halottra, fehérre meszeltem

sápadt arcod hiába rejted előlem,

semmit sem bújtathatsz el belőlem.

Vonzol, taszítasz, közeledsz, visszalépsz.

Hány lesz az a lépés, mellyel közelembe érsz?

Vajh’ mit teszel, mit vársz, remélsz?

Naiv e hit, amelyben benne élsz.

Mulattat, míly szörnyű vagyok!

Mulattat csodálatos, tükörcsapda alakod,

ha elfordulsz, ordít fájdalmat rémült hangod,

mégis elhiszed, boldog, mikor ez életet kapod!

Nézz fel most! Csapzott s tajtékos arcod,

álomrémület az, mivel vívod most harcod,

itt vagyok, s kezet nyújtok, az én hangom hallod,

simogat éjen át, s ha elhiszed, örökké akarni fogod.

Súlyt teszel vállamra, terhet lelkemre,

túl nagy erő ez, mit ölelek keblemre.

Érted teszem – mondod, pedig e tesztnek ereje

életem árát kéri majd, s elrepül vele.

Parázs tekintet, méla arcvarázs,

ez mind mit nyújt e kényszerakarás,

s mint az utolsó belterjes, őrült zuhanás,

megjön az est, s átver ez előadás,

mert színjáték ez egész tudom,

lehet, nem így igaz, de így gondolom,

s egy darabig talán még gondolhatom,

míg el nem jő hozzám halott családom.

A múlt az, amin rágódsz, miközben a jövő a tét,

Nem tudom, ezen érzésen, hogyan segíthetnék.

Eljött az idő, sötét van most, nyomasztó sötét,

jó éjt kellene kívánnom – de nem! Csak az „áldjon meg az ég”

Kiszáradt bőr és csonthalom vagyok, de egyvalamit bizton tudok,

magammal viszem gondolat képében utolsó boldog mosolyod,

hogy te tartasz-e valamit belőlem a te dolgod,

de ha eszméim viszed tovább, repíted s tanítod...

....hiába nem volt ez őrült lét, mert sötét lett most, nagyon sötét.

Kőhalmi Levente: Papírcsónak

Újra folynak szavak,

s válnak létre mondatok.

Töretlen fájdalmak vannak,

vajh’ mit is mondhatok?

Mint üres, megrepedt ablakok,

porosan, éhesen tátongok,

szeretnék lenni más alakzat,

de sajnos húsból és vérből vagyok.

Fia vagyok halott napoknak,

vértől iszamos szemmel pislogok,

szülötte lettem üres éjszakáknak,

bennem csak halvány tündérárny ragyog.

Mint az özönvíz s az áradat,

elmosok tüzeket, mit más gyújtott,

elérve a lelked köré emelt falakat.

Kitárt kézzel létem az, mit feléd nyújtok.

Építsünk együtt körénk kővárat,

s ejtsük rabul álmaink majd ott,

ringatózzunk, mint összetapadt álomfonat,

s mint papírcsónak, mit e két kéz összehajtott.

És ússzunk együtt a messze jövőbe,

mit e mocskos lét nekünk hagyott.