2012. július 31., kedd

Kőhalmi Levente: Üzenet egy őszinte bolondtól









Fekete hegyek haragját hozod magaddal.
Aranyszín döglegyek zümmögő szavakkal
hoznak áldást, az enyészet áldását!

Kőbe vágott nevek alatt fekve, zárt karokkal
gyakorlok most kegyet, hogy végezzek magammal.
Elveszem illatát, az életem illatát.

Hiányzik nekem szemed, vak lettem harcok által,
itt hagytam veled viszonzatlan vágyam, s átokkal
sújtom vágyát, hitemnek vágyait.

Sohasem adott nevet az élet, csak örömhalottnak,
sohasem küldött jelet, csak tüzet izzó maroknak,
hat láb mélyen veti agyát, hideg ágyait.

Még fáj neked, lehet, de nem érzed magadénak
fájdalmát, s a hegyek nem gyújtják meg haraggal
e szomorú máglyát, bánatnak máglyáit.

Halálom közelg most veled, nem játszhatom sorsommal,
meghasadt most szívem, s szíved telve jajszóval,
/mit tettél?/
Elvetted lángját, egy őszinte bolondnak lángjait!

2012. július 2., hétfő

Kőhalmi Levente: Tétet tettető





/síremlékezet/

 Rácsodálkozom, mint újszülött a napra,
ki ösztönös mosollyal, bambán fogadja,
üres méhedben csendben foganva,
múltja van csak, csupán azt siratja.

Morajlást szül most a csend,
s fekete bosszúhang tör át most a téren.
Barátim hosszú sorban, túl nagy itt e rend,
halálom nevetik szemközt oly régen...

…vagyok életegó elem,
szenvedélyem sétál, játszik velem,
kézenfog, átölel, bókol nekem,
mit lelkemnek hagy örökül, az félelem

Klasszikusokra
emelem
fejem.
Tétet szül az élet!

Hordom sorsomra
szemetem,
szeretem.
Megtettem e tétet!

Nevetve nem néz, nem int nemet,
jelezve jólesőn, mint arabs jelet,
védőn vés varázsigét, mit tűje vezet,
nem nevez néven soha többé neked

e halált sóhajtó síremlékezet…

2012. június 3., vasárnap

Kőhalmi Levente: Termékenységnek hajnalán


 


Más korokban kést rántottam volna,
s döfném inkább torkomba mélyen,
hogy hangom többé karcosan ne szólna,
mint semmilyen nyelvű, hazug isten.

Háborog bennem a viszoly s a vágy éppen,
mint dühöngő tenger álnok éjszakán,
állok csak, s nézem őt, szegényt szerényen
s haláltáncot lejtek most zöld mezős lankán.

Minden könnyek elfogynak egyszer,
és termékenységnek bódító hajnalán,
finom félelmet lehel rám s tesztel
miként viseli e rút, a galád magányt.

2012. május 2., szerda

Kőhalmi Levente: Álmodtam hajnalon
















Hajnalon álmodtam, azt hiszem,
vérrel telt aranyserleget hoztam,
arcomat láttam iszaptól szennyesen,
valami boldog temetésen szóltam...

„...jég által simított hólepte hegy leszek,
ezer évet szelekkel dúdolva dacoltam,
hósipkát emelnek előttem más hegyek,
gondolván, míly rég mozdultam, táncoltam.

Vagy pusztuló őserdő legyek, ha megyek,
mindenek szülését magamban hordozzam,
éljenek bennem lágy, gyógyító helyek,
s ki árt nekem, magammal pusztítsam.

S mint sötétben simító emberi kezek,
érzelmek minden reményét daloljam,
álmoktól bóbiskló fejeknek arcára
milliók őszinte ráncait karcoljam...”

Koporsók aljáról visszalát szemem,
szám szóra nyílt, – úgy értem – búcsút mondtam,
tudtam, mindez lehetetlen nekem,
nem maradhat egyben az, ami voltam.

Furcsa, de őszinte félképek ezek,
nem tudom, hozzám, vagy rólam szóltak,
Miként magamra rántott életmezek,
Elmúlást, félelmet álmomba rajzoltak.

2012. április 2., hétfő

Kőhalmi Levente: Rozsdás szög leszek












avagy
(kikapcsolok egy napra, egy hétre, egy életre)


Azt véled gondolni, játék csupán az egész,
van egy őrült pont, amit egyszer csak megélsz,
mindig akkor, mikor csak fájdalmat remélsz,
azt is kapsz majd, mert nyomorodban vetélsz.

Élted féld tőlem, rozsdás szög leszek,
véred fertőzöm, miként beléd megyek,
nagy csönd jő, s kielégült csönd marad veled,
de csak üres lét az, mely ott marad neked.

Szépnek látod, szépnek éled, napos is lehetne,
pedig bús eső mossa simára ez hegyet, s az a felhő felette
mocsokzöld szín, mely könnyet okád, de mellette
mint fátyol lebben tova életed, mert játszottál helyette.

Ahelyt, hogy vállalnál bút s borút mely néha biz’ kísért,
s hogy felemelnéd néma hangod néha valakiért,
hogy ne ítéld el azt, mi mást is megsért,
mert egy tükör, felelőssé tesz a végén – mindenért.

Csendes vagy most, halk, félsz, mert nem tudsz élni,
álmodni kellene tudni, de csak egyet lehet – félni,
mert világnak csúfja mutat ránk, s regéli
halálunkat várja majd, s őszintén reméli – megéli.

Ideje jő majd ostoba nevenincs gondolatnak,
hatalmas ereje lészen az olvasott szavaknak,
pusztulást, irtást raknak alá hitelt érő nóvumnak,
mert hatalma lesz újra a papíron lévő iratnak.

Kőhalmi Levente: A kárhozott

Rohamléptekkel közelített felém s elnyújtott hangjával szólított meg a bíbor színeket szikrázva táncoltató elmúlásidő. Bölcsnek és hi...