Kőhalmi Levente: Üzenet egy őszinte bolondtól

Fekete hegyek haragját hozod magaddal.

Aranyszín döglegyek zümmögő szavakkal

hoznak áldást, az enyészet áldását!

Kőbe vágott nevek alatt fekve, zárt karokkal

gyakorlok most kegyet, hogy végezzek magammal.

Elveszem illatát, az életem illatát.

Hiányzik nekem szemed, vak lettem harcok által,

itt hagytam veled viszonzatlan vágyam, s átokkal

sújtom vágyát, hitemnek vágyait.

Sohasem adott nevet az élet, csak örömhalottnak,

sohasem küldött jelet, csak tüzet izzó maroknak,

hat láb mélyen veti agyát, hideg ágyait.

Még fáj neked, lehet, de nem érzed magadénak

fájdalmát, s a hegyek nem gyújtják meg haraggal

e szomorú máglyát, bánatnak máglyáit.

Halálom közelg most veled, nem játszhatom sorsommal,

meghasadt most szívem, s szíved telve jajszóval,

/mit tettél?/

Elvetted lángját, egy őszinte bolondnak lángjait!

Kőhalmi Levente: Tétet tettető

/síremlékezet/

 Rácsodálkozom, mint újszülött a napra,

ki ösztönös mosollyal, bambán fogadja,

üres méhedben csendben foganva,

múltja van csak, csupán azt siratja.

Morajlást szül most a csend,

s fekete bosszúhang tör át most a téren.

Barátim hosszú sorban, túl nagy itt e rend,

halálom nevetik szemközt oly régen...

…vagyok életegó elem,

szenvedélyem sétál, játszik velem,

kézenfog, átölel, bókol nekem,

mit lelkemnek hagy örökül, az félelem

Klasszikusokra

emelem

fejem.

Tétet szül az élet!

Hordom sorsomra

szemetem,

szeretem.

Megtettem e tétet!

Nevetve nem néz, nem int nemet,

jelezve jólesőn, mint arabs jelet,

védőn vés varázsigét, mit tűje vezet,

nem nevez néven soha többé neked

e halált sóhajtó síremlékezet…

Kőhalmi Levente: Termékenységnek hajnalán

 

Más korokban kést rántottam volna,

s döfném inkább torkomba mélyen,

hogy hangom többé karcosan ne szólna,

mint semmilyen nyelvű, hazug isten.

Háborog bennem a viszoly s a vágy éppen,

mint dühöngő tenger álnok éjszakán,

állok csak, s nézem őt, szegényt szerényen

s haláltáncot lejtek most zöld mezős lankán.

Minden könnyek elfogynak egyszer,

és termékenységnek bódító hajnalán,

finom félelmet lehel rám s tesztel

miként viseli e rút, a galád magányt.

Mikor a csend által üvölt a mindenségen, s álmodni látsz oly angyalokat, kiknek a létezés egykor bukottként megadatott, két apró kérdés lüktet csupán - a "Miért(?!)", s a "Mennyire még(?!)"

Kőhalmi Levente: Álmodtam hajnalon

Hajnalon álmodtam, azt hiszem,
vérrel telt aranyserleget hoztam,
arcomat láttam iszaptól szennyesen,
valami boldog temetésen szóltam...

„...jég által simított hólepte hegy leszek,
ezer évet szelekkel dúdolva dacoltam,
hósipkát emelnek előttem más hegyek,
gondolván, míly rég mozdultam, táncoltam.

Vagy pusztuló őserdő legyek, ha megyek,
mindenek szülését magamban hordozzam,
éljenek bennem lágy, gyógyító helyek,
s ki árt nekem, magammal pusztítsam.

S mint sötétben simító emberi kezek,
érzelmek minden reményét daloljam,
álmoktól bóbiskló fejeknek arcára
milliók őszinte ráncait karcoljam...”

Koporsók aljáról visszalát szemem,
szám szóra nyílt, – úgy értem – búcsút mondtam,
tudtam, mindez lehetetlen nekem,
nem maradhat egyben az, ami voltam.

Furcsa, de őszinte félképek ezek,
nem tudom, hozzám, vagy rólam szóltak,
Miként magamra rántott életmezek,
Elmúlást, félelmet álmomba rajzoltak.

Éjente alvatlan fekszem, s éberen halódnak álmaim. Vágytam holdat, éjt, csillagot, de fényük is magamra hagyott! Kezeim nyújtottam, ám balga volt e tett, hisz mit markomban tartottam is minden ottveszett! Pedig könyörgök én, csak szavam nem érti senki, már bánatomat is meg akarják venni! Lehajtom hát fejem, bakó tedd a dolgod, véremmel mossák le rólam a létjogot, s ha elmerült bennem eme fényes penge, talán emlékezni fognak ki volt, s mivel nézett szembe!

Kőhalmi Levente: Rozsdás szög leszek

avagy

(kikapcsolok egy napra, egy hétre, egy életre)

Azt véled gondolni, játék csupán az egész,

van egy őrült pont, amit egyszer csak megélsz,

mindig akkor, mikor csak fájdalmat remélsz,

azt is kapsz majd, mert nyomorodban vetélsz.

Élted féld tőlem, rozsdás szög leszek,

véred fertőzöm, miként beléd megyek,

nagy csönd jő, s kielégült csönd marad veled,

de csak üres lét az, mely ott marad neked.

Szépnek látod, szépnek éled, napos is lehetne,

pedig bús eső mossa simára ez hegyet, s az a felhő felette

mocsokzöld szín, mely könnyet okád, de mellette

mint fátyol lebben tova életed, mert játszottál helyette.

Ahelyt, hogy vállalnál bút s borút mely néha biz’ kísért,

s hogy felemelnéd néma hangod néha valakiért,

hogy ne ítéld el azt, mi mást is megsért,

mert egy tükör, felelőssé tesz a végén – mindenért.

Csendes vagy most, halk, félsz, mert nem tudsz élni,

álmodni kellene tudni, de csak egyet lehet – félni,

mert világnak csúfja mutat ránk, s regéli

halálunkat várja majd, s őszintén reméli – megéli.

Ideje jő majd ostoba nevenincs gondolatnak,

hatalmas ereje lészen az olvasott szavaknak,

pusztulást, irtást raknak alá hitelt érő nóvumnak,

mert hatalma lesz újra a papíron lévő iratnak.