Kőhalmi Levente: Senkim se legyél

Szörnyű öltönyt nyújt felém

gyönyörűn mosolygó, női lélekhang.

Durva, posztóból szőtt gúnya ez,

melynek imája s hibája egyedül mintája.

Mert bárhogyan tekintesz is rám,

s bármilyen halkan szólsz is hozzám,

bámulok csak üresen, mint tekergő kölyökkutya,

ki anyja forró öléből szopni kíván.

Úgy nyílana nehezen lelkem s a szám,

Csak még egy percet várj!

Csak még egy percet szánj!

Mindjárt kész vagyok! Látod!?

Már nem is nagyon remegek,

Csak belül. Kívül már nem szenvedek!

Nézd! Figyeld csak, hogyan nevetek,

amilyennek látni akarsz, kívül olyan leszek.

De hadd legyek néha csakis az enyém,

s akkor maradj mellettem, de senkim se legyél!

Kőhalmi Levente: 72

Fellélegzett bennem a halál,

súlyos dallamot énekel,

zenegépek 72. dallamát

dúdolom önzetlenül, felemel.

Elindul, de életet bennem már nem talál,

Mosolyogva, együttes érdekkel

macskakövön 72-őt lépünk hát,

mint gép mozgok, lemerült teleppel.

Szól! A fájdalmadat érezzük már,

szenvedjük éjjelen bűbájos képekkel.

Majd a 72. lépés után mattot ád,

s kalapot emel önérzettel.

Megsimogat most, s örömmel vár,

fekszek hidegen, mellen font kezekkel.

S a 72 centis antik urnán

egy név villan fel tűzgravír betűkkel.

E név jó helyütt van már,

talán egy szempár tekint rá tisztelettel.

Szomorú-boldog könnyet csal e 72-es szám,
Mely egykor telve volt élettel s reménnyel.

Kőhalmi Levente: Torzult mosoly

Figyeld hát! Soha meg nem tört testű.

Figyeld! Mert megmutatom!

Érezd hát! Sosem csorbult fényű.

Érezd! Mert tükröd tartom!

Rettegj most mosolyszemű!

Rettegj! Boldog múltadon.

Féld! Mert nem életszerű,

féld sorsod e méregnapon!

Utazz velem forró pokolba,

utazz hideg fagyokba!

Ha majd lehajolsz jeges mocsokba,

lehajolsz, s torzulsz mosolyba!

Kőhalmi Levente: Huszonnégy

Elfáradtam! Annyi arcot erőltettem magamra,

hogy joggal kérdezém tőled, ismersz-é magadra?

Ismersz-é rám, látod-é mi vagyok?

Látod-é, hogy kínok közt vergődöm?

Látod-é, hogy haldoklom, hogy halott vagyok?

Elkárhoztam! Annyi harcot hívtam már magamra,

hogy joggal érzem, amint félelmem átragad másokra.

Lehet, nem is ismernek, hisz én sem őket,

félnek, ha látnak, s éreznek borús felhőket.

Szólnék én! De megszólíthatom-é őket?

Elhagyattam! Újra, de mindezt már megszokhattam.

Így joggal kérdem: van-é esély még számunkra?

Hisz hiszem, hogy hontalan vagyok, de nem egyedül,

nem csak én érzem e félelmet legbelül,

s nem csak én tudom! Tudom, hogy mögöttem a halál ül!?

Itt maradtam! Hogy minek íly nyomorultan?

Hogy joggal kérdezhessem, miért ülünk megfagyottan?

Ha huszonnégy másodpercre rám érne a fény,

hogy éltessen örökké, s legyen még remény,

hogy hihessem, életem még mindig az enyém!

Kőhalmi Levente: Fogok-é...

Fogok-é valaha kacagni még?

Ez időm csak lassan forgó lélekkerék,

és csak a poraim vannak itt már rég.

Vajon fogok-é valaha nevetni még?

Fogok-é valaha álmodni még?

S lesz-é ez álom újra majd szép?

E szépség ragyog-é majd, mint óikonkép?

Vajon fogok-é valaha álmodni még?

Kőhalmi Levente: Néma dallamom

Néha ajkam szólana hozzád,

de van, hogy szíved zárva.

Néma dallamom repít olykor

magzatot lüktető méhedbe.

Csendes csecsemőd most küzd benned,

s az életre várva

óriás énekét ordítja,

borús ódaként lelkedre.

Nem a tiéd, és nem az enyém,

és nem magától fogant e remény!

Víz tükrében tipródva törik szét arcod mása,

apró lábak alázzák e pocsolyát.

Elméd megriad, mikor tested vágya

szétrombolja bensőd hallgatag mosolyát.

Gyönyörű éden most szomorú lelked ágya,

mely pihentet, s kékje arcodra vetíti alakját.

Tündérkönnyek szántják szép szemed,

megható kép ez, mégis megremeg.

Igaza, akár lehulló eleganciád,

akár a melléd csapódó mesevilág.

De gonosz világ sanyarú tükre ez,

melyben csak te egyedül vagy gyönyörű nékem,

nem riaszt meg most dallam sem fürge nesz,

és semmi sem emészti nyiladozó énem.

Bár néha túl halkan szól hozzád,

hidd, várja szíved nyílását néma dallamom.

Jajongva sír fel, akárha apró élet,

s én oly boldogan hallgatom,

hogy nincs most az az erő,

és nincs az a hatalom,

mely szebbé tehetné arcod csapzott énekét,

ha verejtékét újra láthatom.

Kőhalmi Levente: Engedd, hogy a csendet lássam

Fülledt erotikát lélegzik ágyam.

Csend van most, síri, néma,

s néha érzem, erőtől sír most vágyam.

Bűnös már vágyterhes tárgyam,

gondolatom felnyög, mint léha

korcsmód imbolygó árnyam.

Engedd meg kedves, hogy a csendet lássam,

s mécs fénye mellett arcod, még ha

oly gyötrelmes is szétbomlott váram.