2015. március 3., kedd

Kőhalmi Levente: Kétely















Cigarettám füstje szeretve úszik belém,
kifelé reppenve köröket terít elém.
Vörös fényárban úszva
repül, mint szenvedély, a kétely.
Tudom, mi az, mi megtér és siet vissza,
ezer erőt sugallva,
néha csinál belőlem megváltót
vagy gerinctelen bűnbánót,
piheként pihen meg ujjaim fölött,
túlszárnyal rajtam, s fentről rám röhög.
Viszolygást lök, mert belőlem származik,
tehetek bármit – vihog csak hajnalig,
és tovább kacag e szakadt darab,
mert része volt testemnek,
s páráját hányta ablakára megvakult szememnek.

2015. február 24., kedd

Kőhalmi Levente: Láttam











Láttam sok dolgot felnőni,
köröttem mégis áll,
engem nem jár át idő.

Láttam sok embert szeretni,
körbefon karja – ahogy mellettem áll;
Élettől remegve e csontarcú nő.

Láttam sok harcot megvívni,
egymást segítve – váll mellett váll,
remélve szebb lészen jövő.

Láttam sok éltet elbukni,
horgasztott fej, leesett áll,
mikor rárémül – kis halál jő.

S láttam két kézzel ragadni,
kapkodni sors után,
miközben körém pókhálót sző

az engem már nem érintő múlt idő.

2015. február 14., szombat

Kőhalmi Levente: Cikázó nyilak















Újra kell tanulnom e világot,
újra kell tanulnom állni, járni.
Ismernem kell évezres átkot,
hogy tüzét képes legyek vigyázni.

Ülj mellém, névtelen kedvesem,
gyönyörödre szemeimmel vágyom,
álomkönny csordul kedvesen,
darabokra hullt ez álom.

Légy ölelő, védelmező váram,
lehetnél megértő, angyali álmom,
légy pihentető szűzarany ágyam!
Magam sem tudom már, mire kell vágynom.

Lázasan várom, remélem, megérem,
mint fuldoklón első levegő,
tébolyodom, talán majd megértem,
maró gúnya miért oly megvető.

Hörögve nevető önmagam elé vetem testem.
Élvezem! Nyílik a hús, s az inak,
bensőmben érzem, mily fennkölt mit tettem,
s gondjaim már csak cikázó nyilak.

2015. január 28., szerda

Kőhalmi Levente: Létezni a való










Fáj, ahogy tovatűnik,
de soha meg nem szűnik… (létezni a való)

Ha sírsz néha, a mosoly baljós, bús árnyai játszanak fönn,
majd újra arcodon csordul konokon az a csúf könny,

mit megrónál, mit vádolnál,
mit minden bánatodért okolnál.

Szereted, mert szeretni kell!
Titkolod, mert tagadni kell!

S az egyetlen oltár előtt állva,
a végtelenbe veszve, szállva,

epekedve és színészien szenvedve,
néha a szennybe is beleveszve,

a tiéd ő, csakhogy önálló
ez a szomorú tabló, s mert fájó,

leigázod, megalázod és színleled,
de legbelül ott a tisztelet, mely nem feled,

bár nem is tesz mindennek eleget.

2015. január 24., szombat

Kőhalmi Levente: Vázlatkép















Eme elvadult házban
forog, fürdik, szenved az árban
sorsát dús kacagással sirató ember,
ki rám nézhetne, de már nem mer.
  
Pillantásának súlyos ára van.
Érezzük csak, hogy halkan, porosan kattan,
képernyőn keresztül rábámulunk,
majd ijedten azonnal visszavonulunk.

Oly szívesen hazudnánk örömünk,
ám belül oly megrázó gyötrelmünk,
hogy szemünkben csillan most szomorút,
s fon körénk friss virágból koszorút.

Finom ujjak ébresztettek egykoron vágyat,
szerelmünkben most is ragyog e bánat,
a feléd üvöltve kimondott alázat, gyalázat,
mert porosodik, mint félrevetett képvázlat.

Íme hát ez elvadult házában,
vonagló, lángoló táncában,
sorsát zokogással ünneplő ember,
ki nyílna már, de épp ésszel nem mer.

2015. január 23., péntek

Kőhalmi Levente: Sekély vizeken jártam










Sekély vizén jártam szép tavaknak,
s az illattal mely körbeleng,
elébe menvén szép szavaknak,
sors-é az, ki békét teremt?

Üres percek tükrén át büszkén avatnak
erőt s egót, mely illúziót nevelt,
s borúkönnyek vajh’ meddig tartanak,
ez álom meddig tart, s mit kezelt?

2014. november 12., szerda

Kőhalmi Levente: Elégia

















Miért ragyog kéken a dombokon túl,
s szárnyal át bércen, hol csak rettenet az úr?
Kinek higgyek? Kiben vesszek el?
Ha találok olykor bálványt,
kitől kérjem, hogy eresszen el?
Mások miért nem érzik e magányt?
Ki szeretett belém,
ki áldoz félelmet,
mikor csak erőszak szül reményt?
Most bolond, ki vár esélyt,
és adja nékem életét,
mert szűziesen vetél.
Kért tőlem nemesen esetlen testet,
akarja ajkára sebesen e rendet,
teremtne éretlen talajból termőföldet,
szerezne őserdőben értetlen értéket,
de sohasem tartja a mértéket,
mert számára nemlétező dolog a könyörület.

Kőhalmi Levente: A kárhozott

Rohamléptekkel közelített felém s elnyújtott hangjával szólított meg a bíbor színeket szikrázva táncoltató elmúlásidő. Bölcsnek és hi...