Kőhalmi Levente: Elégia

Miért ragyog kéken a dombokon túl,

s szárnyal át bércen, hol csak rettenet az úr?

Kinek higgyek? Kiben vesszek el?

Ha találok olykor bálványt,

kitől kérjem, hogy eresszen el?

Mások miért nem érzik e magányt?

Ki szeretett belém,

ki áldoz félelmet,

mikor csak erőszak szül reményt?

Most bolond, ki vár esélyt,

és adja nékem életét,

mert szűziesen vetél.

Kért tőlem nemesen esetlen testet,

akarja ajkára sebesen e rendet,

teremtne éretlen talajból termőföldet,

szerezne őserdőben értetlen értéket,

de sohasem tartja a mértéket,

mert számára nemlétező dolog a könyörület.