Kőhalmi Levente: Padlások rejtekén

Nem ily szót akartam,

sem ez folyamatot!

Tüzekkel ülve mást mutattam,

harcot s fájó áldozatot.

Mellembe markoló szél

rejti el örömbe hajló ív dallamát,

fülem néha hallja elmém

élettől szenvedő ivadékát.

Románcát járja most más!

Szüljön kőből Ő várat,

hozzon hosszant szarufát,

s adjon álmot, párat.

Arany szablyám lelkeden élezem,

rákészülök ragyogásra,

ha fáj, érzed, hogy létezem,

megjöttél ez átadásra.

Vajh’ miért érzed bűnnek

poros padlások rejtekén,

s ha benned összegyűlnek,

miért dobod egyenként

sárga lángnak fészkébe

fájdalom-hars hangod?

Megtisztulást könyörgve

már nem érzed, nem tagadod,

merész penész illatát

fantomcsúcsos hegyeidnek,

trónra tartva királyát

kettécsapott nyelveidnek.

Kőhalmi Levente

Kőhalmi Levente: Táncolni akarok

Táncolni akarok most egy temetőben,

könnyeim hagyva mosolyomra.

Repülni volna jó most sűrű esőben,

s hagyni haragom nyomoromra.

Túl zord a szél most e csendszőtte erdőben,

hogy zenét adjon örömgyász táncomra.

Szépen forgok fenn a levegőben -

spirálvonalt festve fekete vásznakra.

Félve dohogok kályhaként ködszőtte felhőkben,

Gondolva gondtalan csalóka álomra,

hol nyílik zekém életlen életben,

szívemet fedve fel találomra.

Táncolni akarok most egy temetőben,

s kérni téged, vigyázz most gyászomra.

Fetrengek forrón légitta lepedőkben,

tapaszd most füleid fájó mellkasomra.

Egy hajnalon s majd délidőben

tekints le boldog mosolyomra,

mikor a nap vöröslőn fest lemenőben

csendéletportrét szürke falaimra,

véremet issza alázattal, oly esendően

hangfoszlány érkezik válaszomra.

Magam látom szemében, hiszek szeretően,

miközben árny vetül vallásomra.

Kőhalmi Levente: Évszakok

Fehér pillék lámpás alatt,

holdra jár, ki hitét lopja,

osonna, de hátra haladt,

hószánon szállt mély pokolra.

Köhögtet e hideg falat,

elhagy ma, mint orrot pára,

megfagyaszt most arcot s agyat

tél apjának hűs álcája.

Hideg könnyét napfény issza,

leolvadnak völgyek s hegyek,

halálból lész élet újra,

s láthatóak kegyhelyek.

Felharsanó madársereg

gyászénekét fújja,

fenn táncolván rügymesterek

láncokon vett súlya.

Buja hőség táncát járja,

hűsítőjét tó adja,

naplementét akképp várja,

mint jószágát a jó gazda.

Színvilágok nyüzsgő árja

csalogat, mint búlabda,

kicsiny esők gyönge sárja

repedésre szárad ma.

Szürke az, mi költözött,

besétált, majd csöndesen

esőcseppbe öltözött,

s a föld felett járt peckesen.

De bús szemébe könny szökött,

bár arcát tartja mereven,

élhetném, hogy felhők között

nap simítja agg fejem.

Kőhalmi Levente: Lélekkoldus

Üres köröket futottam éjjel,

csak aszfalt sírt sivár szólamot.

Figyeltem fényeket, s az ablakod kéjjel

nyílt, de tudtam, már nem vagy ott!

Ágyadon hevertem, éreztem - remegsz,

s éreztem, amiképp meghalok!

Testnyelved édesen üzente: szeretsz,

ám félek, csupán csend az, mit adhatok.

Hideg élet szavába most beleborzadok,

kegyetlen, savmarta démoni lelkem.

Egyre érzem, miként belül rothadok,

elhagyni készül most jellem s a szellem.

Mámoros pillanat nem hoz már nyugalmat,

Lélekkoldusként kertekben sétálok.

Úgy hittem, szócsillag ad nékem hatalmat,

/tudom már/

sírkertek nyugalma mekkora átok!

Feloldoz némán nevenincs szajhám,

elmém szülte néma vágy ő.

Keleti ábránd fetreng most párnán,

s merev testembe fájdalmat sző.

Apró pont felvillan, izzik e szem mögött,

még sincsen arcomon komor izgalom,

s kezemben fekvő két üveggömb fölött

nyugodva úszik el, utolsó alkalom…

Bizarr s nyomorult ez síró végzet!

Hallod? Reccsenve megfagyott!

Fukar s bonyolult ez önkínzó lélek,

de ismer, s tudja, hogy itt vagyok.

Agresszív istenek jöttek egy hajnalon,

tépték, zúzták, marták testem!

Véres szemem kezükbe vették – itt lész az alkalom,

olcsón eladom, mert semmiért vettem!

Azt mondod, hallod, amiként hallgatok,

remegő számból vér s nyál csorognak,

fekete jajszavát jólesőn hallhatod

ajkaim szélében dühöngő daloknak.

Már izenné elmém ez világra,

de kalimpálva veté el új hitem.

Már lihegné mondatim, akként vigyázva,

miként szirmait simító új napisten.

Lángja ért hozzám, füstje maradt nekem,

hamuból jósol, jeleket rajzol.

Hiteget, ostromol, van örök szerelem…

…értelmet pótol, s érzelmet markol.

Kőhalmi Levente: Arcok! Én vagyok!

Most újra az élet keserű piruláit nyelem,

immár lassan, de biztosan veszítem el eszem.

Vajon valódiak-é e könnyek, s ha igen, 

netán boldogság vagy gyász szüli-é őket? 

Most tüzes mének szántják éjnek sárföldjét,

orrpárájuk okádja ránk múltunk fényjelét.

Ismét csend csörren csigavonal agyunkban,

patadobbanat s felvert por lüktet vágyunkban. 

Zavaros rend termett, mint rothadó szőlő,

éltető ígérete után csupán a tőkén halál nő.

Már elszáradt szár vagyok, éhes szájammal időm tátog,

nyálam vonaglik le államon, ülök üvegszemmel, s várok. 

Vajh’ miféle csendre s rendre jár agyam?

S miféle nyomor visz rá, hogy hagyjam

életét e halott csarnoknak?

Életteret engedve szürke arcoknak.... 

...s ez arcok én vagyok! 

Jöjj álom s adj békességet, szavalj nékem csendet, vagy áld üdvösséged! De ha nem teszed e részt, hát marjon enyészet, mert ébernek maradni ma, már nagyon félek...

A lény ki akként tekint az égre mintha tükröt szemlélne, az úgy látja létét, mint másvilágok sűrű tavának rianó jegében riadt képmását s borús páraleheletét...