Kőhalmi Levente: Elégia

Miért ragyog kéken a dombokon túl,

s szárnyal át bércen, hol csak rettenet az úr?

Kinek higgyek? Kiben vesszek el?

Ha találok olykor bálványt,

kitől kérjem, hogy eresszen el?

Mások miért nem érzik e magányt?

Ki szeretett belém,

ki áldoz félelmet,

mikor csak erőszak szül reményt?

Most bolond, ki vár esélyt,

és adja nékem életét,

mert szűziesen vetél.

Kért tőlem nemesen esetlen testet,

akarja ajkára sebesen e rendet,

teremtne éretlen talajból termőföldet,

szerezne őserdőben értetlen értéket,

de sohasem tartja a mértéket,

mert számára nemlétező dolog a könyörület.

"Múltad születhet csupán, mert jelened a pillanat!

Vajon mi akkor a jövőd?

Egy mosoly, egy gondolat, egy érzés, egy üvegszilánk?

Talán hihetetlen illúzió csupán!?"

Kőhalmi Levente: Lassan kárhozok

Mikor vetsz meg engem?

Hisz keményen arcodba vágtam,

hogy szívem legalább oly gyenge,

mint szenvedélyem s vágyam.

  

Rádiók hangjából sorsom üvölt,

halálraítélt lélek vagyok!

Sötétlik egy képtelen jövő,

lassan, sajnos túl lassan elkárhozok.

  

Ülve, ordítva szülök,

borult elmém nem kér újra támaszt,

csendes dühöt,

hisz csak az őrület az, mi fáraszt.

Mondtad, gondoljak rád, édes,

de kínoz ez érzelem,

létem keze most lett érdes,

és nyomaszt e félelem.

El kell vesznem!

Bár tudom, hogy neked is fáj.

Vagy meg kell vesznem,

hogy neked adjam, mi bennem fáj?

  

Szép szerelmem, ma

halálommal adom neked éltem,

reád nézek most vagy tán soha,

s mert vétkeztem, végzetem érzem.

Kőhalmi Levente: Nevetések egy temetésen

Mikor rám szállt a sötét,

szálltak nevetések egy temetésen.

Mikor felém nyújtotta ölét,

hogy fájdalmam magját beleürítsem,

  

megragadtam félénk kezét,

s mint hóval játszó sárga köpésem,

csúsztatva zártam le szemét,

hogy ne lássa áldott összetörésem.

  

Örömmel ittam lélegzetét,

télben is ragyogó északi fényben,

húsomból marva ki kicsiny filét,

altatva tányéron, mélyen, feketében.

  

Fanyar, életízű, nyálkás zselét

ringattam torkomban talpig erényben,

majd okádtam boldogan, de csak felét,

maradék maradjon mélabús emlékben.

  

Vágyamnak engedtem terét,

mint víz forrott kormos üstedényben,

inalt, miként menekvő menyét,

szabadult tőlem hamis büszkeségben.

  

Szemem mozdulatlan erét

hidegség rágta, s a nap lemenőben,

hallotta e mélabús halálzenét,

s mint haltak el nevetések egy temetésen.

Kőhalmi Levente: Tudom jössz majd

Úgy izzik tested,

zúduló, zord aranyként beragyogja e szobát.

Halált ordít bennem

e megrettentő, könnyébresztő álomvágy.

Szembogaram szerelem-sugarát

torpedóként vágja szemedhez,

fehérarany fémangyalként

csapódik testem testedhez.

Megfeszítve két kereszten

szélesre tárt ajtókat ád,

halott ajkak állnak szemben,

csókban forrnak éteren át.

Tűzacélként zihálva, törve éjnek csendjét

tapadó fonattá válunk,

megállítjuk most múltunk ércrendjét,

remegünk majd, újra szállunk.

Kiokádtam testemből a mérget,

miként keserű epét,

életemnek vetettem véget,

ahogy figyeltem fegyelemröptét.

Megnyugodtam már, hisz tudom, jössz majd!

Ha izzó ólomeső vár, tudom, jössz majd!

Az idő most megáll, tudom, jössz majd!

Az idő most megáll...

Kőhalmi Levente: Halott művész

Színre most csend,

üres e nagy porond,

itt most mindent

elmond a nagy kolomp.

Művészünk haldoklik,

veszte lész – jó bolond,

estelent fuldoklik,

nem soká tart e gond.

Rendek előre itt,

alszik most e dőre,

őszinte kegy s a hit

kerül majd szemfödőre.

Lázának vége már,

lélegzetnek is,

csendes út ez, pőre vár,

mely halottkertbe visz.

Ragadd jól lakhelyét,

s ereszd mélyre, földbe.

Márványok erejét

futtasd rajta körbe.

Tégy reá koszorút,

virágokkal sződd be,

vágj arcot, szomorút,

majd felejtsd el örökre.

Kőhalmi Levente: Hitehagyott

Már nem hiszek a hitben. Nem hiszek a létben. Nem hiszek az erőben, egyedül vagyok, s erőtlen!

Már nem hiszek a szépben. Nem hiszek a fényben. Nem hiszek az esőben, áztat csupán, s erőtlen.

Már nem hiszek a szellemekben. Nem hiszek a szerelemben. Nem hiszek a végzetemben, mert a végzet is erőtlen.

Már nem hiszek a tűzben. Nem hiszek a szűzben. Nem hiszek a bűnben, mert ki bűnös is erőtlen.

Már nem hiszek a szélben. Nem hiszek a füstben. Nem hiszek a zöldben, mert az élet is erőtlen.

Már nem hiszek a semmiben. Nem hiszek a jelenben, s nem hiszek e szerepben, mert e színész is erőtlen.

Már nem hiszek a fellegekben. Nem hiszek a törvényekben. Nem hiszek az életemben, mert az egész erőtlen!

Már nem hiszek a tételekben. Nem hiszek az istenekben. Nem hiszek... csak a félelemben, mert a félelem nem erőtlen.

Kőhalmi Levente: Megálló idő

Pihegve tűnik fel,

szépen szállva szerepel.

Töményen töri őt törvénytelen történelem,

kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem.

Félve, félig fiatalon figyeli,

bőszen, öregen, őszen még eleven

és életében élő,

szívében szabad

a meg-megálló idő.

Kőhalmi Levente: Nézem e csodát

Szolid szemedben kővé dermed az idő,

ha látod e csodát.

Mosolyod szól, nézd mily olcsó a jövő,

s ha lépsz majd odaát,

melléd ér acélt s üveget egyszerre törő,

őszinte erő, érzed a falát,

vigyázva szemléld, mert őrülten dühöngő

bölcsőm volt, mi börtönbe zárt.

Néha tiszta forrás vize vagyok,

de vigyázzon, ki imád,

mert dühömben kárt hozok,

s mérgezem, ki belém márt.

Ne sírj! Nem direkt fájdalom, mit okozok,

tehetetlen e test, melyben bezárt

lelkem ajtót remélve zokog,

szememnek könnyein át.

Azt hiszi, belőle távozok,

mikor sikolyára szájat tát.

Fekete pondrót lát, mely remegve mozog,

apró gombszeme lelkébe lát.

Szemem mögött koponyám ropog,

ha nézem e csodát,

megnyugvás jő, álom kopog,
hogy hidd, látom majd a csodát.

Kőhalmi Levente: Néma dallamom

Néha ajkam szólana hozzád,

de van, hogy szíved zárva.

Néma dallamom repít olykor

magzatot lüktető méhedbe.

Csendes csecsemőd most küzd benned,

s az életre várva

óriás énekét ordítja,

borús ódaként lelkedre.

Nem a tiéd, és nem az enyém,

és nem magától fogant e remény!

Víz tükrében tipródva törik szét arcod mása,

apró lábak alázzák e pocsolyát.

Elméd megriad, mikor tested vágya

szétrombolja bensőd hallgatag mosolyát.

Gyönyörű éden most szomorú lelked ágya,

mely pihentet, s kékje arcodra vetíti alakját.

Tündérkönnyek szántják szép szemed,

megható kép ez, mégis megremeg.

Igaza, akár lehulló eleganciád,

akár a melléd csapódó mesevilág.

De gonosz világ sanyarú tükre ez,

melyben csak te egyedül vagy gyönyörű nékem,

nem riaszt meg most dallam sem fürge nesz,

és semmi sem emészti nyiladozó énem.

Bár néha túl halkan szól hozzád,

hidd, várja szíved nyílását néma dallamom.

Jajongva sír fel, akárha apró élet,

s én oly boldogan hallgatom,

hogy nincs most az az erő,

és nincs az a hatalom,

mely szebbé tehetné arcod csapzott énekét,

ha verejtékét újra láthatom.