Néha ajkam szólana
hozzád,
de van, hogy szíved
zárva.
Néma dallamom repít
olykor
magzatot lüktető
méhedbe.
Csendes csecsemőd
most küzd benned,
s az életre várva
óriás énekét
ordítja,
borús ódaként
lelkedre.
Nem a tiéd, és nem
az enyém,
és nem magától
fogant e remény!
Víz tükrében
tipródva törik szét arcod mása,
apró lábak alázzák e
pocsolyát.
Elméd megriad, mikor
tested vágya
szétrombolja bensőd
hallgatag mosolyát.
Gyönyörű éden most szomorú
lelked ágya,
mely pihentet, s
kékje arcodra vetíti alakját.
Tündérkönnyek
szántják szép szemed,
megható kép ez,
mégis megremeg.
Igaza, akár lehulló
eleganciád,
akár a melléd
csapódó mesevilág.
De gonosz világ
sanyarú tükre ez,
melyben csak te egyedül
vagy gyönyörű nékem,
nem riaszt meg most
dallam sem fürge nesz,
és semmi sem emészti
nyiladozó énem.
Bár néha túl halkan
szól hozzád,
hidd, várja szíved
nyílását néma dallamom.
Jajongva sír fel,
akárha apró élet,
s én oly boldogan
hallgatom,
hogy nincs most az
az erő,
és nincs az a
hatalom,
mely szebbé tehetné
arcod csapzott énekét,
ha verejtékét újra
láthatom.
