Kőhalmi Levente: Le az elmúláslétrán

Mint vízbe fordult sáska,

kapálódzok s nézek most hátra,

mikor e hal nedves szája,

halált mond – némán kitátva,

elmúlásom gőgjét arcomba vágja,

elnézésem kérve, nem kiáltva,

lihegve merül le, nem zihálva,

mert ez az ő utolsó haláltánca.

Szűkölök, mint farkas a csapdában.

De lerágnám én inkább a lábam,

mint feküdjek némán egy halottasházban

végzetem várva testemnek lázában,

bűzös verejtékjárta, lucskos ágyában,

mosdatlan arcomat nyugtatva párnában.

Ébredve pont vagyok az idő markában,

mert elmúlás guggolt le szobámnak sarkában.

Kértem hát, engedjen, oly szánalmas e lét,

hadd legyek hómezők, s alattuk a rét,

hadd szőjön idillt belém ez álomkép,

vágyom már érkező estéknek idejét.

Halk szavú sóvárgás színterhes kezdetét,

várom, mikor majd szomorún szobámba belép,

s mellemre helyezi óriás kezét,

hogy kiszívja életem utolsó cseppjét.

Égignyúlt mecsetek mögött sétálok,

Koránnak szent sora közt békét olvasok,

lázamban megfogant sírgyermek vagyok,

kit simítnak végig alázó mondatok.

Lelkét tálcán viszik gigászi folyamok,

vízzel töltve testem, miközben fonnyadok,

éberen ölelve engem most már, hogy ordítok,

mozdulok lassan, s hátat fordítok.

Pagodák fénye homályos, s lomhán

engedi hozzám csalódott Buddhám.

Háton vittem terhét már tudván,

túl voltam vitákon, őszintén és csúnyán

ölelte testem, én néztem csak bután,

illette ajkamat, álltam csak bambán.

Készíték magamról napképet, s léhán

sétálok könnyeresztve ez elmúláslétrán.

Ez rőt téglafal lett új labirintusa.

Kezemben sercenve lobbanó fáklyafa,

sötétből olcsó fényt szakít, s árnya

lészen élő lelkeknek utolsó tánca,

kik szoborként sírsötétben hálva,

gondjaik közepett a Messiást áldva,

égbeszálltukat olyannyira várva

lesznek boldogok e földön állva.