Kőhalmi Levente: Megálló idő

Pihegve tűnik fel,

szépen szállva szerepel.

Töményen töri őt törvénytelen történelem,

kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem.

Félve, félig fiatalon figyeli,

bőszen, öregen, őszen még eleven

és életében élő,

szívében szabad

a meg-megálló idő.

Kőhalmi Levente: Fényszilánkok

Mikor borúsnak látod önmagad,

s megtagadnád lanyha múltadat,

ők szövik kőpadokra,

szikrázva szállanak, fenn szaladva,

zárt terekből hűs szabadba,

bármily furcsa felszárnyalnak,

égnek alant nyargalnak, felhúznak, rántanak,

s csakis akkor fáj, ha búcsút mondanak.

Kőhalmi Levente: Ősítélet

Fagyott házak hősei között,

hideg lámpák fényei mögött

suttogón kilehelt ősítélet.

Gyökerek apró erei fölött,

holtszáraz levéltárs az, mi zörög,

egyperces széltánca csupán az élet.

Lezüllött boltíves üvegpalotában,

eltévedt pilóták eme új porvilágban

készíték életük olcsó játékszerét.

Egyeznek olvadó jéghalálban,

nyerve vizüket forró éjszakában,

áldva jelenük kárhozott istenét.

Volt Róma ereje igázott provinciák,

Káin eszméje lett kirabolt szarkofág,

elveszítve időknek fegyverét,

tűnődőn ösztönös, miközben visszavág,

minden perc áldott most, s átkozott óvilág,

hogy feltépte múltnak mély sebét.

Minden tett egyszer tükörbe nézett,

mely kevésbé, mely jobban fénylett,

mesélve igaza történetét,

engedve át magát éjüres térnek,

sikoltva csap fel, s hogyha végzett,

osztja meg másokkal önérzetét.

Kőhalmi Levente: Mikor emlékeim eltemettem

Mikor emlékeim eltemettem,

az eső s a hó csendesen szitált,

szalutálva szaladt lefelé a hold is,

mert mi rám várt, az bú, bánat s nyomorúság.

Megalázottá válva,

mi mindahányan fekvő mezőn állva

bűnbocsánatért esedezünk,

s bűnhődünk, mert megrezzent a lelkünk.

Mikor emlékeim eltemettem,

ócska varjak károgtak felettem,

zúzmarává fagyott leheletem,

s ázott a hold megfáradt fényében,

mi felhők közül kiszakadt, mint fénybuborék.

Szemem szélén szétpattant egy könny,

mely borúsan csordogált,

miként fényalagútban a bűntudat,

mi mint megőrült emlékkép

nyomasztja múltamat.

Mikor emlékeim eltemettem,

a csend volt síri, s a zavart elme süket,

némán lehetett csak sírni, és rázni öklünket

Isten felé, mert kirótta ránk

a kegyetlenség lángok nélkül izzó fáklyáját.

Mikor emlékeim eltemettem,

fehér tejjel meghintett a múlt.

Arcomra ráncokat vájt tavaszra vált gyászom.

Megróttam az átkaimat,

mit szerteszórt a mély tisztelet,

bár barázdálta rőt szeretet,

mégis halált kiált az ismeretlen, mi felvértezett,

ami megmaradt, csupán emlékezet.

Kőhalmi Levente: Kétely

Cigarettám füstje szeretve úszik belém,

kifelé reppenve köröket terít elém.

Vörös fényárban úszva

repül, mint szenvedély, a kétely.

Tudom, mi az, mi megtér és siet vissza,

ezer erőt sugallva,

néha csinál belőlem megváltót

vagy gerinctelen bűnbánót,

piheként pihen meg ujjaim fölött,

túlszárnyal rajtam, s fentről rám röhög.

Viszolygást lök, mert belőlem származik,

tehetek bármit – vihog csak hajnalig,

és tovább kacag e szakadt darab,

mert része volt testemnek,

s páráját hányta ablakára megvakult szememnek.

Kőhalmi Levente: Láttam

Láttam sok dolgot felnőni,

köröttem mégis áll,

engem nem jár át idő.

Láttam sok embert szeretni,

körbefon karja – ahogy mellettem áll;

Élettől remegve e csontarcú nő.

Láttam sok harcot megvívni,

egymást segítve – váll mellett váll,

remélve szebb lészen jövő.

Láttam sok éltet elbukni,

horgasztott fej, leesett áll,

mikor rárémül – kis halál jő.

S láttam két kézzel ragadni,

kapkodni sors után,

miközben körém pókhálót sző

az engem már nem érintő múlt idő.

Kőhalmi Levente: Cikázó nyilak

Újra kell tanulnom e világot,

újra kell tanulnom állni, járni.

Ismernem kell évezres átkot,

hogy tüzét képes legyek vigyázni.

Ülj mellém, névtelen kedvesem,

gyönyörödre szemeimmel vágyom,

álomkönny csordul kedvesen,

darabokra hullt ez álom.

Légy ölelő, védelmező váram,

lehetnél megértő, angyali álmom,

légy pihentető szűzarany ágyam!

Magam sem tudom már, mire kell vágynom.

Lázasan várom, remélem, megérem,

mint fuldoklón első levegő,

tébolyodom, talán majd megértem,

maró gúnya miért oly megvető.

Hörögve nevető önmagam elé vetem testem.

Élvezem! Nyílik a hús, s az inak,

bensőmben érzem, mily fennkölt mit tettem,

s gondjaim már csak cikázó nyilak.