Mikor a csend által üvölt a mindenségen, s álmodni látsz oly angyalokat, kiknek a létezés egykor bukottként megadatott, két apró kérdés lüktet csupán - a "Miért(?!)", s a "Mennyire még(?!)"

Kőhalmi Levente: Álmodtam hajnalon

Hajnalon álmodtam, azt hiszem,
vérrel telt aranyserleget hoztam,
arcomat láttam iszaptól szennyesen,
valami boldog temetésen szóltam...

„...jég által simított hólepte hegy leszek,
ezer évet szelekkel dúdolva dacoltam,
hósipkát emelnek előttem más hegyek,
gondolván, míly rég mozdultam, táncoltam.

Vagy pusztuló őserdő legyek, ha megyek,
mindenek szülését magamban hordozzam,
éljenek bennem lágy, gyógyító helyek,
s ki árt nekem, magammal pusztítsam.

S mint sötétben simító emberi kezek,
érzelmek minden reményét daloljam,
álmoktól bóbiskló fejeknek arcára
milliók őszinte ráncait karcoljam...”

Koporsók aljáról visszalát szemem,
szám szóra nyílt, – úgy értem – búcsút mondtam,
tudtam, mindez lehetetlen nekem,
nem maradhat egyben az, ami voltam.

Furcsa, de őszinte félképek ezek,
nem tudom, hozzám, vagy rólam szóltak,
Miként magamra rántott életmezek,
Elmúlást, félelmet álmomba rajzoltak.

Éjente alvatlan fekszem, s éberen halódnak álmaim. Vágytam holdat, éjt, csillagot, de fényük is magamra hagyott! Kezeim nyújtottam, ám balga volt e tett, hisz mit markomban tartottam is minden ottveszett! Pedig könyörgök én, csak szavam nem érti senki, már bánatomat is meg akarják venni! Lehajtom hát fejem, bakó tedd a dolgod, véremmel mossák le rólam a létjogot, s ha elmerült bennem eme fényes penge, talán emlékezni fognak ki volt, s mivel nézett szembe!

Kőhalmi Levente: Rozsdás szög leszek

avagy

(kikapcsolok egy napra, egy hétre, egy életre)

Azt véled gondolni, játék csupán az egész,

van egy őrült pont, amit egyszer csak megélsz,

mindig akkor, mikor csak fájdalmat remélsz,

azt is kapsz majd, mert nyomorodban vetélsz.

Élted féld tőlem, rozsdás szög leszek,

véred fertőzöm, miként beléd megyek,

nagy csönd jő, s kielégült csönd marad veled,

de csak üres lét az, mely ott marad neked.

Szépnek látod, szépnek éled, napos is lehetne,

pedig bús eső mossa simára ez hegyet, s az a felhő felette

mocsokzöld szín, mely könnyet okád, de mellette

mint fátyol lebben tova életed, mert játszottál helyette.

Ahelyt, hogy vállalnál bút s borút mely néha biz’ kísért,

s hogy felemelnéd néma hangod néha valakiért,

hogy ne ítéld el azt, mi mást is megsért,

mert egy tükör, felelőssé tesz a végén – mindenért.

Csendes vagy most, halk, félsz, mert nem tudsz élni,

álmodni kellene tudni, de csak egyet lehet – félni,

mert világnak csúfja mutat ránk, s regéli

halálunkat várja majd, s őszintén reméli – megéli.

Ideje jő majd ostoba nevenincs gondolatnak,

hatalmas ereje lészen az olvasott szavaknak,

pusztulást, irtást raknak alá hitelt érő nóvumnak,

mert hatalma lesz újra a papíron lévő iratnak.

"...de a dűnéket is építi, rombolja, görgeti a déli szél, bölcsességet s áldást küldve a jövő felé! Mikor megpillantom, szívem szomorúság s könnyek járják át..."

Kőhalmi Levente: Sárga fotó

Csak néhány sárga fotó leszek neked,

meg apró porszemek, mit szertevet a szél,

talán lelkemnek hiszed majd emlékem,

pedig mindig tudtad mennyire fél!

Fél sötét holdtól, fél naptól,

fél jótól s jogtól;

örök rettegés miben e gyenge arc él,

a látvány s a múlt kísért,

most tudod, nem pusztítás volt a cél,

de késő, mert szerelmet vesztettél;

az egyetlent, az igazt, pedig nem te féltél,

csak nem hitted nekem, nem bírom

tovább vinni nyomorom, mert már nem él.

Rossz szavak, rosszkor!

Gondolat hatalmát árnyék palástolja,

rám teríti negyed hitét s nem tér

vissza sem hozzád, sem hozzám,

mert szabad akarat az, melyet oly sok könny kísér.

Belemarkolsz, simogat porom,

Mégis oly sivár, üres lett neked e tér;

fülledt dallamot dobol, hangom hallod,

pedig csak áramlott, lüktetett a vér.

Tudod jól, sok lett; az, mit gyűjtesz a múlt;

gép lettél, artériád már nem igazi ér.

Ordítanál: nem így, nem ezt akartad,

csak reményt kértél, de féltél.

Hiszed most, élted értelme majd

így egyszerűn ostobán véget ér,

hiszed majd, találkozunk még,

de az igaz az, hogy élet egy van, s ha véget ér,

nincs másik, nincs új, nincs szebb,

mert a lélek lesz, mely az út végére ér.

Kőhalmi Levente: Fel, halottak

Fel, halottak s halálraítéltek!

Fel, barátim, csak nézzétek!

Fel kedves rágj csak! Étek

vagyok neked s vétek.

Fel, halottak s halálraítéltek!

Legyetek részei az létnek,

legyetek rabjai az egésznek,

s hű társai enyészet szelének!

Fel, halottak s halálraítéltek!

Nincs már újabb csodaréteg,

nincs újabb vadcsalétek,

társaság sincs, csak lélekszegények.

Fel, halottak s halálraítéltek!

Némán nézzétek, ha beszélek,

szótlan érezzétek, hogy élek,

hisz tudjátok, mi lész az ítélet!

Fel, halottak s halálraítéltek!

Nem sajog már, hogy félek,

s nem villan már kékje az égnek,

engem is halálra ítéltek!